5 dolog, amit végül mégis úgy csináltam, mint anyukám (és egy, amit nem)

Utóbb belegondolva azt hiszem, hogy kicsit úgy voltam vele, mint egy komolyabb szigorlattal: megtanultam, amit lehetett, most reménykedjünk, hogy jó tételt fogok húzni.

Teljesen illuzórikus elgondolás.

Kentem-vágtam mindent: hogy mennyire elavult az időre szoptatás, a kifelé hordozás, a túl korai hozzátáplálás (igen, én is akkor születtem, amikor ezek voltak ajánlottak), vártam, hogy beüssön az anyai ösztön, és elég szerénytelenül úgy gondoltam, hogy én majd mindent a lehető legjobban fogok csinálni.

Az azóta eltelt hónapokban az, hogy magam is anya lettem, sok mindent megértetett velem abból, hogy édesanyám mit miért és hogyan csinált. Ahogy haladunk előre az időben, be kell ismernem, hogy minden elméleti felkészültségem és reformtörekvésem ellenére majdnem mindent úgy csináltam, mint anyukám. Néha a nagy dolgokat is, néha csak a sokat jelentő apróságokat. Csak remélni tudom, hogy egyszer az én lányom is rájön majd ugyanerre.

1. A felkészülés

„Nem kell az anyaság minden pillanatát élvezni, hiszen nincs ilyen, hogy valami nonstop gyönyörű”

Kiolvastam az internetet, valamennyi ide vonatkozó Facebook-csoportot árgus szemekkel követtem, és azt hittem, készen állok. Haha… Aztán a kezembe akadt az Anyák könyve, 1985-ös kiadás, édesanyám példánya. Precízen aláhúzgált tételmondatok, néhol könyvjelzővel bejelölve a fontosabb részek, kis felkiáltójelek a sorok mellett.

Elmosolyodtam: mielőtt megszülettem, ezek szerint anyukám is azt hitte, hogy felkészült. Aztán, gondolom, ő is úgy járt, mint én: a nagyit kellett megkérdeznie, hogy milyen gyakran kell a babahálózsákokat mosni, vagy hogy kóstoltatáskor milyen trükkel nem lesz tele az ember haja langyos borsópéppel (zuhanysapka).

Anyukám is azt hitte, hogy felkészült… (Jelenet az Unexpected című filmből)

2. A szoptatás

Na jó, bevallom. Azt hittem, hogy én majd máshogy csinálom. Hogy majd én igény szerint, válaszkészen, bármikor megszoptatom a babámat, amikor csak kedve, vágya úgy hozza. Hogy majd én nem tartom magamat a háromóránkénti etetéshez, de egy idő után úgyis beáll (nem áll be). Amikor ezt a revelációt újságoltam édesanyámnak, széles mosollyal nyugtázta, hogy bár annak idején ő maga nem tudta, hogy van ilyen „módszer”, de bármikor mellre kerülhettem, amikor akartam.

3. Az elkényeztetés

Ha annyiszor innék egy pohár bort, ahányszor ismerősök és ismeretlenek előzékenyen figyelmeztettek, hogy elkényeztetem/elkapatom/elrontom a gyerekemet, bizony komoly alkoholproblémáim lennének.

És igen, bennem is sokszor felmerül, amikor a valamelyikünk fél órákon keresztül nézegeti az ablakból az autókat, karján a rendkívül elégedett, büszke csecsemővel, hogy vége van, legalább az egyetemi felvételiig előre megpecsételtük magunk és a gyerekünk sorsát, amikor először felvettük, azért kiderült, hogy engem sem tanítottak meg arra, hogy hol a helyem, amikor kicsi voltam. Illetve dehogynem: a szüleim ölében. A nagyszülők olyan rutinnal hordozzák körbe a lakásban a kis kapitányt, mintha mindig is ezt csinálták volna. Várjunk csak: mindig is ezt csinálták.

4. A nyalogatás

Nincs olyan gyerek, aki egy idő után ne utálná, amikor az édesanyja egy-egy kosz- vagy ételfoltot az ujját megnyálazva távolít el az arcáról. És aztán nincs olyan anya, aki, ha a szükség úgy hozza, ne rántaná elő ezt a típusú, mindig kéznél levő higikendőt.

Akkor jutott eszembe, hogy még a tisztaságmániás édesanyám is kijátszotta ezt az adut, amikor a játszótéren megpróbáltam a nyolc hónapos arcáról a fent leírt módon lenyalogatni azt a darab sarat, amit dugványozás közben indián harci díszként kent szét magán. Aztán még egyszer, amikor csak a buszon vettem észre, hogy maradt egy kis mangó a füle mögött. Semmi kétség, én is nyalogató lettem.

5. Az egészséges étkezés

Én voltam az a kislány az iskolában, aki néha megpróbálta elcserélni a sonkás szendvicset parizeresre, mivel ez utóbbi nálunk otthon sosem volt. Akkoriban nagyon próbáltam meggyőzni a szüleimet, hogy alkalmanként ruházzunk be ebbe a csodás húsipari hulladékba, de ők rendszerint mégis ragaszkodtak a sonkához.

Amikor éber rétisasként kapom ki a gyerekem kezéből az összes sós-cukros-zsíros-gluténes-laktózos finomságot, pogácsákat, sütiket, krémeseket, pudingokat, babapiskótákat, amiket lehet, hogy más baba boldogan eszeget, de az enyémet az egészséges étkezésre szeretném szoktatni, nos, akkor kezdem megérteni, hogy miért nem volt nálunk otthon soha parizer.

+1. Amit mégsem: a banán-dilemma.

Apropó egészséges étkezés. 1987-et írunk, a szüleim két darab csodás banánhoz jutottak (ez akkor már bőven nem volt lehetetlen, de azért a sarki kisboltban biztosan nem tartottak). A következő módon osztották el testvériesen: az egyik banánt megkaptam én… aztán a másik banánt is megkaptam én, másnap.

Amikor ezt a történetet hallottam (tudván, hogy a nonstopból bármikor hozhatok új banánt), úgy gondoltam, másként fogom csinálni: az egyik banánt megkapja a baba, a másikat pedig megfelezzük az édesapjával. Aztán úgy adódott, hogy még ennél is tovább mentem. Szögezzük le, hogy aznap több környi kínálás–trancsírozás–nyammogás–nyomeltakarítás után, de eljutottam arra a pontra, amikor magamat önző, szívtelen véglénynek érezve a zsebembe rejtettem a banánt, és az előszoba egyik félreeső sarkában, minden megrágott falat után éteri mosollyal kukucsra dugva vissza a fejemet a gyerekszobába, EGYEDÜL MEGETTEM.

Remélem, egyszer az én lányom is megérti, és utólag elnézi nekem.