Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Család

A fiam teljesen kifordult magából, amikor kiskamasz lett

A kamaszkor a gyerekekből néha a legrosszabbat hozza elő. Mit tehet ilyenkor a szülő?

Daniról mindig csak jókat lehetett hallani. Ő volt az osztály cuki kis csibésze, aki inkább cuki volt, mint csibész. Dicsérte az óvó néni a nagycsoportban, majd az elsős tanító néni is. Az év végi értékelésébe még az is belekerült, hogy az osztályfőnök akkor is szívesen ment dolgozni, amikor beteg volt, mert tudta, hogy találkozhat majd Danival. Így ment ez egészen negyedik év végéig, aztán valami megváltozott, Daniból kiskamasz lett.

„Nyáron még nevettünk a férjemmel – meséli Gabriella, Dani anyukája –, hogy a mindig bújós kisfiunk micsoda kis pukkanccsá változott. Semmi nem volt már jó neki, amit addig szeretett. A reggeli unalmas lett vagy egyenesen undorító, a ruha béna, a nyaralás unalmas. Néha azért kiesett a szerepéből, és pár órára még visszakaptuk a régi Danit, de szeptemberre egész jól begyakorolta az összes tinédzserallűrt. Próbáltuk a vicces oldalát nézni. Aztán elkezdődött az iskola, és nekünk eszünkbe se jutott, hogy bármi gond lehet.

Valahogy azt gondoltam, hogy ez az egész szemtelenkedés csak nekünk, szülőknek szól, és köztünk marad. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna!

Az évet egy kétnapos osztálykirándulással kezdték – folytatja az édesanya – ahonnan este már kaptam is telefont, hogy győzzem meg a gyerekem az értelmes viselkedésről, vagy ha nem, akkor sajnos haza kell jönnie. Kiderült, hogy Dani mindenkinek beszólt, a közös éneklések alatt direkt mást énekelt, ezzel elrontva a többiek szórakozását. Sót szórt a lányok kólájába, amitől az kifutott a pohárból, de a legrosszabb az volt, amikor egy kicsomagolt jégkrémet tett a tanárnője hátizsákjába, majd másra fogta az egészet.

Néha azért kiesett a szerepéből, és pár órára még visszakaptuk a régi Danit (Képünk illusztráció – jelenet a Henry könyve c. filmből)

Rossz érzésem volt, amikor a pályaudvaron vártam rá, és egyáltalán nem nyugtatott meg, amikor az osztályfőnök köszönés helyett csak annyit mondott, hogy azt hiszi, sürgősen beszélnünk kell.

Mivel eddig soha nem volt probléma a fiammal, este tartottam neki egy hosszú hegyi beszédet, ami alatt ő végig esküdözött, hogy ez csak egy véletlen rosszaságsorozat volt, másnaptól visszatér a régi Dani, én pedig hittem neki, és megnyugodva mentem aludni.

Persze semmi nem úgy történt, ahogy szerettem volna. Decemberre annyira elmérgesedett a helyzet, hogy már kéthetente jártam raportra az iskolába. Hol egyedül kellett megjelennem, hol a férjemmel, hol a fiammal együtt. Kiderült, hogy Dani állandóan szekálja a többieket, nem tanul, hazudik, és már egyetlen barátja sincs. Egy ideig két tűz között őrlődtem.

Tudtam, hogy amit a tanárok mondanak, az igaz, de azzal is tisztában voltam, hogy a gyerekem nem lett egyik pillanatról a másikra egy gonosz, elviselhetetlen alak.

Aztán egyszer, amikor egy kisfiúnak eltűnt a pénztárcája, és a fiamat gyanúsították, aki állította, hogy neki semmi köze az egészhez, akkor úgy éreztem, muszáj mellé állnom teljes mellszélességgel, különben örökre elveszítem a bizalmát.

Nem tudtam uralkodni magamon, és sírva, kiabálva védtem a gyerekem a szülői értekezleten. Attól a pillanattól fogva én is kirekesztett lettem, több szülő nem fogadta a köszönésemet, ha találkoztunk. Az osztályfőnök elkönyvelt problémás anyukának, már nem hívott be, csak furcsa, rövid levelekben kommunikált velem. Reggelente mindketten összeszorult gyomorral ébredtünk, napközben pedig alig tudtam a munkámra koncentrálni, annyira aggódtam a fiamért, és féltem attól, hogy megint valami őrültséget csinál.

Ekkor pszichológus segítségét kértük, és ennél jobb ötletünk nem is lehetett volna!

Az első beszélgetésen csak én vettem részt, elmondtam, hogy magamon érzem, hogy belekerültem ugyanabba a spirálba, amibe a fiam, és egyre mélyebbre húz, nagyon nehéz kijönnöm belőle. A szülőtársaim ugyanúgy viszonyultak hozzám, mint a gyerekek a fiamhoz, én pedig hasonlóan rossz érzésekkel viseltettem feléjük.

Aggódtam a fiamért, és féltem attól, hogy megint valami őrültséget csinál (Képünk illusztráció – jelenet a Stranger Things c. sorozatból)

Gyanakvó voltam, sértődékeny, feleslegesen ideges. Mintha a falnak beszéltem volna, csak a saját magam kis igazát mantráztam, amihez foggal-körömmel ragaszkodtam. Persze erre mindenki sértődéssel reagált, duzzogott, vádaskodott. A pszichológus kommunikációs tanácsokkal látott el, főleg az erőszakmentes kommunikációról tanultam sokat, ez segített a szülőknek is vádaskodás nélkül elmondanom a saját aggodalmaimat, illetve a fiammal is úgy kommunikálnom, hogy közben nem őt hibáztattam, hanem tudtam neki csak magamról beszélni.

Először nekem sikerült kiszabadulnom a rossz kommunikációs spirál szorításából, majd nyárra a fiam is visszatalált a kedvesebb önmagához.

Előttünk van még a valódi nagykamasz kor, és nem állítom, hogy nem szorongok miatta, de már bízom a fiamban, bízom magamban, és ami a legfontosabb, bízom mindkettőnkben, hogy meg tudjuk majd oldani a problémákat.

Nehéz tanéven vagyunk túl, de rengeteget tanultunk magunkról is az eltelt hónapok alatt. Mit tanácsolok a hasonló helyzetben lévő szülőknek? Minél hamarabb kérjenek segítséget. A kívülálló harmadik fél sokkal jobban és higgadtabban látja a problémát, érdemes hallgatni rá! Fontos az, hogy valóban teljesen kívülállót válasszunk, ne például egy tanárt az iskolából, mert ő nem tud teljesen pártatlan maradni.

És a legfontosabb: soha ne kételkedjünk a gyerekünkben, akkor se, amikor hibát hibára halmoz! Kiben bízhatna, ki maradhatna neki a bajban, ha nem a családja?”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top