Persze mi sem vagyunk büszkék a hazugságainkra, de legalább nem tetézzük őket egy újabbal. Különben is, vannak időtálló füllentések, amik annyira jól sikerültek, hogy a mai napig dicsekszünk velük.
Felnéztem, és beleesett az orromba
Kiscsoportos voltam, amikor tavasszal hatalmas barkákkal borított ágakat hoztak az óvódába. Nekem annyira megtetszett a puha barka, hogy elalváshoz leszakítottam egyet magamnak, és azzal simogattam az orromat, miközben próbáltam aludni. A részletekre már valóban nem emlékszem, de a barkát valahogy sikerült benyomnom az orromba. Ettől persze megijedtem, és próbáltam kiszedni az ujjammal, amitől egyre feljebb került, míg egyszer csak el nem tűnt. Az óvónőnek nem mertem szólni, de mire anyukám értem jött, már nagyon féltem, hogy mi fog történni velem. Először azt találtam ki neki, hogy az udvaron felnéztem, és a barka beleesett az orromba, de ez még nekem is erősnek tűnt, úgyhogy mire elértünk az orvoshoz, megváltoztattam a történetet arra, hogy az udvaron az iskolás fiúk lefogtak, és az orromba gyömöszölték a valamit, amiről persze nem tudom, mi volt.
Nem csak szép, kellemes is. Amíg túl közel nem kerülünk hozzá (Fotó: Pixabay.com)
Az orvos egy hosszú csipesszel egy pillanat alatt kiszedte, és közölte anyámmal, hogy citrommag. Az, hogy mi is volt valójában, azóta is az én titkom.
Egy gonosz nő ellopta az iskolatáskám
„Nem vagyok büszke a történetre, annak ellenére, hogy mai napig nevetek rajta, ha eszembe jut – meséli Marci. – Ötödikesek lehettünk, és vagánykodtunk a trolin. Egy kanyarban nekiestem egy nőnek, aki rám szólt, hogy viselkedjek. Persze visszafeleseltünk neki, és nevetve szálltunk le. Amikor a troli elindult, láttam, hogy a nő valamit kiabál, és a magasba emeli az iskolatáskám.”
Marci meg volt győződve róla, hogy a nő tulajdonképpen ellopta a táskáját, és azért mutogatta az ablakból, hogy a fiú is tisztában legyen vele, mennyire kitolt vele. Csakhogy otthon nyilvánvalóan nem mesélhette el, hogy szemtelenkedett, majd egy nő nevelési célzattal ellopta tőle az iskolatáskáját, így csak annyit mondott, hogy a trolin ellopták, és bár látták, hogy ki az, nem mertek szólni neki, mert féltek tőle.
Volt nagy meglepetés, amikor este a tolvajnak kikiáltott nő állt az ajtóban, kezében az iskolatáskával, amiben megtalálta Marci ellenőrzőjét, amiben benne volt a címe. „Azt hittem, beárul a szüleimnek, de legnagyobb meglepetésemre közölte, hogy a trolimegállóban találta az iskolatáskát, és mivel a közelben lakik, gondolta, elhozza.”
Beleakadt az orrom a szögbe, azért vérzik
Anna kislánya rászokott az orrtúrásra, de mivel szégyelli, inkább titokban, az ágyában hódol a hobbijának. Néha viszont a körmével felsérti az érzékeny bőrt, és ilyenkor vérzik az orra.
Ezekre az esetekre a legkülönfélébb sztorikkal áll elő. A legutóbbi az volt, hogy a két méter magasságban lévő falvédőt rögzítő szögbe akadt bele az orra, ezért vérzik, de volt már az ablakon beugró óriás szöcske és verekedős szomszéd macska is a hibás.
Lujzi hazavitte az ellenőrzőm!
Mennyire szerencsések voltunk, hogy valódi ellenőrzőnk lehetett még a múlt évezredben, nem online! Az ellenőrzőbe írottakkal ugyanis lehetett „játszani”. Ha például nagyon nem tetszett, vagy már túl sok volt benne a kellemetlen üzengetés, egyszerűen el lehetett hagyni, és szinte tiszta lappal indulni. Ha csak a szülőknek nem volt célszerű egy osztályfőnök által írt üzenetet átadni, akkor alá lehetett hamisítani a nevüket, a legvakmerőbbek pedig képesek voltak egy egész hétre írásban elkérni magukat, hogy a májusi melegben inkább a Palatinuson napozzanak, mint az év végi témazárókat körmöljék.
Zita és Lujzi nem voltak éppen az iskola rémei, de volt pár figyelmeztetőjük, és néhány olyan jegyük is, amiről azt gondolták, hogy jobb, ha titokban marad. Így aztán egy ideig egymás ellenőrzőjét hordták haza, amikor pedig ez a módszer már kezdett átlátszóvá válni, a két ellenőrzőből csináltak egy jót és egy rosszat, a borítót pedig mindig az kapta, akinek a jót kellett hazavinni. Két teljes évig nem buktak le a módszerrel.
Egy hónap alatt elnyalogattam egy gyöngyvirágszappant
Gabi asztmás volt kiskorában, ezért a szülei könyörögtek neki, hogy soha ne dohányozzon, amit ő természetesen meg is ígért. Tizenöt évesen mégis elkezdett cigizni, ami a haján és a száján is érezhető volt. Ezért egyrészt egészen rövid, fiús frizurát vágatott magának, amit minden délután megmosott a kukatárolóban, mielőtt hazaért volna – ami viszont a szájszagot illeti, azon a fogmosás nem segített, és a szüleinek különben is gyanús lett volna, hogy mindennap frissen mosott, mentolillatú szájjal érkezik haza, így egyik osztálytársa tanácsára hazafelé egy gyöngyvirágszappant nyalogatott.
A dohányzásnál csak a szappanevés rosszabb talán (Fotó: Pixabay.com)
„Borzalmas volt! Csípett, amitől folyt az orrom, könnyeztem, és kapart a torkom. Dohányozni ezerszer könnyebb volt, pedig azt is csak erőltettem, de inkább a füst, mint a szappan!”
A cigiszagot persze valóban elvette, csakhogy volt vele egy, az eddigieknél is nagyobb bökkenő: egy hét után egyre erősödő hasmenést is okozott. Sőt egy hónap alatt annyira tönkretette Gabi emésztését, hogy már nem tudott iskolába menni, a körzeti orvos pedig befektette a kórházba kivizsgálásra.
„Nem derült ki, hogy mitől ment a hasam, viszont én elhatároztam, hogy soha többet nem gyújtok rá. Azóta se dohányzom, viszont a cigiszag mindig eszembe juttatja a szappan ízét. Borzalmas!”
Apa, én ma inkább sétálnék!
Andi a belvárosban nőtt fel, mégis legalább tíz évig csak egy távoli boltban volt hajlandó vásárolni, akármennyire is sietett. Sőt amikor az édesapjával kellett volna kenyeret vásárolnia, még egy kitalált edzésprogramot is felvázolt, csak hogy hihető legyen, miért kell mindenképp elmenni a távolabbi, zsúfoltabb üzletbe. Na de mi is volt az igazság?
„A kis sarki közértbe jártunk iskola előtt tízórait vásárolni. Általában egy kiflit és egy túrórudit vettünk. Egyszer az egyik osztálytársam már a pénztár előtti várakozás közben megette a rudit, mire az egyik eladónő hátulról elkapta a fülét, és szó szerint megtépte, szinte leszakította a fejéről, hiába sírt. Az őrült eladó azt kiabálta, hogy már megint el akarjuk lopni a rudit, mint mindennap, de ennek mától vége. Sírva mentünk iskolába, de bosszút esküdtünk.”
Gondolni kellett volna arra, hogy a környéken laknak (Fotó: Pixabay.com)
Egyik nap a suliból hazafelé találtak egy oszlófélben lévő galambot az úttesten. Újságpapírral felszedték, bementek vele a boltba, és hozzávágták a fehér köpenyes eladóhoz, miközben azt kiabálták, hogy ezt a fültépésért kapod, te Ursula, majd nevetve elrohantak.
Jó ötletnek tűnt a döglött galambbal dobálózás, de azt nem vették számításba, hogy mind ott laknak a környéken, sőt iskolába is oda járnak. Így aztán hosszú évekig hazudhattak mindnyájan a szüleiknek, hogy miért is nem mennek be a legközelebbi boltba vásárolni.
„Már gimnazista voltam, amikor először újra bemerészkedtem a boltba. Persze nem ismertek fel, de csak pár éve mertem elmesélni anyámnak. Kiderült, mindvégig sejtették, hogy valami konfliktus lehet a bolti eladók és köztünk, de nem tudták, hogy mi az, pedig meg is beszélték egymás között egy szülői értekezlet után.”