A gyerek válaszol, csak nem akkor, amikor kérdezzük

Akinek most ment első osztályba a gyereke, annak egészen biztosan ismerős kérdések és válaszok ezek. Mindenki kivétel nélkül felteszi őket, aki találkozik egy jövendő első osztályossal. Ez a szabály.
Aki nagyon barátságosnak akar mutatkozni, az esetleg megkérdezi még azt is, hogy milyen a tanító néni, és hogy van-e már barátja a gyereknek.

A válasz egyébként a jó vagy az aranyos, és igen, van már barátja.

Mondja, csak nem halljuk? (Fotó: Pixabay.com)

Az igazság az, hogy a gyerekek tényleg nagyon várják az iskolát, hiszen végre már nem kis óvódások, hanem nagy első osztályosok lesznek, és jobb esetben tökéletesen megérett már rá az idegrendszerük is, hogy padban ülve új, izgalmas dolgokat tanuljanak, de közel nem izgulnak annyira, mint amennyire sok felnőtt elvárja tőlük.

A takarítónőtől a nagymamáig

Valamikor májusban figyeltem fel rá először, hogy a nagycsoportos lányomtól szó szerint mindenki megkérdezi, hogy mennyire várja már az iskolát, aki ismeri őt annyira, hogy tudja, hány éves. Ez alól nem volt kivétel anyukám se, de a házban takarító néni se. Csakhogy nem csak egyszer tették fel a kérdést, hanem legalább kéthetente. Hasonlóan a cukrászdai eladóhoz, a vonatkalauzhoz, a szomszédhoz, a felszolgálóhoz, az úszómesterhez.

Mindenki kedves akart lenni, beszélgetést kezdeményezni a gyerekkel, de valamikor nyár közepén azt vettem észre, hogy zavarja a kérdés. Először is unja, másodszor kicsit el is kezdett félni az iskolától. Addig valami nagyon klassz dolognak tűnt, új iskolatáskával, menő tolltartóval. De ahogy egyre többen érdeklődtek afelől, hogy izgul-e, elkezdett izgulni. Nem azért, mert attól félt, amiről tudott, hogy lesz, hanem azért, mert úgy érezte, hogy biztosan van valami, ami miatt aggódnia kéne, csak nem tud róla.

Unalmasak vagyunk

Aztán amikor elkezdődött az iskola, minden folytatódott, csak más kérdésekkel. A legjobb az volt, amikor a második napon már azt kérdeztek tőle, hogy szépen formálja-e a betűket. Szerencsére nem értette, miről van szó, és rávágta, hogy igen.

Délután a játszótéren kifakadtak a barátnőjével, és elmondták, hogy mennyire unalmasak vagyunk.

„A felnőttek mindig ugyanazt kérdezik. De honnan tudjuk, milyen az iskola, amikor még nem is járunk oda? Mi nem akarunk erről beszélgetni egyáltalán! Soha!”

Tényleg nem emlékszik, de majd eszébe jut! (Fotó: Pixabay.com)

Pár éve nagyot ment az interneten az a kérdéssor, amit a szerzője szerint érdemes feltenni a gyereknek, amikor hazaér az iskolából.

„Melyik játszótéri játéknak szeretnél idén a mestere lenni, és hányasra értékeled a tízes skálán a mai napodat, és miért? Vagy: Milyen új dolgot tanultál ma?”

Szülők között eléggé megoszlanak a vélemények ezzel kapcsolatban, van ahol bejött, de a legtöbb helyen pont annyira segít információt kicsikarni a gyerekből, mint a mi újság az iskolában kezdetű örökbecsű. Semennyire. A milyen új dolgot tanultál ma pedig pontosan ugyanazt jelent, mint a mi volt ma olvasásórán, és ezt a gyerekek is értik.

Tudni akarom, mi volt ma az iskolában!

Akkor viszont mégis mit tehetünk, ha egyszer tényleg érdekel bennünket, hogy mi történt a gyerekünkkel a nap folyamán? Mert én például megőrülök a kíváncsiságtól! Nem csak azt szeretném tudni, hogy mit tanultak, hanem azt is, hogy mit gondol erről a lányom.

A hosszú távú emlékezet fokozatosan alakul ki, és mint ahogy a gyerekek sem egyformák, így ez a készségük sem egyik napról a másikra érik be. Gondoljunk csak bele, hogy kiscsoportos óvodásként mennyire nehéz dolgunk volt vele, amikor a nap történéseiről faggattuk. Jobban jártunk, ha az óvó nénihez mentünk. Első osztályban már sokkal könnyebb, de még mindig nem olyan, mint egy felnőttnél. Amikor a gyerek azt mondja, hogy nem emlékszik, akkor bizony egyáltalán nem biztos, hogy füllent. És az is lehet, hogy egy óra múlva eszébe jut mégis.

Teljesen érthető, hogy nem akar nekünk fél órában tájékoztatást tartani az órákon elhangzottakról, arról, hogy mennyire találja magát ügyesnek, vagy hogy mi volt az ebéd, és ízlett-e neki, megette-e, kivel játszott az udvaron. Nekem nyilván az lenne a legkényelmesebb, ha hazafelé mindent egy szuszra elmesélne, legfeljebb ha valamit nem értenék, akkor belekérdeznék. De a gyerekek nem ilyenek.

Akkor figyelj, amikor neki jó (Fotó: Pixabay.com)

Nem akkor mondja, amikor nekem jó

Mond pár szót, leginkább a délutáni dolgairól: annyira jót beszélgettünk a barátnőmmel a hintán. Aztán komolyan előadja, hogy nem emlékszik arra, hogy mi volt az ebéd, vagy hogy miről tanultak környezetórán. De később megnyílik, elkezdi csepegtetni az információkat, csak oda kell figyelnem rájuk.

És ez a legnehezebb a szülőségben, akkor ott lenni, akkor figyelni, amikor a gyereknek van rá szüksége.

Az ebédről ugyanis akkor jut eszébe mesélni, amikor végre sikerül pár szót ejtenünk egymással a férjemmel. Mindkettő fontos, mi legyen? Természetesen a gyerek vár egy pillanatot, de addigra az ebéd már nem olyan fontos neki, már ott sincs, és én megértem, de sajnálom.

Az udvaron történteket kutyasétáltatás közben kezdi mesélni, ami a fürdetés mellett a legjobb idő egyébként a beszélgetésre. De ott is bármi közbe jöhet, a másik kutya gazdájától kezdve egy fontos telefonig, amit muszáj felvenni.

Fürdetés és altatás közben a gyereké a kormánykerék, arról beszélünk, amiről ő akar. Néha sikerül megéreznem, hogy mi rejlik a beszélgetés témája mögött, és ha sikerül ügyesen belekérdeznem a témába, akkor sok mindent megtudhatok a napjáról, arról, ami foglalkoztatja, de ha nem a megfelelő pillanatban szólalok meg, akkor már másról van szó.

A legtöbb, amit tehetünk, hogy akkor is kérdezünk, ha nem kapunk rá választ.

Ha pedig mégis mesélni kezd, megpróbálunk figyelni, még akkor is, ha éppen más, halaszthatatlannak tűnő dolgunk van. Ha ez mégsem lehetséges, akkor idézzük fel azt a pár szót, amit a gyerek mondott, és kérjük meg később, hogy fejezze be a történetet.