2020. Január 13.

Demencia: „Apám igazából már egy éve meghalt, csak a teste még tovább élt”

Nehéz arra felkészülni, hogy a szüleinket már akkor elveszíthetjük, amikor még életben vannak. Pedig a demenciával küzdő betegek családjával gyakran megtörténik ez.

Bodrogi Eszter

Az élettartam kitolódásával egyre több idős ember éri meg nyolcvanadik-kilencvenedik születésnapját. És míg a statisztika szerint a hetvenévesek öt százalékát érinti a demencia, a kilencvenévesek közül már minden harmadikat. Kata novemberben temette el édesapját, de úgy érzi, hogy a férfi igazából már egy éve meghalt, csak a teste még tovább élt. Az utolsó két év nagyon megterhelő volt nemcsak neki, de az egész családjának. Erről mesélt.

Amikor kiderül, hogy nincs remény

„Apám sportos életet élt, rengeteget olvasott, társaságba járt, aktív maradt az után is, hogy tíz éve megözvegyült. Három éve viszont rohamosan romlani kezdett az állapota, egyik napról a másikra.

Kedden még nevetve hívott, hogy képzeljem el, a hűtőben találta meg az újságot, amit egész délelőtt keresett, majd vasárnap már nem talált haza.

Az volt a szerencsénk, hogy vele volt a kutyája, és egy idő után megunta, hogy huszadszor mennek el a kapu előtt, és behúzta őt. Az udvart már megismerte.”

Apa és lánya nagyon megijedtek. Sejtették, mit jelent ez, de abban bíztak, hogy gyógyszerrel és különböző agytornákkal visszafordítható, vagy legalábbis lelassítható lesz a folyamat. Pár hónap alatt kiderült, hogy nincs remény. Összeült a család, és megbeszélték, hogy mit szeretnének tenni. Mindenki elmondta, hogy szerinte mi várható, és azt hogyan lenne a legjobb kezelni. Beszéltek más családokkal, akik hasonló problémával küzdöttek, de egyáltalán nem lettek nyugodtabbak.

Kata késői gyerekként született, így a karrierje csúcsán volt éppen, viszonylag jól keresett a férjével együtt. Mivel az orvos azt mondta, hogy a demenciával küzdő embereket a lehető legrosszabb kiszakítani a megszokott környezetükből, elhatározták, hogy otthon ápolják majd az édesapját egy bentlakó nővér segítségével, ha már szükség lesz rá. „Szép elképzelés volt, de fogalmunk se volt róla, hogy mennyire nehéz megbízható embert találni. Bevallom, kicsit a fizetésigényeken is meglepődtünk, de nem volt mit tenni, valakinek el kellett viselni az akkor már elég gyakran elviselhetetlen apámat, és később olyan feladatokra is számítottunk, amit szívesen megfizettünk volna valakinek, csak ne nekünk kelljen csinálni. Végül idáig nem jutottunk el.”

Úriember volt, agresszív lett

Az első nővér három hét után felmondott, talált egy jobb állást. A másodikról kiderült, hogy zugivó, és részegen őrjöngött a szomszédokkal, ezért mennie kellett. A harmadik csak fél napot vállalt, és így tovább: egy év alatt hatan is megfordultak a családnál, pedig a jelenléten kívül semmi mást nem kértek tőlük, a takarítást, főzést, mosást megoldották maguk. Aztán a dolgok felgyorsultak. Kata édesapja egyik napról a másikra nem ismerte meg őket többé, és a nővérrel is agresszívan viselkedett, legalábbis akkor, amikor nem perverz ajánlatokkal molesztálta éppen.

„Ijesztő volt. Apám, aki az előző életében – így emlegettük magunk között a demencia előtti időszakot – mérnök volt, egy művelt úriember, egészen elképesztő gusztustalanságokkal zaklatta a nővért. Az egyik pillanatban még egy vén perverz képét mutatta, a másikban agresszív lett, az összes keze ügyébe kerülő tárgyat hozzánk vágta, kiabált, verekedni próbált.

Egyszer a férjemnek késsel ment neki, majd kirohant a folyosóra, és kiáltozott, hogy hívják a rendőrséget, mert ki akarjuk rabolni.

Fogalma se volt róla, hogy kik vagyunk. Egy pillanatra sem mertük magára hagyni, ugyanakkor szó szerint életveszélyben voltunk mellette. Egy öröme volt az éleben már csak, egy régi fényképalbumot lapozgatott, amiben az esküvői képei voltak, és pár fénykép rólam, csecsemőként. Olykor sírt a lapozgatása közben, és olyankor én is zokogtam.

Képünk illusztráció (Fotó: iStock)

Egyszer egy délelőttre magára hagytuk. Egyszerűen nem tudtuk máshogy megoldani, és akkor pont jobb formáját is mutatta: egyszer a nevemen szólított, és a férjemet a fiának gondolta. Igaz, soha nem volt fiúgyereke, de legalább nem voltunk ellenségek éppen. Mire délre visszaértem, az összes otthon lévő pénzét odaadta valakinek egy ócska láboskészletért, sőt még panaszkodott, hogy nem volt elég az a félmillió forint, de nem találták az ékszereket. Ebből tudtam meg, hogy beengedett egy idegent a lakásba, aki kihasználta az állapotát. Meg is ölhették volna…”

Ön- és közveszélyes állapot

Egy hónappal később, az éjszaka közepén arra ébredt az ott alvó vej, hogy lángol a függöny, és épp az ülőgarnitúrát próbálja felgyújtani az apósa. Addigra már várólistán voltak egy fizetős magánintézménynél, de nem várhattak tovább: az idős ember ön- és közveszélyes lett, muszáj volt egészségügyi intézmény segítségét kérni a gondozásához. „Sajnos amit a magyar egészségügyben rehabilitációs osztálynak hívnak, az tulajdonképpen egy borzalmas elfekvő. Apámat hol meztelenül, hol félig felöltözve, de kikötve találtuk az ágyában, az állapota pedig óráról órára rosszabb lett.

Én lettem az ellensége, nemcsak gyűlölt, de félt is tőlem, mintha bántottam volna, vagy ha azt nem, akkor ordítozott, hogy vigyenek el onnan.

Elbúcsúztam tőle gondolatban, és azzal vigasztaltam magam, hogy ez csak a teste, ő pedig már anyámmal van a mennyországban. Mégis naponta kétszer ott voltam, még akkor is, ha nem mentem be a szobába, csak kintről néztem rá, és zokogtam a folyosón.”

Kata attól tartott, hogy egész életében lelkiismeret-furdalása lesz, amiért beadta az édesapját abba a borzalmas intézménybe, ahol sűrű székletszag terjengett, tízen feküdtek egy kórteremnek mondott szuterénben, és még a pelenkát sem cserélték rajtuk rendszeresen. A hozzátartozók nem néztek egymás szemébe, mintha mindenki szégyellné, hogy ezt tette a hozzátartozójával, pedig a kisírt arcokon egyértelműen látszott, hogy senki nem ilyen méltatlan elmúlást szeretett volna a családtagjának, de nem volt más választása.

„Magam se tudom, hogy hogyan, de egy idő után teljesen elmúlt a lelkiismeret-furdalásom. Elfogadtam, hogy nem vagyok rossz gyerek, nem vagyok embertelen és gonosz, de nincs más megoldásom.

Anya vagyok két gyerekkel, nem ölhet meg késsel vagy gyújthatja rám a lakást az apám, mert akkor nem lesz, aki felnevelje őket.

Még sok százezerért sem tudtam időben segítséget vásárolni, úgyhogy ez maradt, de csak azért, mert nem volt más. Jöjjön bárki, aki jobban tudta volna csinálni, és mutassa meg, hogy hasonló helyzetben mit tudott volna tenni.

Bevallom, megkönnyebbültem, amikor édesapám meghalt. Vége lett a szenvedésének, vége lett a szenvedésünknek. A fényképalbumot ölelte a halálakor is, és ez boldoggá tett. A sok szitok ellenére szeretett engem, szerette azt, akire emlékezett, és én is szerettem azt, aki az utolsó hónapok előtt volt.”

Kata diavetítést szervezett a temetés után, ahol több mint kétezer képet néztek meg a rokonokkal és a barátokkal az édesapjáról. A képeken az apja mosolygott, boldog volt. A legnagyobb ajándék a családnak az, hogy az unokák csak így emlékeznek a nagyapjukra, az utolsó hónapokban nem találkoztak azzal az idegennel, akivé a betegsége miatt lett.

„Mióta apám meghalt, minden este imádkozom, pedig nem vagyok hívő. Azért könyörgök, hogy én majd ne éljek addig, amíg ez megtörténik velem, de leginkább ne is legyek demens soha. Mert erre, akárki akármit mond, nem lehet felkészülni. Házasságok, életek mennek tönkre, és nincs segítség, nincs menekvés. Mi szerencsések voltunk, mert rövidebb ideig tartott, mint ami végleg felőrölt volna minket, de lehetett volna másképp is.”