2020. Április 24.

Még hogy én türelmetlen lennék?! Csak nem tudlak kivárni!

Ha reggel megkérem a kamasz fiam, hogy pakolja ki a mosogatógépet, majd délben megjegyzem, hogy még mindig nem tette meg, végül este rákiabálok, akkor türelmetlen lennék?

Bodrogi Eszter

Most miért kell türelmetlenkedned? – hangzik el a kérdés naponta legalább háromszor, és bevallom, ezt már én is unom. Mondhatnám úgy is, hogy nincs hozzá türelmem, de ez nem változtat az alapproblémán, hogy egy kamasz gyerekkel nem egyszerű együtt élni.

Pontosan tudja, hogy mivel tud kihozni a sodromból, és vannak napok, amikor látom rajta, hogy csakis a vita kedvéért áll ellen, szól vissza, csinálja fordítva, vagy éppen nem csinálja. Ilyenkor megpróbálok én okosabb lenni, és nem felvenni a kesztyűt, de egy karanténba összezárva nem a legkönnyebb megőrizni a nyugalmamat.

A türelmetlenségnek most nem a türelem, hanem a nyugalom az ellentéte!

Egy kamasz élete tulajdonképpen maga a türelmetlenség. Nincs ideje várni semmire – legalábbis amit ő akar megkapni. Mindent azonnal kell, pont annyira a jelen pillanatában él, mint egy csecsemő, csak egy csecsemőtől ezt sokkal könnyebb elviselni, legalábbis ha jól emlékszem.

fotó: getty images

A türelmetlenség viszonylagos

Én nem gondolom magam türelmes szülőnek, sőt igazság szerint elég sokat fejlődtem pont azóta, mióta gyerekeim születtek.

Türelmem a háromórásra nyúlt szoptatások alatt kezdett megedződni, amikor éreztem, hogy a babámnak szüksége van a testi kontaktusra, én viszont egy hosszú, forró zuhanyról álmodoztam közben. Következett az órákon át tartó bodobácsbámulás, ami a valóságban annyira unalmas volt, hogy egyszer el is aludtam egy másodpercre a játszótér padján, és rémülten ébredtem arra, hogy egy pillanatig a felügyeletem nélkül maradt a másfél éves gyerekem.

Volt türelmem több kört menni a 74-es trolival, majd órákig állni a Keleti pályaudvaron és megfigyelni az összes vonatot, amelyik indult, vagy érkezett, mindezt két fokban. A lányommal egyszer négy órán keresztül tologattam egy plüss kiscsibét, és közben hol azt mondtam, hogy a kedvencem a kukorica, hol azt, hogy pihe-puha kiscsibe vagyok, és akkor a „játsszuk azt, hogy találkozunk, szia, hogy vagy, hol voltál, és most hova mész” játékot még nem is említettem, pedig az két évig tartott, minden délután hazafelé az óvodából, és a lányom soha nem unta meg.

Éppen ezért, amikor a tizenhat éves kamasz fiam flegmán megjegyzi, hogy

Nem kéne annyit türelmetlenkedned!

akkor úgy érzem, hogy betelt nálam a pohár.

Honnan tudja egy tini, hogy mi a gyenge pontom? Ő nem olvas női magazinokat, ahol szakértők azt tanácsolják, hogy most próbáljunk meg különösen türelmesek lenni főleg önmagunkkal, de a családunk többi tagjával is. Nincs vele tisztában, hogy reggelenként úgy ébredek, hogy megfogadom, ma kötélből lesznek az idegeim, semminek nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget, mint amekkora, vagyis igazából teszek mindenre, mert ami a legfontosabb, az megvan: együtt vagyunk egészségesen.

De mi lenne, ha csak próbaképpen csak egyetlen napig megfordítanánk a helyzetet?

Reggel nem keltenék senkit a családból, pedig annyira bíznak bennem, hogy senkinek nincs beállítva az ébresztője. Én vagyok az ébresztő.

Miután mindenki elaludt volna rajtam kívül, értetlenkedve figyelném, ahogy idegesen rohangálnak a lakásban, próbálnak gyorsan valamit megreggelizni, de ahhoz ki kellene venni a fagyasztóból a kenyeret, és felolvasztani. Most mit kell izgulni – kérdezném, és komótosan kivenném a jéggé fagyott veknit, majd ott felejteném a konyhapulton, mert közben a barátnőmmel csevegnék.

Napközben kicsit hagynám őket tanulni, de ebéd előtt elfelejteném jelezni, hogy a tegnapi tészta elfogyott, mára nem főztem semmit, és amikor ez fél kettőkor kiderülne, akkor nem érteném, hogy mi a baj, hiszen rendelni is lehet valamit, egy órán belül meg is érkezne.

Hát, hova tűnt a türelem, kisfiam?!

Persze nem teszem meg, inkább próbálok türelmesebb lenni, és úgy számon kérni az elvállalt vagy csak önkényesen kiosztott házimunkák elvégzését, hogy közben a legkisebb jelét se mutassam annak, hogy fogytán a türelmem.

fotó: getty images

Végül is annyi mindennel kapcsolatban lehetnék joggal türelmetlen, mégis inkább csak megrántom a vállam és túllépek rajta. Ha már két hónapja le sem söpörték a lépcsőházat, mégis emelni akarják a közös költséget, miért nem állok a sarkamra?

Vagy amikor a felső szomszéd minden hétvégén ebéd után kezd falfúrásba, miért nem csengetek be hozzá? A türelmem pedig már rég elfogyott vele kapcsolatban.

A dalai láma a türelmetlenségről

„A türelem gyakorlásához tulajdonképpen ellenség szükséges. Ellenségünk tettei nélkül nincs lehetőség arra, hogy kialakuljon bennünk a türelem és a tolerancia. Normális esetben barátaink nem teszik próbára türelmünket; azt csak ellenségeink tehetik meg. Ebből a nézőpontból ellenségünket legnagyobb tanítónknak tekinthetjük, és hálásak lehetünk neki, amiért alkalmat adott a türelem gyakorlására.”

Lehet, hogy a türelmetlenség is viszonylagos? Csak hangulatfüggő?
Egész életünkben küzdünk a türelmetlenséggel. Kisgyerekkorunkban a szüleink kérik, hogy kegyünk türelemmel. Várjunk nyugodtan, amíg a felszolgáló kihozza a desszertet, vagy amíg sorra kerülünk a boltban. Később önmagunkat presszionáljuk, hogy türelmesebbek legyünk mindenkivel, a sor végén önmagunkkal is.

De mégis, miért legyünk türelmesek?

Jogos a kérdés, a válasz pedig egyszerű: mert nekünk lesz sokkal könnyebb tőle.
Ha sikerül a türelmetlenségünket leküzdeni, egy sokkal harmonikusabb, nyugodtabb, teljesebb életet élhetünk. Megéri.