„Azt kiabálta, most megdöglünk, mi meg csak sikítani tudtunk a félelemtől!” – egy bántalmazott anya vallomása

Eszter egy megromlott házasság és válás után ismerkedett meg Istvánnal, a második férjével. A kapcsolat romantikusan indult, de még össze sem költöztek, amikor a férfi már jelenetet rendezett az utcán, közvetlen Eszter lakása előtt: „Ekkor még a saját lakásomban éltem az előző házasságomból született gyerekemmel. Az utcai kiabálások után mondtam neki, menjen el, de ő azt mondta, innen ki nem teszi a lábát. Ha kidobom, addig fog dörömbölni az ajtón, amíg vissza nem engedem. Szégyelltem a helyzetet, ezért nem kértem segítséget. Nem akartam, hogy a lakásomban balhézzon és rendőrt kelljen hívni.” A helyzetet csak bonyolította, hogy voltak nagyon jó időszakaik is, amikor Eszter úgy érezte, még sincs akkora baj: „Egy hintán ültünk, ami egyszer előre lendült, aztán hátra. Amikor fent voltunk, az nagyon szép tudott lenni. Eleinte többet voltunk ott, akár hónapok is eltelhettek egy-egy újabb balhéig, de ezek az időszakok egyre rövidültek.”  

Végül egy Budapesthez közeli városban költöztek össze, ahol vettek egy nagy házat. Ekkor még mindketten vezető beosztásban dolgoztak egy állami cégnél. Nem sokkal később megszületett az első közös gyerekük, két évre rá pedig a második. Eszter a kislánya születése után hagyta ott a munkahelyét: mivel lehetősége volt rá, 42 évesen nyugdíjba ment. A nyugdíjból azonban már nem látott semmit: „A család cselédje lettem. El akartam menni dolgozni a nyugdíj mellett, de a férjem nem engedett. Azt mondta, nem mehetek sehová, minek nekem pénz, hiszen van bevételem. De az a pénz mindig az ő zsebében landolt, nekem nem volt döntési jogköröm, hogy mire költsem.”  István egyre inkább elszigetelte Esztert a környezetétől is, kritizálta a családját, a barátait, végül pedig már őt magát is:

Eszter önbecsülését a bántó szavak teljesen lerombolták. Kritikát azonban nem csak ő kapott, a gyerekeknek is jutott belőle bőven, ahogy a megfélemlítésből is: „Ha a gyerekek picit is hangosabbak voltak, már tombolt. Volt olyan, hogy tőgázzal indult el a kicsikkel velük a ház elől mérgében és a gyerekek jobbra-balra dőltek az ülésben. Előfordult olyan, hogy összevesztünk, beültünk az autóba, és azt kiabálta, most megdöglünk. És nagy gázzal elindult a két gyerekekkel meg velem. Csak sikítani tudtunk a félelemtől.”

A verbális agressziót és megfélemlítést egyre gyakrabban kísérte testi bántalmazás is. Eszter nehezen beszél a történtekről, többször is néma csend vagy sírás követi a kérdéseimet:

A férfi hasonló lendülettel ment neki a gyerekeknek is: „Rángatta őket és állat módjára üvöltözött velük. Az volt a szerencséjük nem egyszer, hogy mikor lendült az apjuk keze, volt reflexük és lehúzták a fejüket, de így is sokszor kaptak. István szerint ezeknek is én voltam az oka, mert én neveltem őket ilyen hisztissé.” 

Eszter ezeket a mondatokat annyiszor hallotta az évek során, hogy szép lassan maga is elhitte, ő a felelős a történtekért. A bűntudata pedig egyre csak nőtt, mikor már a fián is látni vélte a változásokat. Márk egyre inkább bezárkózott a szobájába: a korábban bújós kisfiú kerülni kezdte az édesanyját és a húgát. Ingerültté, agresszívvá vált és már az öngyilkosságon járt az esze.  Márkon végül egy pszichológus segített, Eszteren pedig egy pszichodráma csoport:  „A munkahelyemen irányítottam húsz embert, otthon meg nem mertem megszólalni. Ha az ember csak egy helyről kapja az információkat magára nézve, akkor azt egy idő után elhiszi és úgy gondolja, hogy tényleg nem ér semmit. Ezzel küzdöttem nagyon sokáig, de elmentem egy pszichodráma csoportba és végigcsináltam az egyéves kurzust. Ott értettem meg, hogy nem vagyok nulla, és lépnem kell!” 

Az utolsó csepp a pohárban egy online házi feladat beküldése volt az iskolába. Eszter kislánya bement az apjához segítséget kérni, de az veszekedésbe torkollott. István ekkor a tízéves kislányhoz akarta vágni a laptopot. Eszter állt közéjük, hogy ne legyen nagyobb baj és ez volt az a pont, amikor az anya úgy határozott, ennek véget kell vetnie. Egy alapítványhoz fordult segítségért, akik vállalták, hogy albérletet szereznek neki és az elköltözésben is segítenek. Eszter éjjel pakolt össze, a férje ebből semmit sem vett észre. Végül amikor István rájött, mi történik, hangosan ordította, hogy takarodjanak a szeme elől és kilökte feleségét az ajtón. 

Eszterék most egy kicsi albérletben próbálják újraindítani az életüket. Sokat vannak együtt, fociznak, beszélgetnek, de Márkkal még lesz tennivaló: „Dühkitörései vannak, pont mint az apjának. Emellett nagyon komoly lelkiismeret-furdalása is lett amiatt, hogy az apját becsapta, hisz a szökés előtti este még eljátszotta neki, hogy minden rendben van, másnap pedig búcsúzás nélkül léptünk le. Ez most neki és a kislányomnak is egy komoly trauma. Nagyon óvatosan, nagyon sok türelemmel tudom visszahozni őket a normális életbe, de bízom benne, hogy sikerülni fog.

Az Eszterrel készült interjú után felkerestem Horváth Évát, a NANE Egyesület munkatársát, hogy segítsen megérteni a bántalmazó kapcsolatok dinamikáját. A pszichológus azt mondja, a fizikai erőszak általában egyáltalán nem egy pofonnal kezdődik: „A bántalmazók inkább egy kevésbé látványos módszerrel, méghozzá az önbecsülés fokozatos leépítésével indítanak. A testi erőszak csak később jelenik meg. A kapcsolat során az erőszak (legyen az pszichológiai vagy testi) az áldozat kiszolgáltatottságával párhuzamosan fokozódik.”

Ezek szerint vannak fokozatok?

Igen. Többnyire nagyon romantikusan indulnak a bántalmazó kapcsolatok és aztán ahogy nő az érzelmi elköteleződés vagy kiszolgáltatottság, úgy nő az erőszak mértéke is. Egy bántalmazó kapcsolat érzelmileg nagyon hullámzó. Vannak nagyon jó időszakok, de vannak nagyon szörnyűek is. Ezek váltogatják egymást és erre épít a bántalmazó. A kapcsolat elején az erőszak ciklusai között hosszú idő is eltelhet, akár évek is, ezért nehéz észrevenni a bántalmazó dinamikát, illetve mire észreveszi az illető, addigra már elköteleződött. 

A bántalmazónak miért érdeke fenntartani ezt az állapotot?  

Neki ezzel lett egy alattvalója, aki mindenben alkalmazkodik hozzá és mindig az történik, amit ő akar. Nem kell azzal megküzdenie, hogy egyenlő partnernek tekintse a másikat, nem kell figyelembe vennie a véleményét, nem kell alkalmazkodnia hozzá. Könnyebb ráordítani a partnerre, hogy porszívózzon ki, mint fogni a porszívót és kiporszívózni. Egy egyenlőségen alapuló párkapcsolat sokkal több energiát igénylő befektetést igényel, és kevesebb hatalomérzettel jár. A bántalmazók szeretik érezni, hogy ők az uralkodó fél a kapcsolatban, dönthetnek mindenben ők, úgy lesznek a dolgok, ahogy ők akarják. Ha például féltékenységgel küzdenek, nem kell elmenniük párterápiára, hogy ezen dolgozzanak, hanem elég, ha megtiltják a partnerüknek, hogy bárki mással találkozzon. 

Miért olyan nehéz ebből a kapcsolatból kilépnie a bántalmazottnak?

Van egy olyan tévhit, hogy minden megoldódik, ha az áldozat kilép. Ez nem így van. Átmenetileg nő a veszélyeztetettsége, nagyobb az esélye, hogy a bántalmazó megtalálja, zaklatja, megöli. Nagyon sokan azért mennek vissza, mert félnek, illetve azért nem mernek kilépni, mert félnek, mi lesz, ha megteszik. Pontosan tudják, hogy nagyobb veszélybe fognak kerülni, és egyszerűen rövid távon gondolkodnak. Amikor a saját biztonságukról mérlegelnek, akkor nem azt nézik, hogy négy év múlva jobb lesz, hanem hogy túléljék a holnapot. 

Mi van akkor, ha nincs ekkora kockázat?

Eszter esetében is láthattuk, a kitartó alázás eléri a kellő hatást: a bántalmazott elhiszi, hogy ő teljesen egyedül fog maradni, ha kilép a kapcsolatból. Ilyenkor nehéz felállni és azt mondani, én ennél többet érek, többet érdemlek. Eszternél is látszik, hogy mikor sikerült elmennie egy pszichodráma csoportba, egy olyan közegbe, ahol őt nem egy semmirekellő hülyének nézték, már az elég volt neki ahhoz, hogy elkezdjen máshogy gondolkodni magáról: egy ember, akinek az érzései, szükségletei fontosak. Ezt veszi el egy bántalmazó a partnerétől, hogy saját magát fontosnak tudja tekinteni. Eszternek ez a csoport adott egy lökést, mégpedig azt, hogy ő számít. Ezért is szigetelik el a bántalmazók a partnerüket, mert akár egy ilyen csoport is lerombolhatja a hatalmukat. 

Mi a helyzet akkor, ha gyerekek is érintettek a bántalmazásban? 

Ha gyerek van az egyenletben, azt tapasztaljuk, azért mindig az anya a felelős. Még akkor is, ha az apa bántotta a gyerekeket, mert neki kellett volna megvédenie. Nem azt mondják, hogy miért bántotta a gyerekeket az apa, hanem hogy miért nem védte meg őket az anya. Ezt sajnos nagyon sokszor halljuk maguktól a segítő szakemberektől is, aki a családsegítőben dolgoznak vagy az egyéb szociális szolgáltatóknál. Az anyát nyomasztják, hogy miért nem védi meg a gyerekeit, a bántalmazót közben egyszer sem hívják be, hogy Uram, ezt azonnal hagyja abba, Ön ezt nem csinálhatja! Az apát úgy kezelik, mintha természeti katasztrófa lenne, akivel nem lehet beszélni. Ezzel a nők vállára helyezik a felelősséget, de ez ugyanaz a bántalmazó attitűd, amit a bántalmazó is tesz. 

Nehéz téma a bántalmazó kapcsolat, de foglalkoznunk kell vele: 

• Öt biztos jel, hogy mérgező ember van a közelünkben
• Pánikgomb a családon belüli erőszak áldozatainak
• Nyílt levél egy bántalmazó exnek
• Élet egy nárcisztikus anyával
• Feldmár András: Ne próbáljuk megváltoztatni a másikat!