2020. Május 20.

Bárcsak úgy néznék ki, mint tíz évvel ezelőtt, amikor utáltam a testem!

Ismerős a helyzet, hogy tíz évvel ezelőtti képeket nézegetve elfog a vágy, hogy bárcsak olyan tested lenne, mint akkor volt, pedig milyen elégedetlen voltál vele?

Olga

Hatalmas csapda, amibe mi, a testünk elszánt ostorozói vergődünk évtizedekig. Már tinikorunkban kezdődik az elégedetlenkedés a testünkkel kapcsolatban, az önbizalmunk nem fejlődik ki normálisan, és velünk is marad az önutálat talán életünk végéig. A közösségi oldalakon az emlékezős funkció pedig még tovább ront a helyzeten – vagy épp ellenkezőleg: ébresztőt fúj, hogy nem a testünkkel van a gond, hanem a fejünkben lenne érdemes megváltoztatni a hozzáállást saját magunkhoz.

Két nő mesélt arról, ők hogyan élik meg, amikor szembesülnek azzal, hogy a testüket ellenségként kezelték egész életükben, pedig semmi baj nem volt vele – sőt, most sincs probléma, csak kreáljuk magunknak.

„Bárcsak most lenne ilyen testem!”

Kata akkor döbbent meg a saját testképproblémáján, amikor a Facebook feldobott neki egy tíz évvel ezelőtti fotót, melyen 15 kilóval könnyebben látható: „Egész életemben fogyókúráztam. Már 40 éves vagyok, de tizenéves korom óta arról szólnak a napjaim, hogy mit ehetek és mit nem, hogy nehogy elhízzak vagy leadjam a felesleget. Azt a felesleget, amit én feleslegnek érzek.

De nemrég rá kellett jönnöm, hogy nem valóságos, amit magamból látok.

Egy tíz évvel ezelőtti fotómat dobta fel a Facebook és letaglózott, hogy abban az időszakban is mennyire utáltam a testem, és mennyit ostoroztam magam, pedig vékony – 15 kilóval könnyebb -, csinos nő voltam, mégis szorongtam egyfolytában a külsőm miatt.

Sokan egész életükben utálják a testüket

A testünket elfogadni nem olyan könnyű dolog (Kép: Unsplash)

Így visszanézve határozottan emlékszem, mennyit görcsöltem azon minden nap, hogy mit vegyek fel, mert el akartam takarni a hibáimat, a vastag(nak hitt) combomat vagy a karomat, mert nem éreztem szépnek. Bárcsak most lenne ilyen testem! Bár valószínűleg most is bajom lenne csak vele, mert ez az egész nem is kilókról vagy a combvastagságról szól, hanem belül, mélyen valamiféle önutálatról. Mindenesetre azóta kicsit más szemmel nézek magamra a tükörben, és igyekszem nem szidni annyit a testemet a jelenlegi alakjában.”

Sokunknak ismerősen csengenek Kata szavai, hiszen gyakori jelenség, és nem kifejezetten testképzavar, hanem mintha gyerekkorunkban tömegesen úgy döntenénk, hogy a testünk egy faragnivaló fadarab, amivel sosem lehetünk készen. Vajon társadalmi elvárás ez a nők felé, aminek az előszele már tinikorban elér minket? Vagy lehet, hogy csak ez is hozzátartozik a női léthez, és csupán kevés szerencsés ússza meg az önostorozó, szorongó gondolatokat a testével kapcsolatban?

„Az én testem erre alkalmatlan”

Edina is tizenévesen találkozott először azzal, hogy nem tetszik saját magának: „Nyolcadikos voltam, tisztán emlékszem, hogy mennyire zavart, amikor elkezdett az alakom nőiesedni. El akartam rejteni a melleimet, a csípőmet, nem bírtam saját magamat. Közben megindult a verseny a lányok között, hogy ki öltözik nőcisebben, amiben úgy éreztem, esélyem sincs, mert az én testem erre alkalmatlan. Ez az alkalmatlanságérzés velem maradt máig, pedig már bőven elmúltam 30 éves.

A testem nem a barátom, hanem az ellenségem.

Az sem segített a helyzeten, hogy otthon nem támogatta senki az önbizalmamat, nem voltam sosem anya és apa kicsi hercegnője, nálunk nem volt divat, hogy megdicsérjenek, milyen csinos vagyok, maximum néha beszóltak, hogy ne hordjak egy ruhát, mert rosszul áll. Nyilván erre is vezethető vissza, hogy így állok a testemhez. Pedig, ha visszanézem a régi képeimet, nagyon szép voltam, boldog lennék az akkori testemmel a mai eszemmel.”

A saját negatív testképünkkel muszáj valamit kezdeni, ha valaha szeretnénk még elégedetten magunkra nézni és nem önkínzásban élni. Az első lépés mindig a felismerés, hogy változtatni kell fejben a hozzáállásunkon. Egy pszichológus ismerősöm szerint remek gyakorlat például erre, ha húzunk egy papírzacskót a fejünkre, és csak a szemünknek vágunk ki rajta lyukakat, így nézzük magunkat meztelenül a tükörben minden nap öt percig. Azzal, hogy az arcunkat eltakarjuk magunk elől, sokkal inkább kívülállóként tudjuk megfigyelni, és talán valóságosabb képet kapni arról, mennyire rendben van a testünk úgy, ahogy van.

De szülőként is ad a kérdés bőven feladatot, mert talán még a gyerekeinknél van esély arra, hogy ők ne így nőjenek fel, hanem inkább fogadják el és szeressék azt a testet, ami végigkíséri őket egy életen át. Ez igazán nagy falat azoknak az anyáknak, akik Edinához és Katához hasonlóan nehezen tudnak megbarátkozni a saját külsejükkel, mégis, ha nem akarunk egy egész életre terhet rakni a lányainkra, itt az ideje megszeretni a saját testünket, hogy a példánkból tanulva ők majd örömmel nézzenek tükörbe felnőttkorukban.