Mindenki maga dönti el, hogy hallgat-e a saját szüleire, ha a gyerekneveléssel kapcsolatos problémái vannak. Akad, aki már legszívesebben kitiltaná a nagymamát a lakásból, mert akkor is megosztja a kéretlen tanácsait, ha kifejezetten megkérték rá, hogy ne tegye, és vannak olyan nagyszülők is, akik visszafogottak és csak akkor adnak tanácsot, ha kérik tőlük. Őket általában jobban kedveljük!
De mi van akkor, ha a kamasz gyerekeink állítanak abban a pillanatban megoldhatatlannak vélt probléma elé?
Mire a saját gyerekeink elkezdenek valóban kamasz módjára viselkedni, vagyis mindent elkövetnek, hogy minél hamarabb leváljanak rólunk, addigra már a saját tinikorunkat szinte elfelejtjük, vagy ha azt nem is, sokkal kedvesebb, simulékonyabb és jobban tanuló önmagunkra emlékszünk, mint amilyenek valóban voltunk.
Képünk illusztráció – jelenet a 3 Generáció c. filmből
Akik írtak naplót tizenévesen, és megállták, hogy soha ne semmisítsék meg, azoknak kicsit könnyebb dolguk van a visszaemlékezéssel és ezért a saját kamasz gyerekük lelkivilágának megértésével is.
1988. június 13, kedves naplóm!
“Nem bírom elviselni a szüleimet! Annyira kispolgárok, hogy ilyen már szinte nem is létezik. Apám szerint csak én járok kinyúlt, ronda pulóverben. Szerintem viszont teljesen felesleges energiát ölni abba, hogy érdektelen emberek ízlésének feleljünk meg. Kit érdekel milyen pulóver van rajtam? Ady-t vajon érdekelte volna? Ő szóba állt volna velem egyáltalán? Az biztos, hogy nem volt olyan, mint apám, vele lett volna miről beszélni és nem érdekelte volna a bizonyítványom se.”
A fenti sorok írója pont annyi idős volt 1988-ban, mint most a kamasz, és néha elviselhetetlen fia.
„A különbség köztem és a fiam között az, hogy én nem csak a szüleim ellen lázadtam, hanem a világ igazságtalansága ellen. Hittem pár számomra fontos eszmében, jobbá akartam tenni a világot, és voltak elveim. A fiamat viszont semmi sem érdekli, csak ellenem lázad, egyáltalán nem érdekli a világ. Erre jön anyám, és azt mondja, hogy nyugodjak le, mert a gyerek pontosan azt csinálja, amit én is tettem ennyi idősen. Nem esett jól, amit mondott, mert két dolgot is megkérdőjelezett egyszerre: a saját lázadásomat, és azt is, hogy mennyire ismerem a saját fiam lelkét.”
Vikinek – nevezzük így az anyát, azt mondta az édesanyja, hogy ne értékelje alul a saját fiát, és ne legyen rá dühös a lázadása miatt. Megkérte, hogy jusson eszébe, húsz évvel ezelőtt ők sem filozófiáról, irodalomról és politikáról vitatkoztak egymással, Viki ugyanis őskori szerzeteknek gondolta a szüleit, akik biztosan nem értenék őt meg, és fogalmuk sincs a világ folyásáról. Ebben természetesen tévedett, mint ahogy most is téved a fiával kapcsolatban. Őt is egészen biztosan érdeklik a világ dolgai, hiszen jó eredményeket ér el a gimnáziumban, és annak ellenére, hogy otthon nem tudja alkalmazni a vitakörben tanultakat, kerületi bajnok a disputaversenyen is.
„Kicsit hátra kellett lépnem, és kívülről nézni magunkat, hogy belássam, anyámnak teljesen igaza van. Annyit vitatkozunk apróságokon a gyerekkel, hogy szinte már észre se veszem, hogy mennyire klassz gyerek! Muszáj kicsit lazábbnak lennem, és a lényegre fókuszálnom.”
Katinak három kamasz unokája van, és azt mondja, szinte szóról szóra ugyanazok a dolgok okoznak most problémát a gyerekeinek, mint annak idején nekik. Nem is érti, miért jelent minden generációnak gondot a gyerekek lázadása, amikor mindig is ugyanaz történt, bár egy kicsit azért másképp.
„Nekünk még más volt a viszonyunk a szüleinkkel. Máshogy tiszteltük őket, nem jobban. Én például tegeztem a szüleim, de sokan akkoriban még nem merték megengedni maguknak ezt. Pedig a tisztelet nem ezen múlik, magázódva is el lehet valakit küldeni melegebb éghajlatra. Az viszont igaz, hogyha apám azt mondta, hogy este tízre legyek otthon, akkor én otthon voltam. Még akkor is, amikor már gyűrűs menyasszony voltam. Mivel már akkor is azt gondoltam, hogy ennek semmi értelme, ezért én nem voltam ilyen tekintélyelvű szülő a gyerekeimmel. Mégse lett soha semmi gond velük. Most ezt próbálom megértetni a lányommal is.”
Kati úgy látja, a gyerekek feleslegesen ragaszkodnak bizonyos dolgokhoz az unokáival kapcsolatban. Mintha a saját apját hallaná vissza néha a veje szájából, de inkább nem szól, nem akar rosszban lenni a vejével.
Egy generációval korábban ők is kamaszokkal küzdöttek (Képünk illusztráció – jelenet a 3 Generáció c. filmből)
„Soha nem gondoltam volna, hogy az lesz a legnehezebb a nagyszülőségben, hogy tartsam a szám. Minden alkalommal elmondom magamnak, hogy nem az én dolgom a gyereknek nevelés, maradjak csendben. De nincs könnyű dolgom, mert olyan egyszerű lenne mindenkinek, ha elmondhatnám, és persze hallgatnának is rám, és engednék egy kicsit lustának, felelőtlennek lenni az unokámat. Egy életet végig nézve annyira nem számít, hogy eléri-e valaki az utolsó buszt éjjel, vagy reggelig kell ülnie a buszmegállóban. Kicsit több nyugalom kéne, jó lenne nem idegeskedni minden apróságon, és folyton egymással veszekedni. Az a baj, hogy azt hiszik, nem is vitatkoznak sokat, pedig dehogynem!”
Gyerekek, mindenki nyugodjon meg!
Anna mamának is vannak ki nem mondott nevelési tanácsai a gyerekei számára, legfőképp ez, hogy sokkal jobban fogják be a gyerekeket a házimunkába, és ne szolgálják ki őket annyira, mint teszik. Mivel egy kéretlen tanács után összekapott a lányával, de nem tudja magában tartani a véleményét, az online fórumokon ad tanácsokat másoknak.
„Rájöttem, hogy egész jól fel tudom venni a tempót a fiatalokkal az interneten. Nem kezelnek le, nem tartanak bolond öregasszonynak, és képes vagyok úgy megfogalmazni a tanácsaimat, hogy sokan meg is fogadják őket. Több anyacsoportnak a tagja vagyok, és azt tapasztalom, hogy nagyon idegesek az emberek. Sokkal feszültebbek, mint az én koromban voltak. Tudom, hogy nagy rajtuk a nyomás, de nem tehetik tönkre a családi életüket a munkahelyük miatt. Amikor ezt le szoktam írni, mindig az a válasz, hogy nekünk könnyű volt, mert volt időnk. És igazuk van. Pont ezért a mostani szülőknek az a legfontosabb feladtuk, hogy csináljanak maguknak időt. Ha lesz idejük, akkor meg tudnak nyugodni.”
Anna tudja, hogy annak a világnak már vége, amiben ő nevelte fel a gyerekeit, de arra kér minden szülőt, hogy azt próbálják megérteni, és mindig észben tartani, hogy a gyerekeik egy pillanat alatt felnőnek, és nem lehet semmit visszacsinálni. Ha egy héten csak egy délutánt is, de együtt kell tölteni nyugalomban, vitatkozás és piti kis családi játszmák nélkül.
