Személyes tér és járvány

„Egyelőre még távmunkában dolgozunk, így keveset használom a tömegközlekedést. Egyik nap, amikor buszoznom kellett, az egyik megállóban – ugyan rengeteg üres hely volt még – a mellettem lévő ülésre huppant le egy másik utas, és valószínűleg sikerült megőriznem a pókerarcomat, de gondoltban azért ingattam a fejem. Személyes terem egy skandinávé, így volt ez a járvány előtt is, de ha egy olyan nagyvárosban él az ember, mint Budapest, akkor rengeteg olyan helyzet van, amikor nem hogy egy, hanem több idegennel is osztozni kell »az auráján«. Volt, hogy ez jobban zavart, volt, hogy kevésbé, de az, hogy hónapokon át kijárási korlátozás volt, nem segített a helyzeten. És hiába hittem azt, hogy oltottan majd jobb lesz a helyzet, mert ha a fertőzéstől való félelem háttérbe szorult, akkor kevésbé feszülök be azon, ha valaki a nyakamba liheg, úgy tűnik, egyelőre az is komoly erőfeszítés lesz, hogy a járvány előtti szintet elérjem” – meséli nekünk Petra, aki az ismerősi körből hallott történetek alapján nincs egyedül.

Fotó: Neményi Márton

Mindennek van határa!

Az, hogy vannak, akik így éreznek, annak több oka is van. A járvány kontrollvesztésérzéssel járt együtt, például elmosódott a határ a magánélet és a munka között, a fertőzésveszély miatt pedig sokan teljesen érthető módon még inkább érzékenyek lettek arra, hogy ki és mikor hatol be a személyes terünkbe, a korábban kényelmesnek tartott távolság zavaró lett. De mi a személyes tér, vagy hivatalosabban periperszonális tér? Gondolhatunk rá úgy, mint egy buborékra vagy egy láthatatlan pajzsra, ami körülvesz minket, valójában pedig az a távolság, aminél közelebb nem szívesen engedünk másokat.

Hogy mekkora is a személyes tér, az nagyon sok mindentől függ,

például attól, hogy milyen viszonyban vagyunk az illetővel, a számunkra kedves embereket közelebb engedjük magunkhoz, az idegenekkel pedig szó szerint távolságtartóbbak vagyunk, de ha valakit ismerünk is, az sem mindegy, hogy formális vagy informális kapcsolatunk van vele, tehát mondjuk egy kollégáról van szó vagy egy barátról. Emellett meghatározza az is, hogy hol élünk, országonként, kultúránként is eltérő, hogy mik a szokások, illetve az sem mindegy hogy egy nagy népsűrűségű városban élünk, vagy egy olyan településen, ahol elszórtabban laknak az emberek, és persze személyiség-, pontosabban egyénfüggő is, ki közvetlenebb és ki nem, de még így is változik az, hogy éppen mire vágyik az ember, egy kis egyedüllétre, vagy arra, hogy mások közelében legyen.

Fotó: Neményi Márton

Annak, hogy távolságot tartunk az egyik fő funkciója az, hogy megvédjük magunkat a veszélytől, és ez nemcsak az embereknél, hanem az állatoknál is tetten érhető. A veszély pedig meglehetősen tágan értelmezhető, lehet az akár egy másik egyed, mondjuk egy ragadozó, de lehet ennél kevésbé fenyegető dolog is. „A személyes tér a legegyszerűbb módja annak, hogy a mindennapi életben körülöttünk lévő tárgyak jelentette veszélyt kikerüljük, például hogy nem verjük be a vállunkat az ajtófélfába, amikor arra járunk. Nem is figyelünk ilyesmikre, mert van ez a rendszerünk, amely öntudatlanul figyeli, hol vannak a dolgok, és ehhez igazítja a mozgásunkat” – nyilatkozta a National Geographicnak Michael Graziano idegkutató, a The Spaces Between Us című könyv szerzője, aki kitért arra is, hogyan hatott a digitalizáció a személyes térre. „A személyes tér mechanizmusa, és a kellemetlen érzés, amit a személyes tér megsértése okoz, már az emberiség előtt is létezett. Ma azonban egyre inkább a kibertérben élünk, amelynek nincs fizikai, személyes dimenziója. Gyanítom, hogy ez az egyik oka annak, hogy egyre nagyobb nehézségeink vannak a társas érintkezésben. Sokkal könnyebb sértegetni valakit, vagy hihetetlenül tapintatlan módon vagy destruktívan viselkedni online, hiszen nem vagyunk valakinek a személyes terében vagy annak közelében” – tette hozzá.

Érdekes vetülete ez is a problémának, főleg, hogy a kijárási korlátozások idején főként a digitális világban kommunikáltunk egymással, és mintha az ott tapasztalható durvaság, a mások határainak figyelmen kívül hagyása a virtuális világból átköltözött volna a valóságba, bár ennek a problémának nyilván nagyon sok egyéb rétege van.

Fotó: Neményi Márton

De visszatérve arra, hogyan véd meg minket a veszélytől az, hogy negatív érzéseket kelt bennünk, ha valaki nem tartja tiszteletben a határainkat: egyes kutatók szerint a kórokozók elleni harcban nemcsak a hagyományos értelemben vett immunrendszerünk vesz részt, pontosabban védekezőrendszerünknek van egy viselkedésbeli vetülete is, és nem nehéz belátni, ha tartózkodóbbak leszünk a társas érintkezések terén, azzal valóban csökkentjük a fertőzésveszélyt. Kutatóknak sikerült is megfigyelnie, hogy a mostani pandémia is megváltoztatta a fizikai közelséghez való viszonyunkat, de hogy ez a változás mennyire lesz tartós, azt egyelőre nem tudni, ehhez további vizsgálatokra van szükség. Ami biztos, ebben sem vagyunk egyformák, vannak, akik a harmadik hullám lecsillapodása, az újranyitás után sem tudtak felszabadulni, csak a korábbi ellenérzések helyébe a nyitás miatti szorongás lépett. 

Fotó: Neményi Márton

Vissza a régi kerékvágásba?

A lezárás utáni élettel kapcsolatos szorongással nem feltétlenül csak azok küzdenek, akik már a járvány előtt szorongásos zavarokkal küzdöttek, bár nyilván, őket érinti nagyobb számban. Tine Van Bortel, Cambridge-i Egyetem közegészségüggyel foglalkozó munkatársa szerint teljesen természetes, ha a lezárások után némi aggodalmat érzünk, a problémát ennek mértéke jelenti, vagyis, ha túlbecsüljük a fenyegetettséget, amit az emberek közelsége, a nagyobb csoportosulások, tömegek jelentenek.

John Drury, a Sussexi Egyetem szociálpszichológia professzora szerint azért tömeg és tömeg között is különbséget kell tenni, abban a tömegben, amivel közösséget érzünk, amiről úgy gondoljuk, hozzánk hasonló emberek alkotnak, kényelmesebben érezzük magunkat, lásd tüntetések, és vannak, amikor szellemi, érzelmi kötelék nincs, csak fizikai közelség, ilyen például a többi utastárs egy tömött buszon. A kommenteket olvasva sokszor találkozni azzal az érvvel, hogy miért kell félni a koncertektől, meg a meccsektől, amikor a tömegközlekedést a harmadik hullám csúcsán is használtuk. Nos, ez nem ilyen egyszerű. Drury szerint ugyanis előbbi esetben a többi emberre hajlamosak vagyunk magunk kiterjesztéseként tekinteni, és ha másokat saját magunk kiterjesztéseként élünk meg, akkor nem figyelünk oda annyira a személyes térre, és ez ugye azért most is hordoz némi kockázatot magában, főleg kellő védettség hiányában. 

Fotó: Neményi Márton

És persze vannak, akik még ennek megszerzésével is lassabban hajlandók nyitni. „Megkaptam az oltást, mindkét adagot, mégsem pörgött fel a társasági életem. A koronavírus első hulláma után könnyű volt visszaállni, a második és harmadik hullám miatt azonban mintha nulláról kellene indulnom, és teljesen újra kellene tanulnom azt, hogyan főzzek azzal, ami van. Ráadásul most talán még nagyobb a teher, a kontraszt, hiszen azt érzi az ember, hogy be kell pótolni minden elvesztegetett percet, és mintha rajta kívül mindenkinek kinyílt volna a világ. És ugyan nagyon jó végre megölelni azt a kedves ismerőst, akivel hónapok óta nem találkoztam, és akivel véletlenül futottam össze az utcán, jó újra offline meetingen részt venni, de még kevésbé megyek elébe a társas helyzeteknek, mint korábban, pedig akkor sem erről voltam híres. Tök jó persze, hogy újra vannak koncertek, lehet moziba és étterembe járni, meg utazni, de egyelőre nehéz szakítani a remeteséggel. Ennek talán az oka, hogy olyan emberként, aki egész életében szociális szorongással küzdött, bizonyos stresszforrások így eltűntek az életemből. Persze az elmúlt időszak messze nem volt ideális, és nem tervezem azt, hogy egész nyáron itthon fogok kuksolni, és csak akkor mozdulok ki, ha muszáj” – írta le nekünk Laura hogyan érez most, és mik a tervei.

Fotó: Neményi Márton

De milyen stresszforrásokra gondolt? Szociális fóbiáról vagy szorongásról akkor beszélünk, ha valaki tartós és irracionális félelmet, szorongást érez társas helyzetekben vagy nyilvános szerepléskor. Az ebben szenvedő emberek tartanak attól, hogy mások kinevetik őket, rosszat gondolnak róluk, mert valami kínos dolgot mondanak vagy nem az elvárt módon viselkednek majd. Az pedig piszok sok energiát vesz el, ha a társas helyzetekben folyton azon jár az agyunk, hogy mások hogyan vélekednek rólunk. Persze a járvány alatt valószínűleg kicsit mindenkinek megkoptak a társas készségei, és egyéntől függően megterhelő lehet újra megtanulni mindazokat az apró társas viselkedési formákat, amelyeket a világjárvány alatt nem gyakoroltunk aktívan, főleg, hogy sok minden megváltozott, vannak, akik továbbra sem szeretnék, ha megölelnék őket, a kézfogást még mindig mellőznék, meg lehet kérdezni, hogy be van-e oltva vagy sem, és az illendőség ugye azt kívánja, hogy mindig ahhoz a félhez igazodjunk, aki szigorúbb határokat húzott. 

Fotó: Neményi Márton

Ugyan a közösségi oldalakat pörgetve valóban úgy tűnhet, hogy a többség lerázta magáról az elmúlt hónapok traumáit, és vígan éli életét, fontos, hogy a türelem ebben az esetben is rózsát terem, szakemberek szerint azok, akik egyelőre feszélyezve érzik magukat a társas helyzetekben, próbáljanak meg fokozatosan nyitni, mondjuk ha eddig távmunkában dolgoztak, és erre van lehetőség, akkor kezdjenek el heti egy-két alkalommal újra bejárni a munkahelyükre, gyakorlat teszi a mestert, és az előzetes félelem sokkal bénítóbb tud lenni, mint benne lenni egy helyzetben. Persze ha a szorongás nem múlik, és továbbra is beszűkíti a lehetőségeinket, akkor érdemes szakemberhez fordulni. „Senki sem fogja elfelejteni ezt a világjárványt, különösen azok nem, akik annyi megpróbáltatást és gyászt éltek át. De az emberek képesek felépülni a veszteségekből és traumákból, és hihetetlen rugalmasságot tudnak tanúsítani” – igyekezett megnyugtatni az olvasókat egy, a témával foglalkozó cikkben Dawn Potter klinikai pszichológus.

A járvány hatása a testre és lélekre:

• Vírusszorongás, oltásirigység, sznobizmus 
• Befagyott élet, megsemmisült tervek: a pandémia súlyos és aránytalan hatást gyakorolt a fiatalok életére
• „Mindent megtettél, ennél többet nem lehet!” – Krízisvonalat indított egészségügyi dolgozóknak a Semmelweis Egyetem