2013-ban gondoltam egyet, és egy kedves barát invitálására kiköltöztünk Angliába: először én, majd jött utánam Réka lányom. A kisfiamat nem tudtam kihozni, akkor még az édesapjánál volt. Rá egy évre ők is kiköltöztek, de nem maradtak sokáig. Nem láttam reményt arra, hogy Magyarországon a helyzet változhat. Egy jól finanszírozott önkormányzatnál dolgoztam, szerettem a munkám, de nagyon kevés fizetésem volt. Állami szolgaként úgy láttam, a „karrierem” kimerül az irodai munkában, és ezért olyan kevés honorárium jár, amiből még a kislányom nyári táboroztatását is problémás megoldani.
Volt ezen kívül egy elhúzódó gyermekelhelyezési per is, ami 2012-ben azzal végződött, hogy a kisfiamat az édesapjának ítélte a magyar bíróság. Nagyon megviselt: arra kellett rádöbbennem, hogy Magyarországon nem foglalkoznak szakszerűen és igazságosan a családon belüli erőszakkal.
Felfoghatatlan volt, hogy elmenekültem a saját otthonomból, mert félelemben éltem az élettársam mellett, és ezt azzal büntette a bíróság, hogy megvonták tőlem a kisfiam felügyeleti jogát.
Azt hiszem, a mai napig sok nő, anya él ebben a helyzetben. Megoldást, vagy csak hajlandóságot a változtatásra a mai napig nem látok a magyar államapparátus részéről.
Fotó: Halasi Eszter
A harmadik ok az volt, hogy erősen megjelentek a kislányom roma származását illető kellemetlen, erőszakos megjegyzések, amitől ő nagyon rosszul érezte magát. Egy idő után mindennapos lett, hogy sírva jött haza, mert az osztálytársai csoportosan csúfolták, erőszakoskodtak vele. Ez volt az a pont, amikor nem kerestem többé kifogást, országot kellett váltani. Úrrá lett rajtam az érzés, hogy csak el innen, ebből az országból, bárhova, minél előbb, hogy itt nincs maradásunk.
2015-ben vettem egy kedves ismerősömtől egy helyes kis kompakt gépet. Akkor már többször szembejöttek Niki Boon fotósorozatai, nagyon tetszettek. Azt gondoltam: igen, én is ilyet szeretnék készíteni a gyermekeimről: megfotózni őket így, ebben a stílusban, egy szép családi albumba, és megmutatni magunknak, esetleg barátoknak. Ez motivált, hogy elkezdjek fotózni: csak szerettem volna egy kedves családi albumot magunknak, magunkról.
Fotó: Halasi Eszter
Ebben az évben költözött vissza a kisfiam és édesapja Magyarországra. Akkor letettem a gépet, majd amikor 2017-ben visszahoztam a fiam Angliába, újra elővettem. Egyre többet használtam. Akkor már egy jobb, digitális tükörreflexes géppel fotóztam, és zoomlencséket is vásároltam. Igyekeztem minden olyan mozzanatot megörökíteni a gyermekeimről, amiről éreztem, hogy fontosak lesznek abba a bizonyos családi albumba, amit hiába digitális felületen pakolunk majd össze, egy kis könyv lesz, ami emlékeztet majd a régi selyempapíros, fekete kartonos, ragasztós albumokra.
Láttam lelki szemeimmel, milyen klassz lesz majd idős korunkban lapozgatni és anekdotázni ezekről a pillanatokról.
Akkor még nem gondoltam, hogy ezek a családi fotók bárki másnak tetszenek majd, hát még arra, hogy a szűk baráti körön kívül is. Arról pedig álmodni sem mertem volna, hogy egy részüket egyszer múzeumban állítják ki. (Eszter fotóit az Élet/Kép című, sok művészt felvonultató kiállításon lehetett látni a Kiscelli Múzeumban – a szerk.)
Fotó: Halasi Eszter
2019-ben aztán egy közösségi felületen belebotlottam egy portugál fotós oldalába, aki különböző szuper fotográfusok képeit publikálta. Maga az oldal is tetszett, tágította a tekintetem, a látásom, a többiek képeit látva ismerkedtem a dokumentarista fotográfiával, amelyet akkor már nagyon kedveltem, bár még nem fogadtam be tudatosan. Ráírtam az üzemeltetőjére, hogy van-e lehetőségem egy pár képet megjelentetni. A legnagyobb meglepetésemre hirtelen 50 képemet is publikálta. Pár hónapra rá egy másik külföldi oldalon is megjelentek a képeim egy pár sornyi bemutatkozással. Majd 2020-ban is. Ami nagyon meglepett – és persze nagyon örültem a lehetőségnek –, hogy 2020 áprilisában az Index Nagyképen megjelent egy jó pár kép gyermekeimről, a pandémia időszakából. Arról, hogy hogyan éltük meg a lezárásokat mi itt, Angliában: az otthon csücsülésről, arról, hogy mivel ütötték el az időt, milyen hatással volt rájuk a helyzet.
Fotó: Halasi Eszter
No, ekkor már úgy éreztem, hogy talán nem is fotózok rosszul, és a képeimet nem kell tartogatni a gépemen, hiszen lehet, hogy másoknak is tetszenek. Ennek ellenére a mai napig nem gondolok magamra profi fotósként, nem érzem magamban, hogy csettintésre bármit bármikor lefotózok, és az a kép megállja a helyét, precíz, pontos. Tehát profi. Nekem kell a kedv a fotózáshoz. Nagyon tudok lelkesedni egy-egy téma iránt, de a kitartásom hamar lelankad.
A családi fotózást tehát teljesen öncélúan kezdtem és most is úgy művelem. Eddig egy fotóalbumunk van. Azt tervezem, hogy kétévente készítek egyet, a gyűjtemény pedig az örökségünk része lesz.
Mást mondjuk nem is tudok adni a gyermekeimnek. Nem vagyok sem nagy művész, sem mindenféle ház és ingóság tulajdonosa. De képeket, emlékeket hagyhatok rájuk.
Fotó: Halasi Eszter
Csak olyan családról készítettem eddig képeket, akikkel szoros a kapcsolat, idegenekről sosem. Törekszem arra, hogy a gyerekekről – akár a sajátjaimról – ne készüljenek olyan képek, amiktől kellemetlenül éreznék magukat. Nem készítek képeket úgy, hogy meztelenek, vagy olyan testfelületük látszik, amelyet egyébként ruha takarna el. Nem születnek sírós, pisilős, meztelenül fürdős, átöltözős képek. Ilyeneket a saját albumban, a gépemen sem tartok meg, magunknak sem. Nem tartom fontosnak, hogy ilyen fotóink legyenek.
Amikor elkezdtem fotózni a saját gyerekeimet, még fiatalabbak voltak, a lányom 15, a fiam 10 éves. Volt lehetőségük reflektálni a képekre, akár évekkel később is; volt is olyan, amire a kisfiam már idősebben mondta, hogy nem tetszik neki. Volt, hogy kiraktam egy közösségi felületre egyet, évekkel később pedig inkább leszedtem, akkor már nem tartottam etikusnak. Nagyon fontos, hogy megbeszéljem velük, milyen képeket, vagy egyáltalán milyen tartalmat osztunk meg róluk, ahogy az is fontos, hogy csak akkor osszunk meg bármit is, amikor már velük is meg lehet ezt beszélni. Az én gyerekeim pedig bizony be tudnak szólni, ha egy-egy kép nem tetszik nekik.
Fotó: Halasi Eszter
Most már előre megkapom az ukázt, melyik kép mehet ki egy-egy felületre. Beszélünk erről, és talán eleve jól van beállítva a szemem is, hiszen a képek nagy részét kedvelik a gyerekeim, és büszkék is rám, ha valamilyen elismerést kapok egy képért, ami róluk készült.
Két éve kezdtem el egy sorozatot egy szeretett barátom családjáról. Ott egy jól ismert társadalmi helyzetbe, a mélyszegénységbe szerettem volna betekintést adni.
De nem arra helyeztem a hangsúlyt, hogy nincs gáz, villany, víz a házikóban, inkább arra összpontosítottam, hogyan árad minden családi együttlétből az öröm, a felszabadultság, a szeretet, a humor, a mély tisztelet egymás iránt.
Ettől függetlenül nagyon fontos, hogy megfotózzák a társadalmi jelenségeket, helyzeteket, ebből ugyanis elindulhat egy általános diskurzus, de az nem szerencsés, ha közben gyerekekkel szemléltetjük a helyzetet. Ezeket a képeket felnőtt, önmagukról tudó emberekről is el lehet készíteni. Azt hiszem, az igazán komoly anyagokra még nincs szemem. Vagy csak próbálom elkerülni azokat a témákat, amelyek traumatikusak, úgy érzem, túlságosan bevonódnék, miközben érzem, hogy ezek elkészítése is fontos lenne. Ez ügyben még kell magammal dolgoznom.
Amikor elkezdtem fotózni, magam néztem utána, hogy mit kell állítani a gépen, hogy olyan kép születhessen, amilyet elképzeltem. Rengeteg fotós képét megnéztem, az egyszerű nézegetéssel is nagyon sokat tanultam. Utánaolvastam a lencséknek, géptípusoknak, annak, melyik mire jó, milyen háttereket érdemes használni. Persze belefutottam olcsó, használhatatlan kellékekbe is, de a gép- és lencsevásárlásaimmal nem lőttem mellé. Szóval autodidakta módon sajátítottam el a tudást. Az arcbőr retusálását Pópa Kornél tanítgatta tavaly. Ma már egész jól használom a Photoshopot is. Idén januárban a SzellemKép művészeti iskolában tanultam fotózni 60 órán keresztül, majd Hajtmanszki Zoltántól is vettem privát órákat. Ő az autentikus dokumentarista fotózásra tanított, úgy, hogy híres, múlt századi fotósok munkáit, életrajzait, történetét mesélte el.
A komolyabb hangvételű, társadalmi témájú dokumentarista fotográfusok közül Benkő Imre az, akiért rajongok, de nagyon szeretem a kortársak közül Horváth M. Judit munkásságát és férje, Stalter György fotográfiáit is. A legnagyobb tiszteletem nekik, amiért bemutatták Magyarország romáit. Egyszer én is szeretnék úgy fotózni, ahogy ők. A külföldiek közül Martin Parr az egyik kedvenc, illetve Sebastiao Salgado. Parrt a képeiben megtalálható abszurd humor miatt kedvelem; mindig jó, ha megmosolyogtatjuk a szemlélőt. Sebastiao képeiben pedig a mérhetetlen tiszteletet, az elköteleződést szeretem a téma iránt. Ott van még Diane Arbus, aki olyan tabutémákat fotózott meg a maga korában, amelyek ma is fontosak.
Úgy kelek és fekszem, hogy a fotózásra gondolok. Akad jó pár ötletem, amit szeretnék elkészíteni, akár a magam szórakoztatására. Meg a barátokéra, persze. Ahogy megvalósítottam az egyiket, már gondolkodom is a következőn. Rövid életű projektek ezek, van, amihez hozzá sem fogok. Amikor belemerültem más fotósok munkásságába, úgy tűnt, már nincs téma, amit ne fotóztak volna le. Ehhez tartom magam ma is. De lehet, hogy az én szemem másként látja ugyanazt. Ebbe ringatom magam, amikor mégis elkezdek dolgozni. Most például night event photographer vagyok, egy klubnak készítek képeket minden pénteken és szombaton. Nagyon szeretem, a főnököm segítőkész, bár keveset látom… Illetve egyáltalán nem látom. Önállóan dolgozom. Ennek is tudok ám örülni.
Idősebbek a gyerekek, a magánéletben is szabad vagyok. Ha kedvem támad Magyarországra menni elkezdeni vagy folytatni egy fotóesszét, itt hagyok némi pénzt, full hűtőt és lelépek. Régóta vágyom erre a szabadságra.
Még annak is örülök, hogy nem kezdtem el előbb fotózni. Most sokat szitkozódnék, hogy mennék, de nem tudok elszabadulni itthonról.
Ezzel nem azt mondom, hogy szomorú az anyaság, hiszen minden percét szerettem, nagyon cuki babáim vannak, máig nagyon jó velük beszélgetni, okosak, felelősségteljesek, mindenféle hajkurászás nélkül teszik a dolgukat. De annak is örülök, hogy most már nincs rám annyira szükségük.
Nem is tudnék mit mondani az öt évvel ezelőtt önmagamnak. Jól menedzselem az életünket, nincs semmi hiányérzet. Elégedett vagyok mindennel, ami körülvesz.
Mégis eladja Törőcsik Mari velemi házát a lánya – kiderült, mennyit kér érte
Exkluzív: Így él Kanadában Polyák Lilla és Gömöri András Máté
Házilag újították fel a lelakott loggiát: az eredmény irigylésre méltó
Itt a vége: Szakított Varga Miklós Joe és Hrovatin Csenge
Eltelt 25 év: így nézett ki Zimány Linda, rövid barna hajú tiniként
Ezek a csillagjegyek fellélegezhetnek a jövő héten
Zuhanás, repülés, üldözés – A pszichológus elárulta, mit jelentenek a leggyakoribb álmok
