Riport: Ikres mindennapok, filterek nélkül

Instagramra kívánkozó, idilli kép fogad a soroksári otthon hangulatos nappalijában: a délutáni fényben az egyik baba békésen szopizza a tápszert, míg a testvére négykézláb próbál utolérni egy pöttyös labdát. 

„Úgy tűnik médiaérzékenyek a gyerekeim, máskor nem szokott ekkora nyugi lenni” – fogad minket mosolyogva Kinga, aki közel fél éve ismerkedik az ikres anyaszereppel. Nem tűnik olyan lestrapált anyának, mint amilyeneket látunk a sorozatokban, filmekben: a szeme alatt nincsenek karikák, a ruhája foltmentes, a lakásban makulátlan a tisztaság, a gyerekek csendben gőgicsélnek. Felnevet, amikor közlöm vele, másra számítottam:

Fotó: Neményi Márton

Nem titkolja, hogy a halvány smink nekünk szól, azért a hiúság az anyasággal nem szívódik fel, a patinás rendet két nagyon jó barátja, Nimrod Dagan és Steiner Kristóf hozta össze, az pedig, hogy még nem csavarodott be, főleg az édesanyjának köszönhető. Ő a fal túloldalán lakik, ráadásul nemrég lett nyugdíjas, így napi szinten tud segíteni a gyerekek körüli feladatokban. Ritkaság ez manapság, a többgenerációs családok rég a múlté, a nők, a szülők rendszerint egyedül maradnak a négy fal között, az új, 24 órás műszakokkal. A vidéken, de még a város túloldalán élő nagymama sem tudja átvenni az órák óta síró gyereket, főzni, mosni, besegíteni,  levenni egy kis terhet a nőről, akiben táncolnak a hormonok, és még csak most ízlelgeti, milyen anyának lenni. 

Kinga nagy kanállal kapja a kóstolót, hiszen ikreknek adott életet, és ahogy a lombikos tapasztalatokról, úgy az anyaság árnyoldaláról is őszintén beszél az Instagram oldalán.

„Öt hónaposak lettek a kislányok, kevés idő, de mégis mennyi élmény, kaland, szenvedés van már mögöttünk. Tudtuk, hogy kemény lesz, de mégis meglep, hogy mennyire nehéz. És azért, mert hat évet vártunk a gyermekáldásra és lombikoztunk, nem jelenti azt, hogy mi ne lennénk kikészülve vagy éreznénk azt, hogy ez brutálisan megterhelő. Én életemben nem dolgoztam még ilyen keményen, pedig azt gondoltam, hogy a 16 órás forgatási napok vagy az 500 üveg tunki megfőzése nehéz – hát nem, az mind semmi sem volt ehhez képest . Nyilván imádom a lányokat és a szeretetnek is megismertem egy különlegesen magas szintjét, ami csodálatos, de egyáltalán nem volt cukormázas ez elmúlt 5 hónap.

– fejezi be a korántsem szokványos „kismama” posztot, amire szkrollozás közben én is felkaptam a fejem. Hoppá, egy újdonsült anya, aki nemcsak a kisgyermekes lét pozitív oldalát domborítja ki. Ez még annak ellenére sem megszokott, hogy valamelyest kezd lazulni a társadalmi elvárás, miszerint egy nőnek éteri mosollyal az arcán kell élvezni az anyaságot, hiszen alapvetően erre termett. Azok a nők pedig még keményebb megítélés alá esnek, akik – Kingához hasonlóan –sokat küzdöttek azért, hogy gyermekük lehessen. 

Fotó: Neményi Márton

– hangosítja ki Kinga az igenis létező előítéletet, hozzátéve, hogy ő maga is kicsit aggódott, mi lesz a reakció.

„Nagyon félve mondtam ki, az volt az érzésem, hogy valamit én rontok el, hiszen azt látom, hogy ezt mindenki tökre élvezi, mindenki szereti a gyerekezést, és akkor én miért vagyok ettől ennyire kiakadva? Magamat hibáztattam emiatt is, de aztán egy barátnőm, aki szintén anya, mondta azt, hogy jaj, hát ezt mindenki így érzi valójában, nagyon kevés olyan nő van, aki tényleg cukormázasan éli meg az anyaságot. Egy gyerekkel is, nemhogy kettővel.

– meséli Kinga, és nagy valószínűséggel ezek a szavak sok anyának adnak megnyugvást. A fiatal nő épp ezért is érzi annyira félrevezetőnek az Instagramra ömlesztett cuki kontenteket, amelynek legtöbbje elhallgatja a kisgyermekes mindennapok fizikai és pszichés nehézségeit, dilemmáit, vagy akár mélypontjait. 

– mondja Kinga, miközben Mannát magához veszi, akinek valami nem tetszik, és ezt meglehetősen magas hangfrekvencián jelzi.

„Ő a kisebb súlyú, úgynevezett kétszülős gyerek, szuper érzékeny, azonnal és nagyon hangosan jelez, ha valami nem jó neki. Éjszaka sokszor felkelünk hozzá, és jelenleg azzal is megy a küzdelem, hogy egyen” – magyarázza Kinga, miközben céklás péppel kínálja a kicsit, aki most, az anyja és a nagymamája nagy csodálkozására nem ellenkezik, és a kamerával flörtölve mind az ötven grammot befalja. A legtöbb alkalommal nem ilyen gördülékeny az etetés, a szülők olykor tótágast állnak, mindenféle performanszot bevetnek, hogy a kislányt evésre bírják, nagyobb erőltetés nélkül. Az éjszakák sem könnyebbek, Kinga jelenleg egy órát alszik éjjel, és a családnak köszönhetően másnap, napközben tud pótolni pár órát. Mannánál evés után újra eltörik a mécses, és keserves sírásra fakad, alig értjük Kingával egymás szavát. Nehéz elképzelni, milyen lehet az, amikor ez az előadás órákig tart, és becsatlakozik hozzá a tesó is. 

„Szerencsére mindig híres voltam a türelmemről. És ez a képességem, amikor olykor két gyerek is torkaszakadtából sír, nagyon jól jön. De azt is megértem, ha valakinek elszakad a cérna és kiborul, főleg, amikor az ember kialvatlan, fáradt, és órák óta nem tudja megnyugtatni a gyereket. Őszintén nem tudom, mi lenne velem, ha anya nem segítene nap mint nap. Pontosabban sejtem, egyszer ugyanis kénytelenek voltunk nélkülözni a segítségét: kemény két hét volt. Sokkal többet sírtak a gyerekek, hiszen nem tudtam egyszerre két helyen lenni, és a mai napig nehéz eldönteni, hogy amikor mindkettő sír, melyiket vegyem fel először.

– mondja Kinga, aki őszintén bevallja, hogy meglepte őket, mennyire kemény az élet ikrekkel. 

Fotó: Neményi Márton

Nem mintha az idáig vezető út könnyű lett volna.

A pár története ismerős lehet azoknak a lombikosoknak, akik már évek óta próbálkoznak a gyermekvállalással, de siker helyett újabbnál újabb kudarcokkal, nehézségekkel, orvosi diagnózisokkal kell szembesülniük. Hat év alatt háromszor, sőt, igazából négyszer futottak neki, ebből a negyediket le kellett állítani az endometriózisa miatt. Az utolsó lombik előtt tartottak némi szünetet, de ekkor (a betegség mellett) már más nehezítő tényezők is bekapcsoltak.

„Egy nő adott mennyiségű petesejttel születik, ami az évek és a ciklusok során egyre fogy. Nyilván az életkorral egyre kevesebb van belőle, és minden egyes lombik, minden egyes stimuláció többszörösen használatba veszi ezt az állományt. Nekem az Anti-Müller hormonszintem, ami ugye képet ad a petefészek működéséről, a lehetséges petesejtállományról 0,6 volt, amikor elkezdtük az utolsó lombikot, ami nagyon alacsony érték. Sok meddőségi klinikán, azokkal a nőkkel, akik ilyen számokat produkálnak, el sem kezdik az IVF-et, mert az lehúzhatja a sikerrátájukat” – mondja Kinga, miközben rutinos mozdulatokkal simogatja Manna hátát, és bevallja, nem sokat tudott erről a hormonról korábban. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen mi nők nem igazán kaptunk ilyenekről felvilágosítást, nemhogy iskolában, de még a nőgyógyászati rendelőkben sem. Ezzel Kinga is egyetért:

„A legtöbb nő nem tudja, hogyan épül fel egy ciklus, a peteérés mit jelent pontosan, hogyan, hányadik napon, miként történnek a dolgok.Szerintem még ezzel kapcsolatban sincsen megfelelő tájékoztatás. Félrevezető az is, hogy a mai világban kitolódnak az életszakaszok, amivel alapvetően nincs is baj, hiszen karriert is kell építeni. Ugyanakkor a biológiánk nem változott, a petesejtállományunk az évek során pedig ugyanúgy megöregszik és lecsökken, mint az anyáink korában, akik termékenységük csúcsán szültek. Mindezekről nem beszélt senki sem nekünk. Ahogy az endometriózisról sem tudtam korábban, pedig az összes tünetem már megvolt tinédzser korom óta. Ha akkor felismerik, akkor szintén nem jutottam volna el idáig” – mondja, és hozzáteszi, 30 éves volt, amikor diagnosztizálták. 

Fotó: Neményi Márton

Ekkor kezdődött a kálváriájuk

Kinga nemcsak hat évig járt lombikra a párjával, hanem közben életmódot is váltott, egyrészt a betegsége miatt, másrészt annak érdekében, hogy sikerüljön a gyermekvállalás. A diagnózisig szerkesztőként dolgozott nagyobb tévécsatornáknál, és ez köztudottan nem egy nyugdíjas állás, nagy a hajtás és rengeteg a vele járó stressz. Utóbbi nem a jó fajtából.

A kezdetektől fogva egy terapeuta támogatásával haladt előre a változás útján, és azt mondja, a szakember rengeteget segített az önfejlődésben, és fontos támasza volt a lombik alatt is, ami lelkileg is megterhelő. Ez alatt megélt nagy magasságokat és mélypontokat is, olykor pedig pont onnan kapta a legnagyobb pofont, ahonnan segítséget várt volna:

„Amikor az egyik szaktekintéllyel leültem konzultálni, a leleteim ismertetése után annyit mondott, hogy ő az én helyemben elengedné ezt a gyerek dolgot. A kezdeti sokkon átlendülve rájöttem, hogy egy ilyen orvos, aki így kommunikál, számomra nem hiteles. Gyermekre vágyó nők százával találkozik, tehát pontosan kéne tudnia, hogy ez lélektanilag milyen megterhelő időszak, hogy nem tesz jót a stressz, meg az, ha úgy állnak hozzá, hogy »jaj, úgysem fog sikerülni«” – emlékszik vissza Kinga arra a pontra, amikor elhatározta, hogy felkeres egy másik orvost is. Szerencsére ő nem látta ennyire sötéten a helyzetet, és megnyugtatta a párt, hogy minden rendben lesz, összejön az a gyerek. Végül Kingáék újra felszívták magukat és egy év kihagyás után belevágtak az utolsó lombikba. „Tömtem a vitaminokat, AVIVA tornáztam, addigra már otthagytam a szerkesztői karrieremet és a saját mikrovállalkozásunkat építgettem, a Tunki-Tunkit, Mátéval pedig összeházasodtunk.”

Nehezen hittek a fülüknek, amikor annyi csalódás és kudarc után, 2021-ben megkapták a hírt, a két beültetett embrióból mindkettő megtapadt és egészségesen fejlődnek. 

Fotó: Neményi Márton

Óriási kíváncsisággal vártuk a gyerekeket. Úgy éreztem a terhesség alatt, mintha egy nagy kalandra készülnénk, egy olyan idegen, egzotikus tájra indulnánk, ahol még nem jártunk, és előtte izgatottan várjuk, hogy ez majd mit fog belőlünk kihozni” – mesél a várakozás időszakáról, hozzátéve, hogy már akkor is sorra kapták a kéretlen tanácsokat:

„Ilyeneket mondtak nekünk az emberek, amikor már tudni lehetett, hogy ikrek lesznek, »jaj, most nagyon aludjátok ki magatokat!« Mintha az alvásból be lehetne előre tárazni. Én örülnék ennek a legjobban” – mondja, és ezen már nagyon nevetünk, főleg, hogy az előbb mesélte el, hogy minden áldott éjszaka hétszer-nyolcszor kell felkelniük a síró Mannához. Volt már olyan pillanat, amikor nem tudták elképzelni, hogy fogják ezt napi szinten túlélni.

„Csak feküdtünk az ágyban, és Máté ilyeneket mondott, miközben néztük a plafont:

Még haláli fáradtan is hangosan nevettek az elképzelt képen, ahogy az újszülöttjeik igája alatt végkimerülésben elhaláloznak. Kétségtelenül nagy volt a váltás a romantikus elképzelések és a kórházi hazajövetel utáni idilli napok után.

„Az első napjaink azzal teltek, hogy négyen feküdtünk a franciaágyban és felváltva mondogattuk egymásnak: »Úristen, annyira boldog vagyok! Nézd, milyen aranyosak!« Mindenki mondta, hogy olyan lesz, mint egy drogos élmény, és tényleg beütött a »cucc«, random elsírtuk magunk a boldogságtól. Ez az élmény nagy erős alapot adott, amire később szükségünk is volt” – magyarázza, hozzátéve, hogy az talán segített volna, ha a kórházban kapnak némi útravalót, tanácsot, információt, mire lehet számítani a hazatérés után, de Kinga úgy tapasztalta, hogy az egészségügyi dolgozók annyira leterheltek, hogy nincs kapacitásuk arra, hogy egy újdonsült kismamával foglalkozzanak. 

Fotó: Neményi Márton

Kiképzőtábor, aranyos tisztekkel

A pároknál gyakori félelem, hogy a gyerekvállalás alapjaiban változtatja majd meg a párkapcsolat dinamikáját, és sokan attól tartanak, hogy nem bírja el a kapcsolatuk az új nehézségeket, konfliktusokat. Ez gyakran be is következik, ezért érthető, ha kétszeres az aggodalom ott, ahol duplán jön a gyerek.

Kingáék szerencsére nem érzik úgy, hogy a kapcsolatuk megsínylette volna az ikres gyerekvállalást. Máté nemcsak „besegít” hébe-hóba, hanem a munka mellett, ahogy az ideje és az energiája engedi, rendesen kiveszi a részét a feladatokból. Az anya elmondása szerint ő kifejezetten olyan pasi, aki az első pillanattól kezdve ösztönösen bevonódott, és nem az, aki majd csak később tud kapcsolódni a gyerekekhez.
„Mi már tíz éve vagyunk együtt, előtte pedig plusz tíz évig voltunk a legjobb barátok. Nekünk már olyan alapjaink voltak, már olyan szinten összeszokott párost alkotunk, annyi mindent éltünk meg együtt, annyi mindenen vagyunk túl, hogy még úgy sem lehet ezt az egységet megrendíteni, ha vannak napok, amikor szinte alig beszélünk egymással, mert annyira kimerültek, vagy elfoglaltak vagyunk” – meséli Kinga, hozzátéve, hogy ők mindig egy kicsit kilógtak a sorból.

– magyarázza, miközben egyedül maradunk. Ildi átvitte Mannát a szülői házba, Bori a gyerekszobában alszik, mi pedig a csendes félhomályban beszélgetünk tovább. Kinga a szoptatószékben pihenteti fáradt végtagjait, és bár őszintén beszél a nehézségekről, nincs benne pánik vagy megbánás. Attól, mert valaki nem csak az élet könnyű részéről mesél, még nem jelenti azt, hogy elégedetlen, vagy panaszkodik. Kinga a tapasztalataival csupán arra az egyszerű és természetes jelenségre reflektál, amikor mindenki elképzel valamit az anyaságról, de aztán kiderül, hogy a valóság attól nagyon eltérő. Nem feltétlenül rosszabb, nem feltétlenül jobb, de úgy tűnik, mindenképp más.

Fotó: Neményi Márton

„Én például azt gondoltam, hogy nem fogok abba a hibába esni, hogy megkérdőjelezzem magamat. Ehhez képest rendszeresen küzdök azzal, hogy esetleg csak én nem jövök rá, hogy mi a kicsi baja, hogy kreatívabbnak kéne lennem az etetésnél, hogy jobban kéne csinálni a gyógytornát. Gyakran úgy érzem, hogy csak feleannyit tudok tenni, mint amennyit valójában lehetne, és ebben a spirálban el tudok veszni, aminek a végén azt érzem, nem vagyok elég jó anya.

Sokszor hallottam korábban, hogy a gyerek a legnagyobb tanító, és bevallom, ezt sosem értettem, mit is jelenthet. Ma már igen, a gyerekezés valahogy olyan dolgokat mozgat meg, ami előhozza a gyengeségeidet, a hiányosságaidat, és arra kényszerít, hogy fejlődj és tanulj. 

Mátéval azon szoktunk nevetni, hogy olyan ez, mint egy kiképzőtábor, csak itt a tisztek aranyosak, és képtelenség rájuk haragudni. Jól kitalálta a természet, annyira aranyosak, olyan cuki dolgokat csinálnak, és annyira erős a szeretetérzés, hogy mindezek jól át tudnak lendíteni a nehezebb helyzeteken. Szerintem.”

Fotó: Neményi Márton