Család

Bagi Iván: “A túlélés bajnokai vagyunk”

Bagi Ivánról sokan tudják, hogy intézetis gyerek volt. A népszerű parodista a gyermekvédelemben eltöltött éveiről, családjáról és életéről mesélt. Az SOS Gyermekfalvak családmegerősítő kampánya kapcsán most először állt az állami gondoskodásban élő gyerekek ügye mellé.
Bagi Iván:

Csecsemőként kerültél állami gondoskodásba. Mi a te történeted?

Csak elsőre tűnik szövevényes ügynek. Anyám házasságban élt, volt már két gyereke a törvényes férjétől, akivel elég korán megromlott a kapcsolata. Ekkor találkozott apámmal. Tehát én egy házasságon kívüli kapcsolatából születtem. A férje rögtön kiadta az útját, amikor megtudta, hogy terhes velem. A válás miatt kénytelen volt Budaörsre költözni, ahol a volt férje vett neki egy kis házat. Tulajdonképpen apámmal összejáró szeretők voltak, ezért sem akarta apám, hogy anyám megtartson. A születésem után pár hónappal anyám intézetbe adott. Soha nem látogatott, de időnként mégis megjelent, és különböző okok miatt magához vett, aztán rövid időn belül visszatett az intézetbe. Kilencéves koromig éltem így, amikor végre örökbe fogadott a nővérem. Érdekes történeti adalék, hogy miután megszülettem, apám nem ismert el törvényes gyerekének. Anyám ellene indított apasági pere is kilenc évig húzódott. 

Bagi Iván:

A könyvedben (Csak szeretet legyen) írsz egy nevelőről, akihez csak rossz emlékek fűznek.

Bodnár mamához anyám adott be, többször is voltam nála az évek alatt. A leghosszabb időt éppen az örökbefogadásomat megelőzően töltöttem nála, csaknem két évet. Bodnár mama ki nem állhatta a gyerekeket, rendszeresen megvert minket, néha indok sem kellett hozzá. Egyik reggel arra ébredtem, hogy keményen ütlegel. Megharagudott rám, mert leszakadt alattam a járóka. Iszonyú szegénységben éltünk, alig kaptunk enni. Ráadásul jó pár balhés gyerek volt nála, akiknek a szülei börtönben voltak. Bodnárné nem tudta megfelelően kezelni őket, így aztán a fizikai fenyítés volt az egyetlen eszköze. 

Panaszkodtál bárkinek, hogy mi zajlik a négy fal között?

Nem. Ezt szoktam meg, ebbe nőttem bele.

Az óvodáskorodat többnyire a Fóti Gyermekvárosban töltötted. Ha az intézetre gondolsz, mi jut először eszedbe?

Hogy a kicsi fejadagok miatt folyton éhes voltam. Ha viszont az ember villámgyorsan bezabálta az elé tett kaját, és csillogóan tisztára tunkolta a tányérját, akkor azt a látszatot tudta kelteni, mintha nem kapott volna még semmit, és így szerencsésen újra tudott enni a sovány főételből.

Fót egyébként különös, elvarázsolt helynek számított. Nagy, csodálatosan szép erdős parkja volt, illetve régi polgári kastélyai, amelyekből a főépületei álltak. Ez a fantasztikus környezet jó hatással volt a fantáziámra is. 

A könyvedben azt írod, hogy Fóton gyakran megvertek titeket, és sokszor felriadtál éjszakánként.

Igen, de ott bizonyos értelemben családias volt a légkör. Barátságok is szövődtek. A gyerekek összetartottak. 

Vágytál rá, hogy örökbe fogadjanak?

Eleinte igen, később már nem annyira, mivel a nővérem és a bátyám rendszeresen meglátogatott, így főként rájuk számítottam. Voltak úgynevezett próbahétvégék, amikor vadidegen házaspárok hazavittek az intézetből hétvégére egy-egy gyerekeket, megnézték, képesek-e megtalálni velük az összhangot, és utána eldöntötték, hogy magukhoz veszik-e. Engem is kivittek így néhányszor. Tisztán emlékszem, hogy az egyik ilyen alkalommal valakinek kormányozhattam az autóját. Szóval minden alkalommal kedvesen, előzékenyen viselkedtek velem, de utána mégsem fogadtak örökbe. 

Akadt olyan nevelő, akihez kötődtél?

Az intézetben nem. Illetve nem emlékszem. A budaörsi iskolában volt egy tanárnő, aki egész jól megértett. Amikor anyák napja volt, megpróbálta valahogy elérni, hogy anyám eljöjjön az ünnepélyes eseményre, de persze ahogy ez várható volt, nem sikerült neki. Így jobb híján az ajándékot a tanárnőnek adtam. Leírhatatlanul csalódott voltam. Akkor lettünk igazán jóba, sokat törődött velem. Húsz évvel később, felnőtt fejjel megkerestem, de már nem nagyon emlékezett rám, amit sajnálok. 

Az intézet után milyen volt bekerülni a saját családodba?

Az volt életem legboldogabb pillanata, amikor kilencéves koromban a nővérem elvitt a Bodnár mamától. Nagy reményekkel vágtunk a jövőbe, Szegeden kezdtünk új életet. Béreltek a párjával a zöldövezetben egy hatalmas, vidéki parasztházat. Minden csodálatosan idilli volt. Aztán jött a feketeleves, mert hamar kiderült, hogy a nővérem nem is sejtette, mit vállal: egy problémás, hiperaktív, szinte kezelhetetlen kisfiút. Ráadásul a nővéremmel sem lehetett könnyen kijönni: heves, türelmetlen, nehéz természete volt. Rengeteget veszekedtünk. Amikor nyolc évvel később külföldre emigrált, előtte lepasszolt a bátyámnak, akit ez nem tett túlságosan boldoggá. Akarata ellenére be kellett vállalnia, pedig az öcsémet korábban már magához vette. Sajnos a bátyám sem volt felkészülve a gyereknevelésre. Abszolút nem volt könnyű dolga velünk. Nem jöttünk ki valami jól, végül annyira megromlott a viszonyunk, hogy 19 éves koromban el kellett onnan is jönnöm. Utána hajléktalanként éltem pár hónapig.

Bagi Iván:

Az utcáról nehéz visszakapaszkodni. Mitől nem csúszott ki a talaj a lábad alól?

Nem csúszhattam le teljesen, mert sokat segítettek nekem az idősebb kollégák. Egyikük- másikuk néha el tudott szállásolni, illetve időnként adtak pénzt is, hogy tudjak enni. Volt valamiféle védőhálóm, amiért hálás vagyok, különösen Farkasházy Tivadarnak, aki még a szülői értekezleteimre is eljárt néha.

És kevesen gondolják ma már, hogy fiatal, jóképű titán voltam, különc, csavargó költő. Ezt szerették a lányok, könnyű volt ismerkedni. Megismertem életem egyik legnagyobb szerelmét, Beát. Ő rögtön felajánlotta, hogy költözzem a családi házukba Budakeszire. Ezzel az életem egy csapásra megoldódott. Másrészt Olivérrel egyre nagyobb sikereket értünk el, céltudatos, szorgalmas srác lett belőlem. És persze nem szabad megfeledkezni a hit szerepéről sem az életemben. Isten mindig megmentett. Magamtól is. 

Amikor valami rossz történt veled, mi volt a védekezési technikád?

Nyolcéves korom óta parodizálok. A sérelmeket a paródia segítségével sokkal könnyebben tudtam feldolgozni, mert ha valaki csúnyán megbántott, utólag el tudtam játszani a kellemetlen incidenst. Azáltal, hogy az “ellenfelemet” kifigurázom, már nem is tudtam annyira elkenődni, sopánkodni amiatt, hogy valaki beszólt nekem, hiszen viccet csináltam belőle. Ma már igyekszem beleképzelni magam a másik helyzetébe, megérteni a szempontjait, mert én még nem találkoztam olyan emberrel, aki direkt, szántszándékkal rossz lett volna. 

És a nevelőket, akik vertek? Őket is meg lehetett így érteni?

A nevelők nem álltak a helyzet magaslatán. A könnyebb utat választották. Nem értek velük egyet, de személy szerint nem haragszom rájuk. Ahogy nem gondolom, hogy a Bodnár mama gonosz lett volna, legfeljebb azt hitte, hogy a helyes úton jár. Rossz mintákat látott maga előtt. Persze félreértés ne essék, senkit sem akarok felmenteni. Nincs is rá szükség. Az élet x-re játszik, senki sem kerülheti el a sors büntetését. Én sem. 

Meg lehet bocsátani egy anyának is, aki lemond a gyerekéről?

Igen. Felnőttkoromra sikerült. Sokat segített ebben az, hogy tudom, pszichésen beteg volt. A testvéreim is mindig próbálták ezt tudatosítani bennem, hogy ezért nem tudott velem foglalkozni. Kellett hozzá idő, hogy ezt megértsem. Ha ezerszer születnék is, akkor is őt választanám anyámnak. Csak jót tudok mondani róla. Az írásaim is zömében hozzá íródtak. 

Bagi Iván:

Milyen volt a viszonyotok?

Nem szeretett engem, mindig is tudtam. Néha eszébe jutottam, akkor kivett az intézetből egy rövid időre, de mindig gyorsan visszavitt. A lakásban például az egyik szobába én nem mehettem be, csak a testvéreim. Nekem az előszobában kellett aludnom. A halála előtt nem sokkal próbált közeledni felém, ám nem nagyon sikerült már rendeznünk ezt a kapcsolatot. Érdekes, hogy mindezek ellenére anyámat jobban szeretem, mint apukámat. A végzetével kell az embernek jól vagy rosszul együtt élnie.

Mi a te végzeted?

Talán az, hogy mivel sosem éltem családban, ezért képtelenek befogadni a családban élő emberek. Nem volt gyerekszobám, úgyszólván árva voltam. Ezért akárhogy is igyekszem, a mentalitásom jelentősen eltér a többiekétől. Valószínűleg csak olyanoknak tudok majd segíteni, akik hasonló helyzetben vannak, mint amilyenben én voltam. Azt tapasztaltam, hogy a nehéz sorsom miatt sokszor gyanakvó távolságtartással fogadtak a családok. Sosem éreztem igazán, hogy elfogadnának. A kutya háziállat, azt feltétel nélkül szeretik az emberek, viszont a társadalom szerint vadállat az állami gondozásban nevelkedett személy. 

Ez rossz neked?

Hogy nem tartozom közéjük? Miért lenne rossz? Nem haragszanak rám, semmi bajuk velem, ettől még jól kijövünk. Ha majd lesz gyerekem, saját családom, talán jobban elfogadnak, mert egy kicsit olyan leszek, mint ők.

Szerinted a helyeden vagy most?

Igen! Hogyne! Vannak céljaim, például hogy szakmailag minél többet érjek el, és nekem is legyen egyszer családom. Most már azt hiszem, megérett az idő arra is, hogy segíteni tudjak azoknak a gyerekeknek, fiataloknak, akiknek hasonló sors jutott, mint amilyen nekem annak idején.

Jártál azóta Fóton?

Egyszer egy forgatás miatt. De az más volt, egy stábbal a hátam mögött hamis helyzet alakult ki. Azt hiszem, magamtól nem mentem volna vissza. 

Te elég messzire jutottál, nem mindenkinek sikerül. Miért?

Talán mert mindig voltak céljaim, ambícióim, és óriási szerencsém, hogy jó emberekkel kerültem össze az életem bizonyos pontjain. A nehéz sorsú gyerekeknek azért nincsenek céljaik, mert nem találják meg, hogy miben is tehetségesek. Nehéz elfogadni azt is, hogy saját magad anyja, apja, testvére, barátja vagy egy személyben. Az állami gondozásban élők sokszor olyan szeretetet várnak el másoktól, amit senki sem tud nekik megadni, mert meghaladja egy ember erejét. A szívük mélyén úgy érzik, hogy teljesen reménytelen az életük, hogy nem szeretheti őket senki. Mivel éppen a lényeg, ami hiányzik, a legfontosabb, az élethez való jog, amit általában a szülők szoktak megadni a gyereknek.  Ezt ők nem kapták meg. Csak túlélnek, de ezt a túlélést önmagában véve kevésnek érzik. Meg kell szeretniük önmagukat, nincs más út. Ha ez sikerül, akkor más is szeretni tudja majd őket. Mi a túlélés bajnokai vagyunk.

Az SOS Gyermekfalvak októberben indult Kéznyom kampányában családmegerősítő programjához keres virtuális támogatókat. Minden kéznyom után a Dr. Oetker 500 forinttal támogatja az alapítvány családmegerősítő programját.

A kampány mellé olyan hírességek álltak, mint Szabó Győző, Kamarás Iván, Száraz Dénes, Csizmadia Ildikó színészek, Tóth Vera, Szalóki Ági, Oláh Gergő, Pál Dénes, Radics Gigi, Rutkai Bori, Harcsa Veronika énekesek, az Irie Maffia frontembere, Sena, a Padödö, a Budapesti Fesztiválzenekar, Polgár Judit sakkolimpikon, Vajda Attila olimpikon vagy a Budapesti Fesztiválzenekar.

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése