Vajon lehet még gyermekem?(X)

A barátnőm története négy-öt évvel ezelőtt kezdődött, én pedig végigasszisztáltam a teljes sztorit. Mindketten huszonévesek voltunk, állandó kapcsolatban éltünk, és minden évben együtt jártunk a nőgyógyászhoz szűrésre. De míg szerencsére az én eredményeim sorra negatívak lettek, a barátnőm leletei sorra azt jelezték, hogy tartós HPV fertőzése van, ráadásul az egyik gyilkos, méhnyakrákot okozó vírus támadta meg. Először próbálkozott mindennel: letette a cigarettát, nem szedett többé fogamzásgátlót, egészségesen élt, immunerősítő vitaminokkal és sporttal erősítette a szervezetét. Kívülről sugárzott, de belül mardosta a kétség: vajon mi lesz a következő féléves kontrollon? Tudjátok, nagyon nehéz megélni azt huszonévesen, hogy baj van a méhednél. Bár ekkor még nem is gondolkodtunk a gyermekvállaláson, az egyikünk számára sem volt kétséges, hogy egyszer mindenképpen szeretnénk gyereket. Persze, az orvosok a barátnőmet is biztatták, hogy a HPV-fertőzése spontán elmúlhat. De nem így történt!

Két évvel ezelőtt odáig jutott a dolog, hogy a HPV megtámadta már a mélyebb sejteket is, így kisműtétet kellett végrehajtani. Kisműtét – milyen egyszerű, semmiségre utaló szó. Én nem úgy láttam, hogy egy egyszerű műtétről lenne szó! Sokat sírtam a barátnőmmel közösen a műtét előtt, nagyon félt tőle, hiszen korábban még soha nem volt kórházban. Persze az a két nap, amit ott kellett töltenie, nem tűnik soknak, de neki mégis nagyon nagy probléma volt. Végül elmentünk együtt egy csini pizsamát venni, és rászánta magát a műtétre. Vigasztaltam őt, és azzal biztattam, hogyha ezen túlesik, akkor mindennek vége lesz. Az orvos megmondta, hogy lehet neki gyereke a jövőben! Hacsak nem történik valami hiba a műtőben – gondoltam én. Végül betolták őt a műtőbe, én pedig kint vártam a folyosón. Valóban nem volt hosszú a műtét, de a barátnőm meggyötört arcát látva nekem hosszú óráknak tűntek a percek. A lábadozás a kórházban csak egy napra sikeredett, mivel nagyon szeretett volna már hazamenni. Otthon a barátja és én ápoltam. Nagyon bizakodóak voltunk mindannyian, egészen a következő kontrollig. Három hónap múlva kiderült, hogy a fertőzött sejteket nem sikerült teljes egészében eltávolítani. Az orvos úgy döntött, hogy vár ismét pár hónapot, hátha a szervezet felveszi a harcot a fertőzéssel, és eltűnik a HPV a barátnőm szervezetéből.

Lelkileg nagyon megterhelő volt mindannyiunk számára ez a várakozás. A mindennapok ugyanúgy teltek, mint azelőtt. Nevettünk, szórakoztunk, utaztunk, beszélgettünk. De havonta egy-két alkalommal mégis újból és újból előkerült a téma. Éreztem a barátnőmön, hogy nagyon aggódik, már alig várta az újabb kontrollt, hogy végre kiderüljön mi történt. Ez a feszült idegállapot nem tett jót a közérzetének és véleményem szerint a betegségnek sem. Végül az orvos úgy döntött, hogy ismét metszést hajt végre. Ez a második műtét nagyon balsikeres volt.

A műtét előtt egy nappal derült ki, hogy a barátnőm nőgyógyászának sürgősen el kell utaznia, így nem ő hajtotta végre a méhnyak-metszést, hanem egy idegen orvos. De ami ezután történt, még ennél is hátborzongatóbb. A barátnőm lábadozott a kórházban és várta, hogy megérkezzen az orvosa. A nőgyógyász meg is érkezett és megvizsgálta, majd annyit mondott: a műtét sikerült és még talán lehet gyermeke. Ezután a barátnőm nem hallott mást, mint a folyosón egy óriási veszekedést. A nőgyógyásza kiabált a műtétet végző orvossal: „Miért kellett ennyire mélyen bemetszeni?” Ez a mondat, azóta elkíséri a barátnőmet mindenhova. Orvosról orvosra jár, és újabb és újabb reményt keres arra, hogy talán még lehet gyermeke. A HPV vírust kimetszették a testéből, de lehet, hogy vele együtt kimetszették a gyermekvállalás lehetőségét is. Sokan biztatják, hogy az orvostudomány ma már rengeteg dologra képes, és én is bízom benne, hogy kismamaként még fogjuk együtt tologatni a babánkat.

Társadalmi célú reklám