Szavak, melyek célba találnak

Nyolc mókás minitesztet állítottunk össze, hogy kipróbálja, a megfelelő mondatokat választaná-e a különböző helyzetekben.

A technikát is ellesheti belőlük!

A szó elszáll? Dehogy! Ne képzeljük, hogy szavaink egyszerű, egyre halkuló levegőrezgések! Mind nyomot hagynak, súlyuk van.
Ezt támasztja alá a téma neves kutatója, a californiai Mental Research munkatársa, Paul Watzlawick. Szerinte a kommunikációnak döntő hatása van a személyes kapcsolatokra és személyes viselkedésünkre. Egyes szavak csábítani képesek, vonzóvá tesznek bennünket mások szemében, mások eltávolítanak, sőt kapcsolatokat rombolhatnak szét.

„A beszéd a legbiztosabb módja a félreértésnek” – idézhetnénk, és valóban, eredményesen közölni a mondandónkat a munkahelyen, a párkapcsolatban vagy a gyerekeinkkel nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. A helyes szavakat és beszéden túli eszközöket: a hangsúlyt, hangszínt, testtartást, mozdulatokat kell választani, hogy világos üzenet érjen célba. Minden helyzetben képes az oda illő kifejezéseket használni? Tegye magát próbára a pszichoterapeuta tesztjén!

Meg kell beszélnie egy problémát a főnökével.
Hogyan kérne tőle időpontot?

1. Egy percét rabolom csak, tanácsot szeretnék kérni…
2. Nem akarom zavarni, de szükségem lenne a véleményére pár irodai problémával kapcsolatban…
3. Jó reggelt, beszélni szeretnék önnel egy munkahelyi ügyről, és meg kellene egyeznünk a lehetséges megoldásról.

célra vezet:

Igen, a győztes mondat a harmadik. Nem tartalmaz kifogásokat, ügyetlen szabadkozásokat. Csak pozitív kifejezések vannak benne, komolyságot és a vezető tiszteletét, mégis magabiztosságot és határozottságot sugall. 
Az első mondatban a rabolni ige használata a nagy hiba, hiszen a bizalmaskodás sokat ront az ügy komolyságán.
A kettes válasz is kellemetlen érzést kelt, hiszen rögtön az elején elhangzik a „zavarni” szó, amitől a megszólított azonnal nyűgnek érzi majd a megbeszélést.

Hogyan mondaná meg bébiszitternek  vagy a bejárónőnek, hogy elégedetlen a munkájával?

1. Marika, muszáj elmondanom, nem teszik nekem, ahogy a fiaimmal viselkedik.
2. Marika, muszáj beszélnünk és megoldást találnunk arra, hogy a gyerekekből a legjobbat hozzuk ki.
3. Marika, változtasson a szókincsén: ez így tovább nem mehet!

célra vezet:

A legjobb a második mondat.
Az első mondatban lévő  közvetlen kritika annyira támadó, hogy megsértheti  a megszólítottat, aki ezután biztos, hogy tiltakozni fog,  meg se hallja majd, miről van szó. Hasonló a helyzet a harmadik esetben is, ami mélyen bántó és némileg neveletlen is.

Nem érdemes ilyen formában közölni a kritikát, ha a továbbiakban is alkalmazni kívánja a bébiszittert.
Mindkét mondatnak ugyanaz lesz eredménye:

A megalázott Marika megsértődik, és semmi nem ösztönzi arra, hogy változtasson. A legfontosabb: a kritikának mindig tiszteletben kell tartania a másik ember önbecsülését. A megfelelő módon a második mondattal közölheti a problémáját. Ebből kitűnik, hogy lehetséges megoldásokat keres a helyzetre anélkül, hogy veszekedést  szítana, és azt sugallja, hogy fontos és értékes segítőt lát a bébiszitterben.

Kedvesével beszélgetne este otthon egy fárasztó nap után, ön csak mondja, ő viszont nem figyel.
Mivel keltené fel az érdeklődését?

1. Beszélnem kellene veled, abbahagynád, kérlek, az olvasást?
2. Figyelsz te rám egyáltalán?
3. Mit csinálsz? Olvasol, miközben hozzád beszélek?

célra vezet:

Az első mondattal kedvesen felhívja párja figyelmét, hogy mondandója van, így utat nyit a pozitív válasznak.
A második mondat bizonytalanságot sugall, mintha nem érezné jogosnak, hogy kifejezze az érzéseit. Ráadásul ez a kérdés még bizonyos agresszivitást is rejt. Gondoljon arra, hogy a párja nem az ellensége, ez a hangvétel nem könnyíti meg a beszélgetést.
A harmadik mondatot nyugodtan törölje a szótárából. Tipikus álkérdés: nem célja, hogy információhoz jusson vele, sokkal inkább az, hogy elvonja a másik figyelmét attól, amit éppen csinál (és lehet, hogy különösen érdekli). Pont az ellenkező hatást éri el vele, felidegesíti a partnerét, és megadja a kezdőrúgást egy kiadós veszekedéshez.

Társaságban vannak a párjával; hogy szólítják egymást?

1. Picinyem, angyalkám, nyuszikám.
2. Minden mondat, melyben hozzá fordul, „kedvesem”-mel,  „szerelmem”-mel kezdődik.
3. Egyszerűen a keresztnevükön.

célra vezet:

A harmadik megoldás az igazi. Ha ki szeretné fejezni  szeretetét, vagy vonzó szeretne lenni a partnere szemében, forduljon a gesztusok nyelvéhez: simítsa meg a haját, míg beszél hozzá (a szakértők szerint ez a mozdulat vágykeltő hatású!), vagy nézzen rá különösen kedvesen.
Az első válasz becenevei a gyereknyelvhez tartoznak,és kettesben meghitten is hangzanak, ám mások előtt erőltetettnek és túlzottnak bizonyulnak.
A második válasz megszólításait (szerelmem, kedvesem) óvatosan használjuk! Ha megállás nélkül mondogatjuk ezeket a nagy súlyú szavakat, banálissá koptatjuk őket, és azt az érzést keltjük, mintha nem tudnánk másképp megszólítani a párunkat.

Egyik ismerősük szokása, hogy állandóan elkésik a találkozókról. Hogy mondja meg neki?

1. Késtél, mint általában, és mindig nekem kell rád várnom!
2. Gondoltál már arra, hogy a késésed kényelmetlen lehet annak, aki vár rád?
3. Te aztán sosem érkezel pontosan!

célra vezet:

Ebben a helyzetben a második mondattal lehet tökéletesen kezelni a helyzetet.
Az első és a harmadik bíráló és támadó.
A soha és mindig szavak végletesek, ráadásul az ilyen mindennapos apróságok esetében túlzóak. Más szavakkal: amikor panaszkodunk valakinek a viselkedésére, álljunk ellen a kísértésnek, hogy azt szokásaként állítsuk be, vagy – ami még rosszabb – különös ismertető jeleként tüntessük föl. Ha így teszünk, veszekedést provokálhatunk.
A második mondattal azonban világosan rámutat a problémára (késés), ugyanakkor kézzel fogható következményt is felvázol:rossz fényben tűnsz fel mások előtt, akik várnak rád.

1. Holnap elmennék hozzád.
2. Holnap szeretnék egy ajándékot vinni neked.
3. Szeretnék veled holnap találkozni, ráérsz?

célra vezet:

A helyes mondat a harmadik. Az első kettő bizonytalanságról árulkodhat. A barátnő kételkedhet, és azt hiheti, hogy felkereshetné, de nem biztos, hogy megteszi. Ezen kívül az első és második mondat nem teremt bizalmas légkört: a beszélő mintha maga akarna dönteni, ami túl hízelgő a másikra nézve. Sokkal jobb a harmadik megoldást választani: ez feltételezi, hogy közösen döntenek a randevúról, ahogy az egyenlő felek közt egyébként szokás.

A gyerek rossz jeggyel állított haza az iskolából. Mit mond neki?

1. Ez a felelet most rosszul sikerült, de biztos vagyok benne, hogy legközelebb jobb lesz, tudom, hogy rendesen tanulsz.
2. Elég! Mindig rossz jegyeket hozol, folyton csalódom!
3. Ennél többet kell tanulnod. Csak a te érdekedben mondom!

célra vezet:

A helyes megfogalmazás az első. Csökkenti a gyerek bűntudatát, és hálát ébreszt a szívében: anya megért engem.
Tisztán megkülönbözteti az egyszeri viselkedést, melyet kritikával illet, a személyiségtől, melyet viszont tisztel és nagyra tart. A második válasz két súlyos kifejezést tartalmaz. Az első (mindig rossz jegyeket hozol) a reménytelenség és a bizonytalanság érzetét kelti, a második (csalódom) pedig azt feltételezi, hogy a gyereknek mindenek előtt a szülő reményeit kell valóra váltania. Ez azzal a kockázattal járhat, hogy alkalmatlannak érzi magát, ha bármennyit is tesz, mégsem elégedettek vele. A harmadik egy kicsit zsarolásnak hangzik, így tehertétel lehet a szeretetre épülő kapcsolaton.

Gyermeke egy csodás rajzot készít, és boldogan mutatja meg. Mivel dicsérné?

1. Egy igazi zseni vagy, ez valódi mestermű!
2. Te vagy a világ legügyesebb gyermeke, nincs még egy  hozzád fogható!
3. Ügyes vagy! Látom, sokat dolgoztál a rajzon, nagyon tetszik, amilyen kedvvel és figyelemmel foglalkoztál vele.

célra vezet:

A legjobb a harmadik mondat: a kicsiket dicsérni kell, ám mindig építő jelleggel. Fontosabb az erőfeszítést és a befektetett munkát kiemelni, mint a veleszületett tulajdonságot.

Az első és második válasz ezzel szemben steril, üres dicséret, hiszen nem ösztönzik a kicsit a fejlődésre, hanem hamis információt ad, azt sugallja, hogy már most olyan tehetséges, hogy a mindig mindenre elég lesz. Mivel otthon hozzászoknak ahhoz, hogy ők különlegesek és „jobbak”, nehezükre eshet a kortársaikkal barátkozni, nagy csalódásokat élhetnek meg, és minden kis hibát tragédiának értelmezhetnek, legkésőbb akkor, amikor iskolába kerülnek.

Egyes közkeletű kifejezések bizonytalanságra utalnak, mások agresszivitást vagy elégedetlenséget lepleznek. Próbáljon ki helyettük hatásos, igaz mondatokat!

Már éppen hívni akartalak.

Ezerszer mondtuk, legtöbbször bocsánatkérésként. Bizonyos szavakkal leplezzük a kedvezőtlen megítéléstől való félelmünket. Kérdezze meg magától, honnan származhat ez az érzés: talán tényleg elhanyagolja a kapcsolatukat, talán nem, de oka biztos van. Akárhogy is, felejtse el a magyarázkodást, kezdje rögtön a beszélgetést!

Most nincs időm.

Ha valaki megkéri egy szívességre, és nem fűlik hozzá a foga, jobb egyszerűen nemet mondani és megmagyarázni röviden, miért. Az időhúzás hatása kettős: ön szorong, mert nem mondta meg az igazat, a másik pedig csalódik.

Most mire gondolsz?

Együttérzést, empátiát sugall, ha időnként megkérdezzük. Ha azonban folyton ismételjük, a másik idegesítő kekeckedésnek vélheti. Jobb egyenesen rákérdezni: „Van valami gondod?”
Igazam van, ugye?
Ez a kérdés bizonytalanságra utalhat, mintha úgy érezné, nincs joga véleményt nyilvánítani a többiek jóváhagyása nélkül. Tisztább, ha így fejezi ki magát: „Én ezt gondolom… és te?

Nem foglak untatni.

Ezt mindenképpen felejtsük el. Amikor így fejezi ki magát, belül ott a gyanú, hogy amit mondani készül, bizony elég érdektelen lesz. Inkább fogalmazzon így: „Mondani szeretnék valamit, volna most egy kis időd?”

Azért mondom, mert a barátod vagyok.

Klasszikusan így vezetjük be, ha kellemetlen dolgot akarunk közölni, és nem tudjuk, hogy kezdjük. Ha a barátságra hivatkozunk, reméljük, hogy megédesítjük a pirulát, és megvédjük magunkat a másik reakcióitól. Az ilyen üzenet azonban kétélű: ha valami nem  működik, jobb világosan beszélni anélkül, hogy a baráti viszony mögé rejtőznénk.