“Mindenhová dugdostam az italt” – egy nő közülünk

Sűrűn jöttek át hozzánk a barátaink, eljártunk, egy pohár mellett elbeszélgettünk.

Amikor megismerkedtem a férjemmel, sűrűn jöttek át hozzánk a barátaink, eljártunk, egy pohár mellett elbeszélgettünk. Idővel mindenkinek családja lett, nekem pedig hiányzott a korábbi élet és az a felhőtlen jókedv, ami elkopott. Helyette szürke hétköznapok jöttek és ezt nehezen viseltem. Ha ritkán mégis társaságba mentünk, már otthon megalapoztam az estét egy-két pohár borral. Szerettem az a laza, felszabadult nő lenni, aki ilyenkor voltam. Egyre többet kívántam. Mint amikor az ember egy kocka csoki után meg szeretné enni az egész táblát. Már minden nap ittam, főleg bort, esetleg pezsgőt vagy sört. 47 kiló vagyok, odafigyelek, hogy könnyű ételeket fogyasszak, nálam hamarabb hat az alkohol. A hatás pedig jó volt: kábult, szédült voltam, nem foglalkoztam semmivel és senkivel, mindennek csak a jó oldalát láttam.

Dugdosni kezdtem az üvegeket, mindenhova rejtettem az italt. A vázába öntöttem és letakartam, hogy ne szivárogjon a szag. Ruhák közé, fűszerek közé, ágyneműbe, fehérneműs fiókba, kabát zsebébe raktam, de ismerek olyat, aki például mosógépbe. Én nem, mert nálunk a férjem is mos… Ő szinte egyáltalán nem iszik, hamar megérezte rajtam. Gyakran megtalálta, amit eldugtam, kicserélte citromos vízre, ilyen játékba kezdtünk. Ő tudta, én tudtam, hogy tudja, de úgy tettünk, mintha… Nem nagyon beszéltünk erről. Csodálatos házasságom van, de a férjem nem tudta kezelni a szituációt. Később bevallotta, attól félt, hogy elveszít. Amikor mégis szóba jött a dolog, akkor persze megfogadtam, hogy nem iszom soha többet, és egy-két napig tartott is a fogadalom, még büszke is voltam magamra, hogy meg tudtam állni. Aztán kezdődött minden elölről.

Amikor másnapos voltam, akkor hánytam, remegtem, volt olyan, hogy el sem tudtam indulni a munkába és szabadnapot vettem ki, de ha ráittam, jobban lettem. Érdekes módon általában hetente egyszer, főleg hétfőnként mutatkozott ez meg. Az orvosok szerint a szervezetem másképp bontja le az alkoholt, mint sokaké, valószínűleg ilyenkor telítődtem.

Aki minden nap iszik, biztos, hogy sokáig nem vallja be magának és a környezetének, hogy valójában mennyi ital fogy. Én hétköznaponként fél üveg bort ittam, hétvégi napokon egy-egy üveggel. Egyedül a nővérem figyelmeztetett többször, hogy látja, mi történik, forduljak orvoshoz. De utólag kiderült, többen is érezték rajtam.
Kereskedelemben dolgozom, értékesítéssel foglalkozom. Napközben sokat kell vezetnem, ügyfelekkel találkoznom, ezért munkanapokon csak este ittam, és azt hittem, senki nem sejt ebből semmit. De ha az ember minden nap iszik, más érzi azt a bőrén, a kipárolgásán, ahogy erjed a gyomorban.

Aki alkoholfüggő, annak nagyon megváltozik az élete, és ezt eleinte észre sem veszi. Nem emlékszik, miről volt szó egy előző napi beszélgetésen, miért szerepel egy időpont a naptárában. Az volt a legborzasztóbb, amikor szeretkeztem a férjemmel, de másnap nem emlékeztem rá, csak álltam a tükör előtt és gondolkoztam, együtt voltunk-e vajon előző este. Leblokkolta az ital az agyamat. Egyébként ebben az időben nagyon rossz volt a szexuális életünk a férjemmel. Nem árulta el az okát, csak utólag: „Te szívesen hozzábújnál egy alkoholtól bűzlő emberhez?”

Tele volt náluk a bárszekrény; elkezdtem iszogatni.

Édesanyám alkoholista volt, ebbe halt bele. Agresszív részeg volt, hosszú évekig. A halálának évfordulója után a nővérem gyerekeire vigyáztam. Tele volt náluk a bárszekrény alkohollal, elkezdtem iszogatni. Még nem is éreztem, hogy van bennem bármi, amikor beültettem a gyerekeket az autóba. Nekimentem egy állványnak, szerencsére csak az autót karcoltam össze, a gyerekek viszont kiabáltak és sírtak, hogy vigyázzak és álljunk meg. Csak halványan emlékszem rá. Nem lakom messze, otthon szálltunk ki, állítólag az előszobában összeestem, addigra hatott teljesen az ital. A keresztfiam hívta a férjemet, ő meg lefektetett az ágyba. Úgy kikapcsoltam, hogy azt mondja, kétszer be is pisiltem. Brutális, amit elmesélt, én nem emlékszem semmire. Másnap szembesített a történtekkel, üvöltözött velem, hogy tehettem ilyet. Akkor kiborultam, áthívtuk az egész családot, elmondtam, hogy vállalok mindent, nem bírom ezt és segítsenek, hogy meggyógyuljak. A család a legnagyobb támasz, nélkülük nem sikerült volna.

Ez egy fejbevágás az élettől, még most is kiráz a hideg, mi történhetett volna, ha a gyerekeknek valami bajuk lesz. Mit gondoltam én egyáltalán? Ilyenkor szembekerül az ember vele, hogy mekkora állat. Hisztirohamot kaptam, hívtak hozzám orvost, adott nyugtatót, attól jobban lettem, utána kezdődtek el az intézkedések. A városunk szanatóriumában nem tudtak rajtam segíteni, kijöttem és elkezdtem újra inni, de mentem tovább egy fővárosi kórházba. Brutálisan rossz körülmények közé kerültem, undorító az egész hely belülről. De erre van szükség. Ivás közben kipróbáltam gyógynövényeket, pszichológust, antidepresszánsokat, azt hittem, hogy meg tudom gyógyítani magam. Ez nem működik, szakértő segítség kell és az, hogy lássa az ember, mi történik vele, ha nem áll le. Az addiktológián megkaptam. Az emberek olyanok ott, mint egy tükör, szembesülnie kellene ezzel minden alkoholistának. Napi szinten volt relaxáció, akkupunktúra, pszichológus, minden reggel félórát futottam.

Pont egy futás alatt döbbentem rá, hogy valójában a hétköznapokat nem tudtam elviselni. Stabil életem volt, mindig szerencsés voltam, de nem tudtam elviselni, hogy „csak vagyok”. A kórházban többen beszéltek egy gyógyszerről, eldöntöttem, hogy én is beültetem. Nem voltak elvonási tüneteim, pedig ettől féltem a legjobban, de láttam, hogy volt olyan, akit infúzióra is kellett kötni, annyira rosszul volt. A lelki megvonáshoz éppen ez a három hét kellett, amit bent töltöttem, és a többiek látványa az osztályon, azoké, akik nem álltak le időben. Volt, aki csak egy kicsit tisztulni jött be, azután már tervezte is a folytatást, olyan is volt, aki bent is ivott. Szabad kijárásunk volt, bármikor kimehettünk a szemközti boltba. Aki egyszer ivott, annál benne van a pakliban, hogy később is fog. Ezért döntöttem a gyógyszer mellett. A férjem mondta, hogy gondoljam meg nagyon, de tudtam, hogy vagy megtartom az életem, vagy mindent elveszítek, magamat is.

A beültetésnek az a lényege, hogy egy kicsi, sárga gyógyszert behelyeznek az ember fenekébe, az izom alá, a hatóanyaga pedig nagyon komoly bajokat okozhat, ha alkohollal érintkezik a vérben. Akár halálos is lehet. Három hete kaptam meg, hál’ istennek nincs vele semmi gond. Egy év alatt bomlik le a szervezetben, az orvosok szerint három beültetés után már teljesen tiszta tudok maradni.

A férjemtől azóta is kapom napi szinten a megerősítést.

Az alkoholisták mindig szeretik a dolgot ráfogni valamire vagy valakire. Én nem akarom ráfogni semmire. Ez egy betegség. Amikor kijöttem a kórházból, iszonyatosan sok pozitív visszajelzést kaptam. A férjemtől azóta is napi szinten kapom a megerősítést. Szerinte nagyon sokat változtam, aranyosabb, kedvesebb és szebb vagyok (az ivástól fel voltam puffadva). Attól féltem a legjobban, hogy mindenki el fog könyvelni egy utolsó alkoholistának és majd belém rúgnak. De a főnökasszonyom és a kollégák is nagyon örülnek a változásomnak. Olyan visszajelzéseket kapok, mintha valami csodát tettem volna: „erős voltál, le a kalappal”. Erre nem is számítottam.

Tavaly volt az esküvőm, azóta próbálkozunk a babával. Az alkohol szemét kis szörnyeteg, úgy belerántott a mélységbe, hogy még a gyerektervezés sem volt elég ok az ivás abbahagyására. Most 36 éves vagyok, és már nagyon szeretnénk kisbabát. Át tudok élni mindent százszázalékosan, mindenre emlékszem, a munkám még sikeresebb, mint korábban, és ez anyagilag és elismerésben is megmutatkozik.

Talán csak egyszer volt olyan, hogy hiányzott az alkohol. Amikor a férjem ivott egy sört a Balatonon a lángos mellé. Éreztem a számban az ízét. A család csak üdítőt iszik előttem, a férjem megkérdezi, nem zavar-e, ha mégis iszik egy sört. Nem zavar. Ha egyszer igazán szembesülsz vele, mennyire tönkremehetsz, akkor már nincs kérdés. És persze a gyógyszer is segít. Annak, aki megveti az olyanokat, mint én, csak annyit tudnék mondani, hogy örüljön, amíg nem érti, mi ez. De bármikor bárki belekerülhet. És ha így történik, akkor azt javaslom, hogy azonnal forduljon orvoshoz. És akarjon meggyógyulni, mert ha ő nem akar, akkor az Isten sem segít rajta.