“Az orvosok azt mondták, bízzunk a csodában”

Baranyai Krisztina tipikus mai fiatal. Családja még nincs, így nyugodtan élhet a munkájának. Ám ő egy idő után már csak annak élt, aminek a fizikuma látta kárát.

„Nem szedek vitamint, inkább sok zöldséget és gyümölcsöt fogyasztok, ezt vallottam majdnem huszonhét évig, és remekül boldogultam – meséli Krisztina. – Éltem a szokásos nyüzsgő hétköznapokat és hétvégéket, iskola, munkahely, család, költözés. Nem kíméltem magam, hiszen fiatal vagyok, és még gyermekem sincs. Néhány évbe sűrítettem mások egész életét. Nem éreztem megterhelőnek, ehhez szoktam hozzá. Tudtam, hogy jól csinálom, hiszen szinte soha nem voltam beteg, a téli influenzajárvány mindig elkerült. Időközben előléptettek, még több teher hárult rám, de élveztem és nem zavart, büszke voltam a teherbírásomra.

Az első tünetek néhány hónappal ezelőtt jelentkeztek. Majdnem egy hónapig tompa, lüktető fejfájással keltem és feküdtem, de ráfogtam a szeszélyes időjárásra. Kezdtem indulatos lenni, rövid időn belül nemcsak a szomszéd állattal szemben, hanem a családtagokkal, barátokkal, munkatársakkal és önmagammal is. Minden idegesített, a gyomromban gombóc nőtt, a halántékom lüktetett. Elég volt egy mozdulat, egy szó, és már a robbanás határán álltam. Semmi nem okozott örömet, nem tudtam eltalálni a saját hangulatomat, másokéhoz pedig türelmem sem volt. Az egyik pillanatban sírtam, a másikban nevettem. Aztán jöttek az álmatlan éjszakák. Hosszú órákat ültem az ágyban, és vártam, hogy jöjjön az álom, de csak a negatív gondolatok, az álmatlanság érkezett. A fejem lüktetett, a szívem a torkomban dobogott, először fáztam, aztán pedig a melegtől majd’ megőrültem. Heteken keresztül harcot vívtam a gondolataimmal, az elmémmel, úgy éreztem, hogy a saját testem fordult ellenem.

A panaszaimat soroltam, és egyszerűen nem tudtam, mi lelt engem, örök optimistát. Kipróbáltam az esti pálinkázást, ittam citromfűteát, vettem homeopátiás altatót, meghallgattam minden jó ötletet, tanácsot, de semmi nem változott. Lassan tudomásul vettem, hogy így fogok élni, miközben gyűlöltem ezt a helyzetet. Amikor már ötletem sem volt, és rettenetesen bántott a saját helyzetem, édesanyám megkérdezte, hogy szedek-e valamilyen táplálékkiegészítőt? Már miért szednék? Eszem gyümölcsöt, zöldséget, reggelizek, ebédelek és vacsorázok. »És mit ettél ma?« »Reggelire vajas kiflit teával, ebédre egy fél pizzát, vacsorára pedig egy kis kenyeret sonkával. Uzsonnára egy banánt és egy kivit.« Anyukám egyből rávágta, hogy szerinte vitamin- és ásványianyag-hiányról van szó, ezt később vizsgálat is igazolta. Mint kiderült, az egészséges étkezés sem feltétlen fedezi a tápanyagszükségletünket, mert a mai zöldségek-gyümölcsök már nem olyan gazdagok ebben, mint az egykoriak. Én meg ráadásul nem is ettem rendesen. Úgyhogy egy erőteljes ásványianyag- és nyomelemkúrába kezdtem, mellette vitaminokat szedtem. Egyre jobb étvágyam lett, és pár nap múlva úgy aludtam, mint a tej. Ma már jól vagyok, de az egyértelmű, hogy hiába fiatal és edzett az ember, a mai tempó, az állandó készenlét, a rohanás, a feszültség, a stressz észrevétlenül emészti fel a szervezet tartalékait, főként ha nem kapnak elég »élelmet« a sejtek.”

Szolnoki Jánosnénál egészen más helyzetben segítettek a nyomelemek. Ő csodáról beszél, amiből inkább csak annyi a bizonyos, hogy a nyomelemek nagyban hozzájárulhatnak, hogy egy legyengült szervezet újra megerősödjön. Az édesanya így meséli el fia gyógyulását:

„Esetünk előtt is sokat hallottam a nyomelemek jótékony hatásáról, de korábban nem próbáltuk ki, csak akkor, amikor huszonhét éves fiam, János súlyos balesetet szenvedett, és egészsége, immunrendszere teljesen összeomlott.
2006. április 25-én fiam elindult Debrecenbe vizsgázni, de sajnos célját nem érte el, mert útközben súlyos autóbalesetet szenvedett. Életveszélyes sérülései miatt mentőhelikopter szállította Debrecenbe, a Kenézy Kórházba. Itt megfeszített küzdelem folyt az életéért, mert az arckoponyacsontok, a bal láb, csípőtől a bokáig, és a bal könyök darabosan törtek, koponyaalapi törése, agyrázkódása, tüdő-, máj-, szív-, hasfalzúzódása és számos zúzott, vágott sebe volt. A stabilizálása után gép lélegeztette, orrszondán keresztül táplálták, és műtétek sorozata várt rá, mert a darabos töréseket csak fémekkel tudták összerakni. Minden reggel azzal ébredtünk, vajon jobban van-e a gyermekünk, vajon ő felébredt-e? Bár az orvosai mindent megtettek élete megmentéséért, sajnos állapota a harmadik hét végére válságossá vált. Kómába esett, az immunrendszere összeomlott.

Ilyen állapotban került át Nyíregyházára, a szeptikus rehabilitációs osztályra, ahol szervezete, immunrendszere küzdött a magas lázzal, a fertőzéssel, próbálta megvívni harcát a kórokozókkal szemben. Orvosai elmondták, hogy gyermekünk életben maradására kicsi az esély. Azt mondták: »voltak már csodák és lesznek is, bízzunk a csodában«. De valóban mindenki teljes odaadással küzdött fiunk életéért, állapota javulásáért. Reggeltől estig a kórházi ágyánál voltam, megtanították a helyes ápolását, táplálását. Ekkor ötlött fel bennem a gondolat, hogy olyan sok kedvező véleményt hallottam korábban arról, hogy a nyomelemek milyen kiváló hatással vannak a beteg ember legyengült szervezetére, immunrendszerére. Talán az én gyermekemnek is segítene a láz és a fertőzés legyőzésében! Az orvosok is támogatták a dolgot, így az orrszondán át adagolt gyümölcslébe kevertem egy komplex készítményt, így juttattam be a szervezetébe a hiányzó anyagokat. Egy hét telt el, mire a láza csökkenni kezdett, és hála istennek, nemsoká felébredt a kómából, de a nyomelemkúrát nem hagytam abba. Biztosak vagyunk abban, hogy ennek is szerepe volt abban, hogy János le tudta győzni a fertőzést. A rehabilitációs osztályon még három hónapig tartott a kezelése. Ez idő alatt az állapota olyan sokat javult, hogy augusztusban már két mankó segítségével, de a saját lábán hagyhatta el a kórházat.”