2019. Június 30.

Kómaszerű állapotba kerülhetnek a túl sok traumán átesett gyerekek

Egyelőre nagyon keveset lehet tudni a resignation syndrome-ról, de az biztos, hogy a túl sok stressz utáni további bizonytalanság elősegíti a kialakulását.

Herczeg Szonja

Egy gyönyörű, barna hajú kislány fekszik az ágyon, békésen, csukott szemmel, mintha aludna.

A gyerek azonban nem alszik, orrából szonda lóg, tagjai ernyedtek. A fölé hajoló orvos a szülőknek azt mondja, a kislány ma annyira sem reagál, mint előző nap, pedig a reflexei működnek. A vizsgálat után az apja fogja, felemeli a magatehetetlen gyereket, ekkor kilátszik a pelenkája a nadrág alól, majd beülteti egy tolószékbe, és kiviszi a levegőre.

Ezekkel a képkockákkal indul a Netflixen futó új dokumentumfilm, a Life Overtakes Me (szabad fordításban: Az élet megelőz engem). Három menekültcsalád keserves sorsát mutatja be. Közös bennük, hogy a gyerekük Resignation Syndrome-ban (szabad fordításban feladás-szindrómában) szenvednek.

Amíg nem érzik magukat újra biztonságban, kikapcsol az agyuk gondolkodó része (Fotó: illusztráció, iStock)

Magyar megfelelője nincs még ennek a pszichiátriai betegségnek, ugyanis szerencsére olyan ritka, hogy az általunk megkérdezett szakemberek itthon még nem is találkoztak ebben szenvedő gyermekkel.

A fogalmat a kilencvenes években, Svédországban alkották, miután több, menekültkérelemért folyamodó család gyereke furcsa tüneteket kezdett produkálni. Katatón állapotba zuhantak, teljes mozdulatlanságba dermedve elzárkóztak a külvilágtól, nem akartak beszélni és enni sem, sokszor nemcsak hónapokig, hanem évekig.

A Resignation Syndrome, úgy tűnik, egy nagyon speciális válaszreakció, ami gyerekeknél következik be az után, hogy borzalmakat láttak, éltek át, majd elmenekültek előle, útközben még több trauma érte őket, a családban is sok a nehézség, majd megérkeznek a menekülttáborba, ahol elkezdődik a státusz megadásáért, a befogadásukért folytatott harc sok-sok visszautasítással és várakozással.

A Frontiers in Behavioral Neuroscience már 2016-ban publikált a jelenségről, amit úgy írtak le, mint egy depresszív állapotot követő, fokozatos hanyatlás egy olyan állapotba, melyben már mesterséges táplálásra lesz szükség, és a páciens a fájdalmas ingerlésre sem reagál. A tanulmány szerint a beteg látszólag eszméletlen, a felépülés akár évekbe is telhet, és annak függvénye, hogy mennyire sikerül az életébe stabilitást és nyugalmat vinni.

A dokumentumfilmben szereplő egyik kislány, Dasha szülei egy volt szovjet államból érkeztek Svédországba. Az nem hangzik el, melyikből, a család még mindig fél.

A kislány apja elmondta, Dasha végignézte, ahogy őt és feleségét elrángatják a rendőrök. Végül a gyerekeket és anyjukat elengedték, ám Dasha apját hosszú ideig fogva tartották, megkínozták. Dasha már rögtön az eset után dührohamot kapott, a falat rugdosta.

Három nappal az elhurcolás után az apa kórházba került, innen sikerült kiszabadítani úgy, hogy megvesztegették a személyzetet. A férfi hónapokon át bujkált, majd Svédországba menekült. Dasha anyját is elrángatták később a rendőrök, hogy elmondja, hol van a férje. Mivel nem volt hajlandó, megkínozták és megerőszakolták. Dasha anyja ekkor fogta a gyerekeket, és férje után ment.

Megérkezésükkor újra rendőrök tartották őket fogva és másfél évig bizonytalan volt a helyzetük. A bíróságon végül kimondták, nem kapnak letelepedési engedélyt, ezután felsorolták, min mentek keresztül.

Dasha és nővére, akik eddig nem tudtak minden részletet, most meghallották. Innentől kezdve Dasha állapota egyre rosszabbodott. Egy nap már nem beszélt, majd lassan enni sem evett, végül teljesen kikapcsolt.

Dasha hónapok óta nem mozdul (Fotó: Life Overtakes Me, Netflix)

Louise Newman, a melbourne-i egyetem pszichiátria professzora a Bustle-nek elmondta, a szindróma, mint a példa is mutatja, extrém stresszhelyzetre adott válaszreakció. A gyerek tulajdonképpen hibernálja magát, mert nem bír megbirkózni a történtekkel, kikapcsolja az agya tudatos részét, így védekezik.

Az első esetet 1998-ban jelentették, 2003-2005 között pedig csak Svédországban 400 gyerek került ilyen állapotba. Sokan megkérdőjelezték az állapot valódiságát, odáig menve, hogy a gyerek megjátssza, esetleg a szülő mérgezi, hogy így szerezzen maguknak menekültstátuszt. A vizsgálatok kimutatták, semmiféle mérgezésről nincs szó és a gyerekek valóban betegek.

„A disszociáció egy létező dolog, a legújabb traumamodellek szerint három típusa van: a PTSD (poszttraumás stressz szindróma) amiben a betegben egy, a mindennapokban jól funkcionáló személyiségrésze van és egy, a traumaemlékeket hordozó érzelmi személyiségrésze is – mondja Józsa Tamás klinikai gyermek-szakpszichológus, család- és párterapeuta. – A másodlagos és harmadlagos strukturális disszociáció esetében a helyzet összetettebb, minél mélyebbre megyünk abban, hogy a traumának mi az oka, mikor történt (gyerek- vagy felnőttkorban), ki követte el, vagy mi okozta, annál inkább rombolódott a beteg személyiségnek az integrációja.” Józsa Tamás szerint így, orvosi értelemben tehát a teljes cselekvésképtelenség mint védekező mechanizmus abszolút adekvát a szónak sajnos a negatív értelmében.

Egy családban gyakran a gyermek a fő tünethordozó, azaz az ő tüneteiben jelenik meg az egész család traumatizációja

– mondja dr. Hárdi Lilla orvos-igazgató, pszichiáter, pszichoterapeuta, a menekültek mentális segítésével foglalkozó Cordelia Alapítvány vezetője. „A deportálás veszélye nyilván az egész családot paralizálja, ilyenkor nincs mit tenni. A gyermek visszahúzódóvá válik, elcsendesedik, nem megy iskolába, nem eszik, nem iszik, majd egy katatón állapotba kerül, és tubuson keresztül oldják meg a táplálását. Többen pszichotikus depressziónak tartják, általában a kultúrához kötött tünetegyüttesekhez sorolják, gyakran a volt szovjet tagállamokból és a volt Jugoszlávia területeiről származó bevándorlóknál írják le, bár már leírtak bangladesi és afrikai eseteket is.”

A BBC cikke szerint a betegség egyáltalán nem új keletű, ugyanis nagyon hasonló tünetekkel kezeltek embereket, főleg a náci koncentrációs táborokból való szabadulás után. A kilencvenes években, Angliában is jelentettek pár esetet, de egyik gyerek sem menekültcsaládból származott, így aztán főleg a trauma mértékével és annak feldolgozásával, az azt követi biztonságérzet hiányával hozták összefüggésbe.

Mindemellett felnőtteknél is előfordul, hogy egy beteg valamely testrésze (vagy testrészei) a trauma hatására, azaz semmiféle más fizikai okkal nem indokolhatóan, lebénul. „A test őrzi a legmélyebben a traumát” – magyarázza Hárdi Lilla, majd hozzáteszi, hogy a Cordeliának több ilyen páciense is volt, aki pszichogén „bénulása” miatt hosszabb időre kerekesszékbe kényszerült.

Nem bírnak el több traumát (Fotó: Life Overtakes Me, Netflix)

Józsa Tamás a megoldást egy 2007-es WHO állásfoglalás alapján tudja elképzelni, mely szerint az ember egy bio-pszicho-szocio-spirituális egységként képzelendő el, vagyis együtt kell kezelni minden részét a gyógyulásért. „Bár egyelőre inkább a skandináv országokban írták le a Resignation Syndrome-ot, a pszichológiai vizsgálatok szerint a disszociáció univerzális jelenség.”

A katatón állapot, ami bekövetkezik, Józsa Tamás szerint a személyiségnek egy végső, védekező reflexe. „Erich Fromm írta le az emberekre jellemző 5 szükségletet. Az első a kapcsolatigény, kölcsönös megértés, a figyelem és a felelősségtudat magunkért és másokért. A második a transzcendenciaigény, azaz önmegvalósításra törekszünk azáltal, hogy az emberi mivoltunk miatt kiemelkedünk az állatvilágból és úrrá akarunk lenni az ösztöneinken. A harmadik a hovatartozási igény az ember azon szükséglete, hogy a világnak szerves része legyen, azaz mint egyfajta gyökérzethez tudjunk kapcsolódni. A negyedik szükséglet a tájékozódási keret igénye, azaz fontos számunkra, hogy a világot magunk számára felfoghatónak és következetesnek éljük meg. Az utolsó, ötödik szükséglet az azonosulási igény, amelynek során az ember különböző egyénekkel, csoportokkal identifikálódik. A Resignation Syndrome-ban szenvedő gyerekek esetében az az összes igény sérülést szenvedett, így a világ számukra egy szörnyű, ijesztő hely, emiatt az evolúciós pszichológiai keretrendszerből értelmezve nem maradt számukra más hátra, mint a külső-belső realitás tagadása. Jelenleg is dolgoznak a kezelési protokoll kialakításán, a zavar összetettsége és klinikai jellege azonban megnehezíti a kialakítását.”

Dasha és családja végül megkapták a letelepedési engedélyt. A szülők el is újságolták a kislánynak, aki ezután szépen lassan felépült. Biztonságban van.

Míg korábban a beteg gyermekek és családjuk automatikusan maradhattak Svédországban, a hatalmas emberáradat ezt már nem teszi lehetővé. Így nem tudni, a filmben szereplő (és több száz másik) gyereknek és családjának mikor kell újra útra kelniük.