Az orvosok évekig nem jöttek rá, mi baja van, kénytelen volt saját magát diagnosztizálni

Doug éveket töltött ágyhoz kötve, miközben arra várt, hogy az orvosok rájöjjenek, mi baja van. Nem jöttek rá, ezért elhatározta, kerül, amibe kerül, diagnosztizálni fogja magát.

nlc

„20 éve kezdődött, az utolsó egyetemi évem első napján: a szívem majd kiugrott a helyéről, szédültem, és gyenge voltam” – kezdi a The Guardiannek adott interjúját Doug Lindsay. Az akkor még csak 21 éves biológushallgatónak – mint mondja – az egész nyara a furcsa tünetekkel folytatott küzdelemről szólt, ám egészen a fent leírt pillanatig nem gondolta, hogy bármi komoly baja lehet.

„Amikor az első roham után az állapotom nemhogy nem javult, de még romlott is, beláttam, hogy nagyobb a baj, mint hittem” – mondja, majd hozzáteszi, ekkor már egészen biztos volt benne, hogy ugyanabban a betegségben szenved, amiben az édesanyja. „Néhány hónappal később sírva hívtam fel a szüleimet azzal, hogy a betegségem miatt képtelen vagyok folytatni az egyetemet.”

Doug hazaköltözött, és a következő éveket gyakorlatilag ágyban töltötte: „A nap 24 órájából 22-öt ágyban töltöttem, a bevásárlást a barátaim csinálták, miközben a napi dolgokban édesapám segített nekem, és édesanyámnak is. Ebben az időszakban orvostól orvosig jártunk, teljesen hiába: még a specialisták sem tudták megmondani, mi okozza a tüneteimet.”

Évek teltek el, semmi sem változott: Dougban ekkor tudatosult, hogy ha szeretné megtudni, mi baja van, saját magának kell megtalálnia a diagnózist. A most 41 éves Doug a Guardiannek elmondta, ezt követően rengeteget olvasott, így jött rá, hogy a betegsége minden bizonnyal a szervezete autonóm idegrendszerét érintheti, ami többek között a vérnyomásért, a szívritmusért, a légzésért és az emésztésért is felel.

Miután több szakorvossal is konzultált, rájött, hogy a problémát minden bizonnyal a veséi tetején elhelyezkedő, adrenalintermelő mellékvesék okozzák – méghozzá azzal, hogy túlságosan sok adrenalint termelnek. „Miután megszületett a diagnózis, felvettem a kapcsolatot egy specialistával, dr. Coghlannel, akivel kidolgoztunk egy kísérleti kezelést is.”

Doug azt mondja, a kezelés részeként 24 órán keresztül infúzión keresztül kapta az orvos által felírt gyógyszert, ami valamelyest csökkenteni tudta a szívritmusát. „Rövid ideig remekül éreztem magam, de egy idő után zavarni kezdett, hogy ahhoz, hogy relatíve normális életet élhessek, csövekhez kötve kell élnem.” Állandó megoldás kellett, de az nem jött gyorsan. Doug és orvosa két évig keresett tumort a fiatalember mellékveséjén – hiába.

Doug végül rátalált egy közel negyvenéves műtéti megoldásra, amit addig kizárólag patkányokon és kutyákon végeztek – embereken soha. „18 hónapba telt, mire találtam egy sebészt, aki vállalta, hogy elvégzi rajtam az operációt. Először a jobb oldali mellékvesémet operálta meg, és már közvetlenül a műtét után éreztem, hogy javul az állapotom: néhány héttel később már önállóan ültem, karácsonykor pedig a saját lábamon mentem templomba.”

Nem sokkal később a sebész megoperálta Doug másik mellékveséjét is. „Bár volt némi komplikáció, és hónapokba telt, mire a hormonrendszeremet helyre tudták állítani az orvosok, az állapotom ezután rohamosan javult. Az állandó, kínzó fáradtság nyom nélkül eltűnt, én pedig 14 év óta először tudtam elmenni nyaralni. Az egészségem törékeny, de stabil, és bár életem végéig gyógyszereket kell majd szednem, hálás vagyok azért, amim van” – mondta Doug, aki büszke rá, hogy az általa talált operációt azóta több hasonló betegen is elvégezték az orvosok.