Daria sötétbarna haja szétterül a szülei hálószobai ágyán, békésen szuszog, olyan, mint bármelyik kisgyerek, aki a délutáni alvását tölti. Csakhogy ő már hónapok óta alszik, szondán keresztül etetik, és semmilyen inger nem ér el a tudatához. Amikor a látogatóba érkező pszichiáter egy jégakkut tesz a csupasz hasára, akkor a pulzusa meg sem emelkedik. A kislány állapota nem egyedi eset, Svédországban több száz olyan gyereket regisztráltak, mint Daria, akik úgynevezett rezignációs szindrómától szenvednek.
A felidézett képkockák a Life Overtakes Me, egy 2019-es svéd-amerikai dokumentumfilmből valók, amely azt mutatja be, hogy Svédországban több száz menekült gyerek hogyan kerül egy kómaszerű állapotba, ami rendszerint akkor jelentkezik, amikor a jogi státuszuk bizonytalanná válik. Az érintett gyermekek mind olyan menekült családokból származnak, akik valamilyen üldöztetés elől menekültek Svédországba. A családok egy része etnikai kisebbséghez tartozik: ujgurok, romák, jazidik, vallási kisebbségek, a Balkán országaiból vagy az Oroszországtól délre fekvő volt szovjet köztársaságokból származnak. Ezekből a családokból kerülnek ki azok a gyerekek, akik szabályosan elmenekülnek az elméjükbe és nem hajlandók onnan előjönni.
Life Overtakes Me (Fotó: Netflix)
Egy Csipkerózsika-szerű állapotba, felébreszthetetlen álomba merülnek, gyakran hónapokra, de akár évekre is.
A filmben szereplő hétéves kislány, Daria esetében az apja menekülni kezdett, miután egy meg nem nevezett ország kormányzati ügynökei (a filmkészítők az alanyok érdekében nem közöltek ilyen részleteket) megfenyegették, majd elrabolták és megkínozták őt az internetes cége miatt, a feleségét pedig többen megerőszakolták. A család végül Svédországba jutott, ahol benyújtották a menekültkérelmüket, de azt másfél év után, a legnagyobb megdöbbenésükre elutasították. A kihirdetésen jelen voltak a gyerekek is, akiket óvtak a szüleik a szörnyű részletektől, a teremben azonban megtudták, milyen okokból kérték a menekültkérelmüket. Miután Daria felfogta, hogy mi történt az édesanyjával és az édesapjával otthon, és hogy oda kell visszatérniük, ahol mindez megtörtént velük, megváltozott a viselkedése. Eleinte csak szótlanabb, depressziósabb lett, sokat sírt, majd egyre kevesebbet evett, de annál többet aludt, míg egy reggel nem ébredt fel. Katatón állapotba került. Amikor a filmes stáb először megérkezett az otthonukba, a szülei már hónapok óta az orrán keresztül vezetett szondán táplálták, mindennap tornáztatták, kivitték levegőzni, és egy gyermekpszichiáter is járt hozzájuk rendszeresen, de mindhiába, Daria állapota nem javult.
Kivonult az őt körülvevő világból.
Az Egyesült Királyságban az 1990-es évek elején azonosítottak egy hasonló állapotot – Pervasive Refusal Syndrome néven –, de egyiket sem menedékkérők körében. Svédországban is ez idő tájt regisztrálták szintén az első eseteket, majd a 2003–2005 közötti két évben több mint 400 esetet jelentettek. Az elsőként megbetegedő gyermekek kórházba kerültek, ahol orvosi vizsgálatokon estek át. Miután a vizsgálati eredmények normálisnak bizonyultak, elkerülhetetlenül felmerült a vád, hogy a gyerekek csak színlelik a betegséget, ami gyakran megesik azokkal az emberekkel, akiknek fizikai fogyatékossága nem magyarázható egyéb betegségfolyamatokkal.
Ahogy egyre több svéd kezdett aggódni a bevándorlás következményei miatt, ezek az „apatikus gyerekek”, ahogyan őket nevezték akkoriban, hatalmas politikai témává váltak. Azzal vádolták őket, hogy színlelnek, mások szerint a szülők megmérgezték meg őket, hogy így biztosítsák maguknak a tartózkodási engedélyt. Azonban ezeket a feltételezéseket megcáfolták az orvosi vizsgálatok, ráadásul több dokumentumfilm és riport is készült a témában, a készítők pedig egyöntetűen állították, hogy ezt az állapotot egy gyerek egyszerűen nem tudja ilyen hosszú távon színlelni.
Life Overtakes Me (Fotó: Netflix)
Az orvosok továbbra is tapogatóznak
A vizsgálatok során a szakemberek próbálták megérteni a szindróma biomechanikáját, de nem jutottak messzire. Néhány gyermeknél gyors szívverést és magas testhőmérsékletet észleltek, ami arra utal, hogy talán a hormonok vagy a stresszválasz szerepet játszhat a rendellenességben. Egyetlen apró tanulmány, amely összesen négy gyermeket vizsgált, kimutatta, hogy a stresszhormon kortizolszintje nem változik náluk a szokásos napi szinten, ami azt sugallja, hogy lehet némi igazság a stresszhipotézisben. Ugyanebben az irányban tapogatóztak azok a tudósok, akik szerint a terhesség alatti stresszhormonok befolyásolják az agy fejlődését, és csökkenthetik a későbbi, stresszel való megbirkózási képességet. A kritikusok szerint a probléma ezekkel a megfigyelésekkel és elméletekkel az, hogy sem a stresszhormonok, sem a vegetatív idegrendszer, sem a gyenge agyi fejlődés nem magyarázza a rendellenesség szokatlanul tartós és mélyreható fizikai megnyilvánulásait, vagy a furcsa földrajzi eloszlást.
Hiszen a világ minden táján vannak menedékkérő családok, de egyikük sem reagált úgy a helyzetükre, mint a Svédországban élő gyerekek.
A Literary Hub szerzője szerint hiba csak biológiai, vagy csak pszichológiai problémának tekinteni a rezignációs szindrómát, nem lehet figyelmen kívül hagyni a betegség kulturális sajátosságait, tekintve, hogy a rezignációs szindróma nagyon specifikus. A jazidi és ujgur népcsoportok például, amelyek a közelmúltban nagyfokú üldöztetésnek voltak kitéve, aránytalanul nagy mértékben érintettek, míg az Afrikából származó menekültek esetében nem számoltak be ilyen esetekről, és ritka más nemzetiségű vagy etnikai csoportnál is. A rejtélyes rezignációs-szindróma főleg Svédországban jellemző, de jelentettek már eseteket ausztrál és görög menekülttáborokból is.
Hasonlít a kataton állapothoz, mégsem az:
Néhány tudós a katatóniához hasonlította a betegséget, egy olyan állapothoz, amelyben az érintett személy mozdulatlan, kevés vagy semmilyen fizikai reakcióval, de tudatánál marad. Bár a katatónia leírásában van, ami egybecseng azzal, ami a Svédországban élő menekült gyerekekkel történik, azonban a rezignációs szindrómából hiányzik a katatóniára jellemző merevség. A katatóniás betegek úgy néznek ki, mint a preparált állatok, míg a furcsa álomba merült gyerekek teste egy rongybabáéhoz hasonló. Az orvosok számára az sem teljesen tiszta, hogy a betegek mennyire vannak annak tudatában, hogy mi történik a környezetükben, egyesek úgy hivatkoznak rájuk, mintha kómában lennének, ám némelyik páciensnél megfigyelték, hogy sírnak vagy időnként szemkontaktust mutatnak, ami arra utal, hogy észlelik a környezetüket.
A rezignációs szindrómás gyermekeket kezelő egészségügyi szakemberek úgy vélik, hogy a trauma kulcsfontosságú tényező a szindróma kialakulásában. Az érintett gyermekek közül sokan szemtanúi voltak a családtagjaik ellen elkövetett szélsőséges erőszaknak, vagy rendkívül bizonytalan környezetben éltek a hazájukban, illetve Svédországba érkezésük után.
Life Overtakes Me (Fotó: Netflix)
Bár a rezignációs szindróma megfejtetlen maradt, arra azonban felhívta a figyelmet, hogy a menekült gyerekek mennyi traumát, fizikai és mentális válságot kénytelenek átélni, még akkor is, amikor egy biztonságosabb országba kerülnek. A rezignációs szindrómás gyermekek családjaiban, azon túl, hogy Svédországban élő, menekült családokról van szó, van még egy nagyon fontos, közös pont:
Az állandó aggodalom a bizonytalanságtól.
Ez pedig ahhoz köthető, hogy Svédországban hosszú időbe telik, amíg a menekültkérelmeket feldolgozzák. Így néhány család már egy-másfél éve is Svédországban tartózkodik, mire megszületik az ügyükben a hivatalos határozat. Amíg ott élnek, Svédország gondoskodik róluk – elszállásolják őket, orvosi ellátásban részesülnek, a gyerekek iskolába járnak. De amikor elutasítják a vízumukat, és azt mondják nekik, hogy vissza kell menniük a hazájukba, az akkora sokk lehet a gyerekeknek, akik addigra hellyel-közzel beilleszkedtek, amit az egyébként is sok traumát átélt gyermeki psziché nem bír el.
A szakemberek úgy tapasztalják, hogy rendszerint akkor védekezik így a gyerekek elméje, amikor a család elveszti a jogi státuszát és felmerül annak a lehetősége, hogy vissza kell térniük az eredeti országukba.
Sok orvos egyetért abban, hogy ezeknek a gyermekeknek a gyógyuláshoz vezető út a biztonságérzet kialakításán és a családjuk menedékjogi kérelmének pozitív elbírálásán múlik. Ez Daria esetében is beigazolódott: amint a család megkapta a fellebbezés után a tartózkodási engedélyt, a szülei is megnyugodtak, a kislány pedig szép lassan elkezdett visszatérni, majd pár hónappal később már ugyanúgy játszott a nővérével, mint a kómaszerű állapot előtt.
Svédország nincs könnyű helyzetben, hiszen Európa „legmenekültbarátabb” országaként jellemzik, és több menekültet fogadott be, mint bármely más ország a kontinensen. 2015-ben 163 ezer ember nyújtott be menedékkérelmet Svédországban. Félő azonban, hogy a svédek egyre kevésbé lesznek befogadóak a menekültekkel szemben, mivel a túlterhelt jóléti rendszerek és a szűkös állami források miatt egyre aggályosabbnak tűnik több menekültet befogadni.
