Interjú Szilágyi Liliánával a gyógyulásról és az hazai úszósportról

Szilágyi Liliána egy évvel ezelőtt állt a nyilvánosság elé azzal, hogy az édesapja hosszú évekig, súlyosan bántalmazta, kontroll alatt tartotta őt, valamint az édesanyját és húgát, Gerdát. Az elhangzottak miatt a férfi becsületsértés miatt beperelte – végül feljelentést tett a Fővárosi Törvényszéken. Az ügyben kapcsolati erőszak gyanúja miatt rendelt el nyomozást a Budapesti Rendőr-főkapitányság. Az eljárás jelenleg is tart, Liliána pedig tudatosan halad tovább azon az úton, amit hosszú évekkel ezelőtt megkezdett, amikor elköltözött édesapjától. Jól halad a felszabadulásban, nyíltan és megfontoltan beszél és áll ki egy égető társadalmi probléma, a családon belüli erőszak ellen, ami a kiállásával került jobban fókuszba. Ugyanakkor arra is nagyon vágyik, hogy megélhesse, milyen skatulyák nélkül élni.

Fotó: Neményi Márton

Decemberben kerestelek meg, hogy készítsünk egy év végi interjút, de akkor már nagyon kimerült voltál. Sikerült magadban feldolgozni mindazt, ami történt veled az elmúlt évben?

Őszintén megvallva, még nem teljesen tértem magamhoz. A tavalyi év, főleg a kiállásom, a nagy médiaérdeklődés, és a reakciók miatt nehéz volt, sokat kivett belőlem. Nem szerettem volna szem előtt lenni, feleslegesen nem szeretek szerepelni és tavaly szeptembertől kezdve nem tudtam újat mondani.

Mennyire tudtad magad felvértezni a reakciókra?

Abszolút készültem és a legszélesebb spektrumon igyekeztem felmérni mindazt, amire számíthatok. Amúgy a legrosszabb elképzeléseimhez képest sokkal jobbak voltak a reakciók. Főleg úgy, hogy Magyarországon, sőt, szerte a világon még mindig kevés ember szólal fel ilyen témában. Kiszámíthatatlan volt, hogy a reakciók milyenek lesznek. Azt hittem, jobban össze fogok omlani, de ez nem történt meg, viszont decemberre mély, idegi fáradtság lett úrrá rajtam.

2018-ban interjúztam veled hosszabban, akkor beszéltél először nyíltan a bulimiádról, és jól emlékszem arra, hogy amikor szóba került az édesapád, jelezted, nem beszélhetsz róla, készülőben van ezzel kapcsolatban egy nagyobb kiállásod, de egyelőre nem mondhatsz többet. Így visszatekintve, megfogalmazódott bennem a kérdés, vajon mennyire lehetett megterhelő mentálisan az, hogy lényegében el kellett tussolnod az egyik legfontosabb forrását az evészavarodnak?

Tisztán emlékszem erre, valahogy úgy kérdezted meg ezt, hogy utánanéztél, és nagyon sokszor a család, lányoknál gyakran az apa-lánya kapcsolat diszfunkciójában gyökerezik a bulimia és más evészavarok kialakulása. Szívem szerint azt mondtam volna neked, hogy igen, tudom jól, miért voltam bulimiás, viszont még nem mondhatom el ezt a részét az okoknak. Tudtam, hogy sem én, sem a társadalmunk nincs még készen erre. Ha akkor megszólaltam volna, úthengerrel mennek át rajtam, és semmit sem ért volna a felszólalásom, nem tudtam volna segíteni sem magamon, sem másokon. Nem tudtam volna a jelenlegi stabil helyzetembe, egyfajta segítő szerepbe kerülni. És ez a tudat akkor, ott, nagyon dühített. Már akkor is tudtam, hogy amit magamban tartok, azzal ártok magamnak és akár környezetemnek is. Egy ilyen trauma titkolása, cipelése méreggel itatja át a személyiséget és a mindennapokat.

Mondhatjuk azt, hogy, amikor a bulimiádról nyilatkoztál, az főpróbája volt a későbbi kiállásodnak?

Igen, bár nem összehasonlítható az eredeti okkal, mégis egyfajta próbatétele volt annak, hogy a nyilvánosság elé merek-e állni, és a szélesebb közönség hogyan reagál egy ilyen megszólalásra.

Ebben a tudatos építkezésben volt valaki, aki segített, vagy egyedül hoztad meg a döntéseidet?

A döntésemben nem befolyásolt senki, viszont többen támogattak benne. Szerintem bárkinek, aki elindul az önfelvállalás útján, egyedül kell meghoznia a döntést. Senki sem teheti meg ezt helyette, senki sem erőszakolhatja rá.

Az előbb azt mondtad, ha korábban állsz elő a történeteddel, buldózerrel mentek volna át rajtad. Ezt a közvéleményre értetted?

Igen, 2018-ban még a trauma jelentését sem ismerték szélesebb körben. Szerintem az elmúlt pár évben indult el igazán a folyamat, hogy az emberek tudatosabbak önmagukkal, az önismeretükkel kapcsolatban.

Fotó: Neményi Márton

A kiállásod előtt volt olyan személy, aki a saját ügyével, bátorságával motivált téged?

Ilyen volt Sárosdi Lilla, akit sajnos akkoriban szétszedett a közvélemény. Cseh Laci interjúja pedig (amelyben a versenysportban tapasztalt negatív élményeiről, traumáiról beszélt) döntő jelentőségű volt. Nem hittem volna, hogy valaki pont a sportolók közül tesz meg egy ilyen fontos lépést. Azzal, hogy Laci megszólalt, egy olyan lavinát indított el, amiben egy olyan gyógyulási és társadalmi előrelépés lehetősége nyílt meg, hogy úgy éreztem, itt az idő megtenni a saját lépésemet.

Sokan, akik nem ismerik a bántalmazás természetrajzát, nagy eséllyel felteszik a kérdést, miért nem az édesanyád lépte meg mindazt, amit te megtettél? Mit mondanál azoknak, akikben felmerül ez az áldozathibáztató gondolat?

Azt üzenem nekik, hogy amíg nem voltak hasonló helyzetben, addig nem szabad ítélkezni sem. Az édesanyám idejében ráadásul nem volt ennyi információ a témában, akkoriban a családon belüli erőszakról nem beszéltek, ha szó is esett róla, lerendezték annyival, hogy előfordul családokban…

Mit szólsz ahhoz, hogy a kiállásod nyomán sokak szemében aktivista lettél? Tudsz azonosulni ezzel a „szereppel”? 

Csak csinálom azt amiben hiszek, és igyekszem önazonos maradni, de nem szeretnék semmilyen szerepbe belehelyeződni, hiszen az eddigi életem javarészt erről is szólt. Szeretném, ha mások is ki mernének lépni a rájuk aggatott szerepekből, ha azok nem kényelmesek számukra. Annyit tudok tenni, hogy a saját történetemmel arra buzdítom a hasonló helyzetben lévőket, hogy képesek fordítani a sorsukon, lehet ilyen múlttal is normális életet élni, a fájdalomból építkezni. De ami az én utam, az nem biztos, hogy másnak is a legmegfelelőbb irány. Mindenkinek meg kell találni azt, hogy miből tud a legjobban gyógyulni töltődni, felállni és újrakezdeni. Szerintem a gyógyulás egyik kulcsa, hogy megismerjük önmagunkat, és nem csak azoknak, akik bántalmazottak, vagy egy bántalmazó kapcsolatban vannak, hanem mindenkinek, aki elnyomásban él, és nem a maga igényei szerint éli az életét.

Nem tudok igazán azonosulni azzal, amikor áldozatként definiálják a bántalmazottakat, mert én még a legmélyebb ponton sem éreztem magam áldozatnak. Inkább túlélő vagyok, sőt, azon túl is egy önazonosságra törekedő emberként nevezném meg magamat.

Szerinted hogyan lehet jól segíteni?

Semmiképp sem tanáccsal, hanem azzal, ha megkérdezzük, az illetőnek mire van szüksége. Egy pszichológusra, egy terapeutára, egy ügyvédre? Egy megértő fülre? A bántalmazó kapcsolatból való kilépésre nincs univerzális forgatókönyv, mindenkinek más az a pont, ahonnan el tud rugaszkodni, és ez az egész folyamat, amíg eljut idáig, fontos önismereti lépések sora. A felismerés nagyon fontos része ennek, ezért fontos, hogy mindenki a maga tempójában, a maga megoldási rendszerében találja meg a kiutat. Természetesen a segítő támogatás nagyon fontos, de a végső döntést mindig az egyén hozza meg.

Neked hol tart most a gyógyulásod? Hiszen a sokéves bántalmazás károkat okoz a pszichében. 

A tudatosságom fontos része, hogy realizáltam, úgymond, vannak személyiségbeli torzulások, amiket a bántalmazó évek okoztak. Vannak helyzetek, amikre nem „normálisan” reagálok. Mert egyszerűen nem tanultam meg. Jelenleg abban a fázisban vagyok, hogy elsajátítsam ezeket.

Bárki, bármit csinál, én máris védekezem. Ez az első reakcióm, de nyilván igyekszem felismerni, meg felmérni azt, hogy ki, milyen szándékkal közeledik hozzám. A mai napig előfordul, hogy a tömegben elkezdek szorongani. Van olyan, hogy nem tudok elmenni egy rendezvényre, vagy egy találkozóra, mert valaki úgy nézett rám, vagy csak valami kép beugrott a fejembe, amit triggerelődök, bepánikolok. Ezek feloldásában nagyon sokat segít, hogy elkezdtem jógázni, és komolyabban foglalkozni az önismerettel.

Fotó: Neményi Márton

Az, akinek traumákkal terhelt a múltja, sok esetben fél a gyermekvállalástól. Te el tudod képzelni magadat szülőként?

Pár év múlva mindenképp. Addig még sok mindent ki kell dolgozni magamból ahhoz, hogy ne adjak át olyan dolgokat, amiket nem kéne.

Ha már a tudatosságnál tartunk, nem olyan rég jelöltek egy női magazin díjára, Oltai Kata és Mérő Vera mellett, de te egy hosszú posztban, részletesen megindokolva, tisztelettel visszamondtad a jelölést. Hogyan érlelődött meg benned ez a döntés?

A versenyúszásból jövök, persze, jólesett az egómnak, amikor megtudtam, hogy jelöltek a díjra. De az eufória után elkezdtem realizálni, hogy milyen következményei, hatásai lehetnek ennek a díjnak. Több szempontból is úgy éreztem, hogy ez most jelenleg nem időszerű és nem viszi előrébb az ügyet, amit képviselek.

Mérlegelnem kellett, mi történik akkor, ha nem én nyerek. Hány ember érezheti majd azt, hogy a társadalom számára nem is olyan komoly ügy ez, ha nem nyeri meg a szavazást?  Ha pedig én „győzök”, attól mivel lett volna jobb bárkinek?

Főleg, hogy a három jelölt külön-külön a maga módján és más eszközökkel teszi ezt. Tavaly kiléptem a versenysport világából, főleg azért, mert nem szeretnék versenyhelyzetbe kerülni. Pláne nem egy megversenyeztethetetlen dologban. Ha tudod, hogy ki vagy és mit képviselsz, akkor csak örülni tudsz annak, ha a másik is csinál valamit, amiben megtalálta magát. Nem szeretnéd lekörözni. Ezt éreztem Mérő Verával kapcsolatban is, aki sokat segített, miután a nyilvánosság elé léptem.

Milyenek voltak a reakciók?

Nagyon sok olyan visszajelzést kaptam, ami még tovább inspirál arra, hogy jó úton haladok. Sokan értették, miért döntöttem így. És ez nekem nagy motiváció, hiszen éveken keresztül nem lehettem önmagam, nem beszélhettem a történetemről. Még nagyon új, hogy ennyire szabadon kommunikálok, és örülök annak, hogy kiépült egy közösségem, akik jönnek velem az úton.

A posztodban írtál a versenysportról is. 2020-ban azt nyilatkoztad, hogy 2021-ig nem térsz vissza a medencéhez. Azóta sem hallani az úszói karrieredről. Végleges a távolmaradásod?

Mindenki azt mondta, hogy nem, most vagy a csúcson, most kell folytatni. Azt éreztem, nekem erre nincs szükségem. Meghalok nap mint nap, és nem látom az értelmét az egésznek. Sajnos akkor még nem voltam annyira szabad és erős, hogy azt mondhassam a körülöttem lévő felnőtteknek, hogy én ezt tényleg abba akarom hagyni! Ráadásul amíg úsztam, amíg hoztam az eredményeket, addig az apám is nyugisabb volt, nem bántotta annyit az anyámat, és ez egy elég nagy visszatartó erő volt. El se tudtam képzelni, mit csinál, ha kiszállok. Elhatároztam, hogy a 2020-as olimpiáig nyomom tovább, ha a legjobb tudásom szerint teljesítek, akkor érmet is szerezhetek, és akkor végre fel tudok szólalni az ügyemben. 

Fotó: Neményi Márton

Miért tetted ezt egy éremtől függővé?

A társadalmunk nagy része úgy működik, hogy egy olimpiai teljesítmény után nagyobb hitelt szavaznak az illetőnek. Az volt a fejemben, ez lesz a célja az úszásomnak, az úszás által nyerem el azt a lehetőséget, hogy beszélhessek a társadalmi felállásomról. 

Aztán jött a Covid…

Igen, pedig jól ment minden, 2020 januárjában volt egy világverseny, ahol nyertem. Aztán beütött a járvány. Teljesen megrökönyödtem, éreztem, hogy nem, én biztos nem tudok még egy évet ráhúzni. Elhatároztam, hogy pihenek egy kicsit, életemben először. Később megjött az érzés, hogy nem kell visszamennem. Amúgy tavaly még januárban egyszer visszamentem Győrbe, de az egy búcsú volt. Előtte nem búcsúztam el rendesen az úszástól, nem köszöntem el attól az énemtől.

Hiányzik?

A víz nagyon, de a sport maga kicsit sem. Nekem olyan volt az élsportot otthagyni, mint a raboknak a börtönből kijönni: „Jé, van napfény és van friss levegő, ja, hogy ez az igazi élet, ami másoknak természetes” – ilyesmit éreztem.

Sok úszótól lehet hasonlót hallani azt, hogy miután „nyugdíjba vonultak”, be se tették többet a lábukat az uszodába.

Mert annyira rossz, hogy nincs, ami hiányozzon onnan. Sajnos én ezt látom másoknál is, és a saját élményem ez volt.

Korábban azt nyilatkoztad, soha nem tett boldoggá az úszás. Most is így gondolod?

Igen, bármennyi idős is leszek, ugyanez lesz a válaszom.  Én nem akartam úszni. Balerina, színésznő vagy énekesnő akartam lenni, csak az apám elhatározta, hogy úsznom kell, mint ahogyan ő is csinálta.

A családon belül mások látták, hogy az úszás nem a te utad. A nagyapád, Gyarmati Dezső, akivel közeli, jó kapcsolatban álltál, többször is melléd állt, aggódott érted, hogy az úszás nem neked való.

Persze, ő végigkísérte azt, hogyan veszítem el magamat az úszásban. Nagyon jóban voltunk, de nem tudott egyszerűen többet tenni értem, mint amit megtett. Volt, hogy ő vitt el edzeni (az apám csak ritkán engedte meg neki), és volt olyan, hogy nem is úszni vitt el, hanem mondta, gyere, menjünk el lovagolni, vívni, amit szeretnél. Azt is mondta: „Nem neked való az úszás, egyszerűen a személyiséged nem erre van kitalálva.”

Nagyon egyedül lehettél a küzdelmeiddel. Mi vagy ki segített a felszínen maradni ezekben a mélyebb szakaszokban?

A megfelelési kényszerem miatt tudtam a felszínen maradni és őszintén fogalmam sincs, hogy tudtam viszonylag ép ésszel és lelkivilággal túlélni. Annyira akartam teljesíteni a környezetemnek, hogy minden motivációmat és energiámat elvitte.

A beszélgetésünk elején említetted Cseh Lacit. Te is hasonlókat tapasztaltál, mint amikről ő is beszélt? 

Laci még visszafogottan fogalmazott. Sajnos nem a legjobb szerintem Magyarországon az élsport, főleg az úszás, olyan, mintha munkatáborban lennél.

Azt tapasztaltam az úszószövetségben, hogy elveszik a személyiségedet, az akaratodat.

Ha teljesítesz, azért se jár sok jó, de ha nem hozod az eredményeket, akkor viszont egy egész ország gyűlölni fog.

Fotó: Neményi Márton

Mit gondolsz most a hazai úszásról, főleg arról, ahogyan trenírozzák a leendő olimpikonokat?

Sajnos itthon egy elnyomáson alapuló rendszer működik, erre építenek és generációkat tesznek vele tönkre. Egyébként fontos kiemelnem, hogy javult valamennyit a helyzet, megjelentek olyan edzők, meg olyan csapatok, akik elkezdték a régi rendszert felszámolni. Illetve az úszószövetség elnöke, Wladár Sándor is rengeteg olyan lépést tett már meg, ami fel tudja oldozni a rendszert az önmaga hibái alól. (Szilágyi Liliána kijelentései miatt a Magyar Úszószövetség vizsgálatot indított tavaly év elején. Arra jutottak, Szilágyi Liliána igazat mondott, Szilágyi Zoltánt pedig a szövetség által szervezett rendezvényeken nemkívánatos személynek nyilvánították, a szerk.)

Találkoztál a karriered során olyan edzővel, aki nem félelemkeltéssel „motivált”?

Volt több is, csak többségében külföldi. Pontosabban az első ilyen edzőm magyar volt, Gyenes András, de ő kiment Svájcba, úgyhogy ő sem illett bele az itthoni rendszerbe. A brazil edzőm, Arilson Silva is rengeteget segített, vele mérföldköveket tettem meg mentálisan is. A mai napig az egyik legjobb barátom. Ő volt az, aki felismerte, hogy a lelki gyógyulásom nélkül nem fog menni százszázalékosan a sport. Amikor Amerikában ösztöndíjas voltam, Gregg Troy meglepően sokat figyelt a sportoló lelkivilágára is, amellett, hogy szigorú edző volt. 

Nehéz elhinni, hogy itthon az edzőid nem vették észre, hogy gondok vannak nálatok, veled.

Tudták, de nem érdekelte őket, és nem is tudtak vele mit kezdeni. „Ha nem teljesítesz, ki vagy téve” – ez volt a mondás. Én akkoriban is próbáltam kommunikálni a problémáimról, konkrétan segítséget kértem edzőktől, nyilván nem azt, hogy mentsenek meg az apámtól, hanem csak megkérdeztem, mit csináljak ahhoz, hogy lelkileg jobban legyek, vagy ne hánytassam magam.

Mi volt a válasz?

„Jaj, túlérzékeny vagy, hisztis vagy, látszik, hogy színésznő volt a nagymamád, majd kapsz te is egy Jászai Mari-díjat”. Nem akarom felmenteni ezeket az edzőket, ugyanakkor nem akartak ők gonoszak lenni, csak nem tanították meg őket, hogyan kell emberileg beszélni, kommunikálni a versenyzőkkel. Hogyan kell egyenrangú félként megközelíteni őket. Ez tipikus példája annak, ahogy a bántalmazást átadják generációról generációra”

Ha kívánhatnál, mi lenne az, amit megreformálnál az úszósportban?

Szerintem nagyon fontos lenne az, hogy elinduljon egy szélesebb edukáció, egy nyitottabb kommunikáció, a szülők, versenyzők, edzők, vezetők között arról, miképpen lehetne nem az elnyomást, hanem az egymás felemelését, motiválását erősíteni. Már gyerekkorban jó lenne, ha a maguk szintjén, partnerként kezelnék a tanítványokat. Ez egyébként nem egy utópisztikus gondolat, ott van például Hollandia, ahol az úszók boldogan mennek le edzeni, mert egy egész csapat veszi körül őket, akik a mentális és a fizikai jólétükért felelnek. Egy emberre nagyjából öt szakember jut. Itthon meg az van, hogy három hónapig kell győzködnöd az edződet, hogy „figyelj már, leszakadt a vállizmom, én így nem tudok rendesen edzeni”. Hosszú éveken át vágytam arra, hogy egyszer megtapasztaljam azt, milyen az, amikor a teljesítményemhez mérten megkapom a megfelelő segítséget. Hogy van mögöttem egy dietetikus, egy pszichológus, egy olyan szárazföldi edző, aki nem az ízületeket teszi tönkre, hanem tényleg specifikusan az én testemre építi az izmokat.

Kiemelném, hogy ez az én meglátásom, és én alapvetően nem saját akaratból lettem úszó és versenyző. Talán az, aki saját maga vállalja az élsportnak ezt a fajtáját, nem éli meg ennyire negatívan. Legalábbis remélem.

Fotó: Neményi Márton

És aki balerina szeretett volna lenni, az hogy éli meg, hogy megváltozik a teste, hogy nagy izomtömegeket építenek rá?

Ne is mondd! Sosem tudtam az úszótestemmel azonosulni. Van, aki szereti, és nyilván ez tök jó, mert különbözőek vagyunk. Én nem szerettem, amikor nagyon maszkulinná vált a testem. Még mindig kivagyok a bicepszemtől, pedig már tizenöt kilót ledobtam, de a mai napig nem tudok azonosulni azzal, hogy izmos vagyok. A vállam valószínűleg soha az életben nem fog lemenni, vagy legalábbis én úgy érzem, meg a bicepszem sem, de igyekszem ezzel megbarátkozni. 

Kétségtelenül látszik, hogy haladsz az általad kijelölt úton. Továbbra is maradsz ennyire tudatos?

Tudatos mindenképp, de mivel az egész életemet másodpercre pontosan mindig beosztottam, vagy mások osztották be, megszoktam, hogy nincs szabadságom. Ebben az évben az a tervem, semmit nem siettetek. Ami a világ legnehezebb dolga, mert türelmetlen vagyok, de muszáj picit lelassulnom. Ezt tanulom most.