Szinte mindennapos a kiabálás, sértegetés, fenyegetés, és az is sokkolóan gyakori jelenség, hogy fizikailag bántalmazzák a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet dolgozóit: a megdöbbentő adatokat a hvg.hu szemlézte az Orvosi Hetilapban megjelent kutatásból. Az is kiderült, hogy a kutatásban résztvevő dolgozók 10 százaléka már megtapasztalta, hogy hozzátartozók leköpték vagy megharapták őt, közel 20 százalékukba pedig szó szerint bele is rúgtak. Hab a tortán, hogy ráadásul az osztályon dolgozók többsége nő, a válaszadók több mint 80 százaléka is nő volt…
„Persze, hogy ideges leszek, ha a gyerekemről van szó”
A szülők feszültsége, félelme és tehetetlensége mélyen érthető, ha gyermekük egészségéről van szó. Az egészségügyi vészhelyzet okozta stressz nem várt indulatokat is felszínre hozhat, hiszen minden szülő rémálma gyermekét betegnek, sérültnek és kiszolgáltatottnak látni.
De biztos, hogy a gyermekünk miatti aggodalmat fejezi ki a szexuális inzultus is? Igen, nemcsak holmi fizikai bántalmazás, de még verbális szexuális zaklatás is érinti a dolgozókat, közel 14 százalékukat. Ezt pedig akár tetszik, akár nem, még túlzással sem lehet a fájó és zaklatott apai vagy anyai szívre fogni. Ez végképp nem más, mint puszta agresszió mindenféle nemes, megható vagy akár csak érthető emberi érzés nélkül.
És egyáltalán miből gondolja bárki azt, hogy a frusztráció vagy akár jogos kritika feljogosítja őt bármiféle bántalmazásra?
„Nehogy már nekem kelljen csöndben várni!”
Igen, a vizsgálatokra órákat kell várni. Még a sürgősségin is. Nincs elég információ, az orvos alig figyel ránk, az ápoló flegma, a hangnem lekezelő és még információt sem kapunk. Nem mindenhol, nem mindenkire és nem mindig érvényes mindez, de hogy létező jelenségről van szó, az tagadhatatlan.
Képünk illusztráció – a budapesti Heim Pál Gyermekkórház Madarász Utcai Részlegének Koraszülött Osztálya (Fotó: MTI/Mónus Márton)
Az egészségügyi rendszer krízisben van, a létszám- és forráshiányt csak tovább súlyosbítják a kommunikációs hiányosságok, de nem, még ez sem indokolja, hogy bárkit is leköpjünk vagy megrugdossunk! Egy orvos vagy ápoló számára nem lehet munkakörével járó kockázati elem az erőszak! Ahogy a buszvezetőnek, tanárnak és bolti eladónak sem.
Mindez ugyanis már nem a rendszerhibák következménye. Ez társadalmi tükör.
Jogos elvárások vagy bántalmazás?
Az egészségügy mostanra szinte kivérzett. Orvosok és nővérek tömegei költöztek külföldre, hagyták el a pályát, vagy legalábbis az állami ellátást, a munkakörülmények mostohák, a várólisták végtelenek, a János kórház teljes baleseti sebészetén pedig például alig néhány nappal ezelőtt állt le a teljes ellátás. És kórházba sem hobbiból vagy jókedvünkben járunk, főleg nem akkor, amikor éppen a gyerekünket visszük a sürgősségi osztályra.
Joggal várjuk el, hogy az orvosok és ápolók a legnagyobb körültekintéssel és szakértelemmel járjanak el, a szakmain túl pedig morális értelemben is megfelelő bánásmódban legyen része gyermekünknek. És nekünk is. Nem úgy, mint a kiskirályoknak, csak úgy, mint egy embernek. Annyi már éppen elég lenne.
Az viszont már nem jogos indulat, hanem a viselkedési kultúra teljes hiánya, ha vélt vagy valós sérelmünk miatt erőszakkal veszünk elégtételt. Sőt, valójában bűncselekmény.
És ha már itt tartunk: szülőként azt is joggal várjuk el, hogy a lehetőségekhez képest kiegyensúlyozott orvos és ápoló lássa el gyermekünket. Ne olyasvalaki, aki éppen próbálja feldolgozni a stresszt, melyet az okozott, hogy egy szülőtársunk 10 perce arcon köpte vagy megrúgta őt.
Képünk illusztráció – a Heim Pál Gyermekkórház egyik egészségügyi dolgozója (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
Ki marad a gyerekeink mellett a bajban?
Mégis kitől várható el, hogy abúzusnak vagy az abúzus folyamatos veszélyének kitéve kellő odafigyeléssel, kisimult mosollyal végezze az egyébként is stresszes felelősséggel járó munkáját? Sőt kitől várható el, hogy így végezzen bármilyen munkát?
Ha elfogadjuk, hogy a frusztráció agresszióban csapódik le, még több orvost és ápolót veszítünk el a már egyébként is törékeny, recsegő és ropogó rendszerből. Akkor pedig végképp ki marad majd a gyerekeink mellett, ha baj van?
