Rozi először tudta megmutatni a Balatont a gyerekeinek

Tiszabő és Balatonfüred távolsága 264 kilométer. A térképen. A valóságban sokkal több. Kelet- és Nyugat-Magyarország még mindig nagyon messze van egymástól, és bizony számít, hogy az ember hova születik. Ramóna és Zsolti az előbbibe születtek, és ha nem is törvényszerű, náluk így lett: kevesebb pénz, kevesebb lehetőség, kevesebb elfogadás jutott a társadalom részéről. Egy dolog viszont ugyanaz keleten és nyugaton, északon és délen: az anyai szeretet.

Ramónának és Zsoltinak talán nincs annyi lehetősége, mint egy városi középosztálybeli gyereknek, de van egy anyukájuk, Rozi, aki nem nyugszik bele ebbe. Aki mindent megtesz azért, hogy a gyerekei ne érezzék a társadalmi különbségeket, ne tartsák kevesebbre magukat bárkinél. Az ő világában Zsoltinak szép háza, családja és autója lesz, Ramóna pedig menő ügyvéddé válik, hiszen az esze megvan hozzá.

Hiszen eddig a falujuk határát sem nagyon lépték át. Mert bár szeretetet és önbecsülést tud adni nekik, határai neki is vannak – és persze a családi bevételnek. Főként, mióta egyedül neveli a két kiskamaszt. Környékükön nem gyakori a válás, de Rozi ebben is erős nő volt: nem maradt benne abban, ami nem vitte előre őket, nem maradt benne csak a látszat kedvéért vagy félelemből. Azóta még szorosabb a kapcsolata a gyerekeivel, úgy érzi, még inkább bizonyítania kell nekik, hogy nem kevesebbek másoknál.

A pénz viszont érezhetően kevesebb, még úgy is, hogy Rozinak megbecsült munkája van egy civil szervezetnél. Ő úgy mondja: babaház – egy kis családi napközi, támogató hely a kisgyereket nevelő szülőknek. Az asszony itt amolyan mindenes: gondoz, főz, takarít. A fizetés nem sok, de legalább van, és telik belőle lecsós tésztára, Zsolti kedvencére.

Persze ahogy nőnek a gyerekek, úgy nőnek a vágyak is. Csipsz, kóla, mobiltelefon, sportcipő… nem jut mindig mindenre, de Rozi úgy sakkozik, hogy minden hónapban jusson VALAMIRE. Valamire, ami több a lecsós tésztánál. Ha egyik hónapban a lánynak vesz meg egy drágább dolgot, a következőben a gyereknek – ő így mondja.

„Emberasszony” – a környékükön így nevezik azokat a nőket, akik annyit csinálnak egyedül, mint másutt egy házaspár együttvéve. Akik elvégzik ugyanúgy a „női”, mint a „férfimunkát”. Mert nincs más választásuk. Vagy mert ezt választották. Ez nagyon fontos Rozinak: a választás szabadsága. És ő hisz benne, hogy van választási lehetőségük jó és rossz, tisztességes és tisztességtelen között. Ő az előbbit választotta, még akkor is, ha így kevesebb idejük jut együtt, és nyaralni sem jutnak el.

Mert minden áldozata ellenére ezt nem tudja megadni a gyerekeknek: az utazást, a nyaralást. Ő maga fiatalkorában járt néhány helyen az országban, sok az élménye, és szeretné, ha a gyerekeinek is lenne része hasonlókban, de ez már valami olyasmi, ami túl van az ő akarásán. Úgyhogy a gyerekek csak a tévéből, vagy a többiek meséiből ismerik például a nagy magyar nyaralóhelyet, a Balatont. Valahogy úgy képzelik, hogy ott zöldebb a fű, kékebb az ég, és mindenki vidám. A fagyi sosem fogy el, a lángos mindig friss. Ott mindig vakáció van.

Ha egy vakációnyi időre nem is, de egy napra elvittük őket, hogy legyen végre egy kis felhőtlen idejük együtt. Amikor nincs suli, nincs munka, csak napsütés van. Nem kell fizetni semmiért, és nincs más dolguk, csak élvezni a napot.

Rozi először tudta megmutatni a Balatont a gyerekeinek (Fotó: nlc)

Persze az élet nem olyan egyszerű, ahogyan azt mi, a „minden évben nyaralós” fejünkkel elképzeljük. Örömet szerezni sem könnyű mindig. Mert a jót is szokni kell. Aki az iskolához, munkához, egyszerű falujához szokott, annak bizony lehet, hogy túl nagy a távolság a Jászság és a magyar tenger között. Olyan nagy, ami néhány óra alatt áthidalhatatlan. Pláne, ha kamasz az ember. 

Hosszú autóút után érkeztünk meg Füredre, egy kedves ismerősünk házába, ami szokatlanul nagy volt, szokatlanul gyönyörű, csodálatos virágoskerttel. Olyan kerttel, amit Rozi ott se mert volna hagyni egy egész napra, hiszen mikor beültünk az autóba két és félszáz kilométerrel arrébb, a legnagyobb félelme ez volt: gazdátlanul hagyják a házat. Arrafelé ez nem szokás.

Itt meg csak úgy kulcsot kaptak. Ismeretlenül, barátságból. Rozi álmélkodva nézett meg minden kis részletet, rácsodálkozott a két emeletre, a rengeteg szobára, a sok könyvre, óvatoskodva kérdezte, megnézheti-e az egyiket.
A gyerekek még szobát is választhattak.

Aztán jött, amit a legjobban vártak: a strand. De amikor ott voltunk, hirtelen szégyenlősek lettek. Egy kisfiú, aki nem tud úszni, és egy kamaszlány, akinek furcsa, hogy itt fürdőruhára kell vetkőzni.
Megszeppenve néztek körül, csak lassan merészkedtek a vízbe, Ramóna még a magával hozott lepeltől sem akart megválni.

„Meg kéne tanulnom úszni” – ez volt az első mondat, amit hallottam Zsoltitól az „igen”, „nem” válaszokon kívül, pedig ekkor már hatodik órája együtt voltunk. Aztán hirtelen mintha ráérzett volna az ízére. A víznek, a strandnak, a lubickolásnak, a felhőtlenségnek. És már mosolyogni is láttam. Ramónánál ez már nehezebb ügy volt, hát igen, a kamaszok már csak azért sem mosolyognak, ha azt várják tőlük. Azért a gyrostál és a fagyi őt is feldobta, és a kisvonatozást a városban már kimondottan élvezte, még ha a kamerába beszélni ő sem akart. Megértettük mindkettejüket. Hagytuk, hadd „nyaraljanak” úgy, ahogy ők szeretnének – még ha most csak egy nap is a nyaralás.

És magunk sem gondoltuk volna, de az, aki legjobban élvezte ezt a kis kirándulást, az maga Rozi volt. Hosszan bámulta a Balatont: „milyen gyönyörű!” – de hát fél a víztől, féltette a gyerekeit is, otthon még a Tiszára sem engedte őket soha. A büfében elcsodálkozott az árakon, ő ebből otthon egy hétig főz, és még jobbat! – mondta büszkén. De boldog volt, hogy a Balaton-élményt ha áttételesen is, de megadhatta nekik.