Hogyan fogyott le Orsi?

Ha másért nem, hát antipéldának tanulságos lehet. Ugyanis ezt az eredményt mozgás nélkül értem el. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy megpróbáltam tornázni. Úgy 4 hónap után támadt kedvem hozzá, de két hét után egy rossz mozdulat miatt egy ideg megsérült a lábamban, emiatt nem tudtam a lábfejemet emelni. Nagyon ijesztő volt, gyakorlatilag megbénult a lábfejem. Azonnal leálltam a tornával. Azóta is járok fizikoterápiára, és bár már a lábam csaknem teljesen meggyógyult, egyelőre nem mertem újra nekikezdeni.

Az első kép 1999-ben készült, 24 évesen, kilencven-egynehány kilósan. Tavaly határoztam el, hogy újra nekiugrom a fogyókúrának. 2001 Szilveszter napján 96 kilogrammot mértem a 170 cm-es magasságomhoz. A módszerem nagyon egyszerű volt, napi 700-800 kilokalóriát fogyasztottam. Nem hiszek a csodaszerekben, nem is mérgezném magam soha ilyen-olyan tablettákkal, porokkal. Nem hiszek az ételpárosításos, pontozós elméletekben sem, bár elismerem, ezek a módszerek legalább nem károsítják a szervezetet. Szóval én ettem mindent, ha megkívántam, akár sütit, csokoládét is – persze ennek ára volt, a napi kalóriamennyiséget nem lehetett túllépni, azaz éhes maradtam.

Igyekeztem kiművelni magam fogyókúratanból, elolvastam szinte mindent, amit lehetett. És bár mindenhol azt javasolják, reggelire együnk többet, ez nálam nem működött. Pont a reggeli és az ebéd az, amit a rohanós napirend miatt alacsony kalóriaértéken tudtam tartani. Reggelire 150-200, ebédre 100-150 kilokalória “jutott” csak, és vacsorára ettem 300-400 kilokalóriás, általam kotyvasztott furcsaságokat. Egy tipikus napi étrend a következőképpen nézett ki: reggelire 2 szelet abonett sovány felvágottal; ebédre egy kétdecis instant leves multivitaminos pezsgőtablettából készült itallal; vacsorára főleg tej, túró, sajt, brokkoli, karfiol, padlizsán, rizs, tészta, tojás, hal alapanyagokból készült valami. A néha esténként rám törő falási rohamok ellen nekem bevált a fogmosás. Merthogy utána már nem lehet enni. Sokat jelentett a rokonság segítsége. Náluk vendégeskedve egy idő után anélkül, hogy kértem volna, külön készítettek nekem ebédet. Ma már többet, 1000-1200 kalóriát eszem, de ez még mindig fogyókúrás mennyiség. Eleinte kínosan pontosan kiszámoltam mindent. Számológéppel és kalóriatáblázattal keltem-feküdtem. Minden reggel mértem és most is mérem a súlyomat, táblázatban vezetem. (Grafikonom is van az adatokból.) Majd belebetegedtem, amikor egyszer kifogyott az elem a mérlegünkből, és nem tudtam magam megmérni.

A táblázatvezetést egyébként ajánlom mindenkinek, sokszor átlendített a holtponton. Amikor picit többet mutatott a mérleg, a grafikonom mindig megnyugtatott, hogy csak átmeneti állapotról van szó.





A második kép pár napja készült, és számomra is hihetetlen, ez is én vagyok, immár 27 évesen, 72 kilósan. Mínusz 24 kilogramm és 7 hónap, illetve egy egész élet. Mert tudomásul kellett vennem – és remélem erre mindig emlékezni fogok -, ezt az étkezési szokást, amit kialakítottam magamnak, amíg élek meg kell tartsam, ha nem akarok visszahízni. Ez az, amit nem vettem figyelembe az előző két fogyókúrámnál. Pedig azt hiszem ez a legfontosabb. Ezt a legnehezebb megérteni és elfogadni. Ehhez képest semmiség, hogy az elmúlt 7 hónap tele volt születésnapokkal, és amíg mások a tortát ették, én elvonultam tévézni. Még a kollégák, ismerősök sem bírnak magukkal, ha megtudják, hogy valaki fogyózik. “Miért nem eszel sütit?” “Gyere velünk ebédelni.” “Fogyózol? Haha! Úgysem fog összejönni.” De hogy ne csak a fogyókúra rossz oldaláról legyen szó: most folyamatosan kapom az elismerő pillantásokat, szavakat.

Nehéz leírni ezt az érzést. Mintha megmásztam volna a Himaláját. És mi lehet főnyeremény egy nőnek, ha nem az, hogy le kellett cserélnem az egész ruhatáramat. A legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy sikerült másokat is fogyókúrára inspirálnom. Egy kollégám és egy rokon – mindketten férfiak! – 10 és 14 kilót adtak már le azóta, hogy látták rajtam az eredményt. A legnagyobb köszönet azt hiszem a páromat illeti. Szegénynek fél éve nem főzök vacsorát.