| Gellér Éva |
Vasárnap délután két óra körül érek ki a Szent Imre kórházba, ahol a Budai Mentőszolgálat mentőtisztje, Gellér Éva, és csapata reggel héttől este hétig ügyel. Éva szőke hajú, csillogó, barna szemű hölgy, közel a negyvenhez. Igazi kuriózum. Nem csupán azért, mert az első női mentőtisztek egyike volt a nyolcvanas évek végének Magyarországán, hanem azért is, mert környezete az egyik legjobb mentőtisztnek tartja. Azzal kapcsolatos lelkiismeret-furdalásom, hogy hátráltatom az itt dolgozók munkáját, hamar elpárolog, amikor látom, hogy Éva, és csapatának másik két tagja – Géza, a sofőr és Milos, az ápoló – mennyire közvetlenek és segítőkészek. A szoba, amit a mentősöknek elkülönítettek, nem túl nagy, és a berendezés is elég puritán. Három ágy, egy asztal, egy adóvevő készülék és egy rádió, amivel az itt tartózkodóknak be kell érni. A szobához tartozik egy előtér, és egy viszonylag tágasabb konyha is, ami kávéfőzésre és ételmelegítésre kiválóan alkalmas. Éva és csapata itt tartózkodnak a két bevetés közötti időszakban. Lehuppanunk az ágyakra, és várunk.
Amikor a mentősre ráfogják a pisztolyt
Egy történetet hallgatok, amelyben Éva és csapata kiment a beteghez, és miközben foglalatoskodtak vele, valaki el akarta lopni a hordágy tartószerkezetét. Az ápolónak kellett visszaszerezni a fémvázat, hogy a beteget megfelelő ellátásban tudják részesíteni. Miközben a történetet hallgatom, Éva viselkedését figyelem. Feszültségnek vagy izgalomnak nyoma sincs az arcán vagy a mozdulataiban, pedig ki tudja, milyen esethez rendelik. A kisebb sérülések és rosszullétek mellett széttrancsírozott koponyák, többhetes hullák, feldarabolt testek és fertőző betegségek kövezik ki a mentőtiszt útját. A sokkoló látványok feldolgozásán túl a mentős gyakran az életével is játszik. Nem csupán a száguldó mentőautó növeli a veszélyességi faktort (természetesen Évával is borult már az autó), de soha nem lehet tudni azt sem, ki is várja őket érkezéskor. A csapat egy nemrég megtörtént esetet idéz fel, amikor a kiérő mentősökre a beszállítandó beteg ráfogta a pisztolyt. Éva számára mégsem a riasztó látvány vagy a folyamatos életveszély az elviselhetetlen, hanem a gyerekek és kollégái halála. Hiába dolgozik már 15 éve mentőtisztként, az ilyen esetek láttán mindig elszorul a szíve. Azonban egy vérbeli mentőtisztet és Éva kétségkívül ebből a fajtából való elszomorítják, de meg nem törhetik az ilyen jellegű megpróbáltatások. “Másokon segíteni, ez az, amit már gyerekkoromtól csinálni akartam” – vallja meg Éva. Ez a motiváció ad számára folyamatos erőt, és ha sajnos néha nem is sikerül megmentenie valakit, a sikerek, és ezek legnagyobbika, valakinek az újraélesztése, kárpótolják a sikertelen esetek feletti elkeseredettségét. Ilyen fokú elhivatottság nélkül aligha lehetséges ebben a szakmában dolgozni, ahol a havi 120-130 ezer forintos nettó kereset csak egy heti negyvenórás mellékállással jön össze.
Bevetésen
Miközben beszélgetünk, riasztják az egységet. A közelben egy öregúr rosszul lett, és a család hívta a mentőket. A szabályzat egy percet ad nappal, és két percet éjszaka a nekikészülődésre. Az egység hamar összeszedelőzködik, és bepattan a mentőautóba. Egy külön engedéllyel én is velük tarthatok. A mentőautó eszembe juttatja a szobában folytatott beszélgetést Gézával, a sofőrrel. “A szokásos esetkocsinkat javítják, így most egy kisebb, eredetileg betegszállításra használatos kocsival kell dolgoznunk.” A mentőautó viszonylag jól el van látva orvosi eszközökkel; a különféle orvosi táskákban ampullák, lélegeztető ballon, injekciós tűk, infúziós tasak. A sérült számára vákuummatrac áll rendelkezésre, amely felveszi a test formáját, és ezáltal rögzíti a gerincet. Miközben a mentő a megadott cím felé közeledik, Milos, az ápoló, akivel hátul ülök, gyorstalpalót tart a különféle eszközök funkcióiról. Hamar kiérünk a helyszínre, ahol Éva kezébe veszi a dolgok irányítását.
A jó mentősről vallott ars poeticája gyakorlati megvalósulását látjuk, vagyis a szakmai profizmus mellett a beteggel is törődik: miközben beköti az infúziót, folyamatosan beszél hozzá, elmagyarázza, mi a baja, és megpróbálja megnyugtatni nem csak őt, de környezetét is. A Gellér Éva által oly sokat emlegetett “emberi oldal” valóban kulcsfontosságú motívuma szakmai ténykedésének. Íme egy korszerűtlen nő, aki szakmája részévé tette az emberies bánásmódot. Ez az orvosok egy részénél sem divat már régóta. Ne csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a csapat kiválóan működik együtt, a fiúk nem maradnak el Éva mögött, és nagyszerűen egészítik ki őt. A beteget, miután megfelelő ellátásban részesült, hordágyra rakták. Ötösben tértünk vissza a kórházba, ahol a beteget az orvosok gondozásukba vették.
A sikeres bevetést cigarettázás követi, majd újra vissza a szobába, várni a következő hívást. Míg Éva a konyhában van, a többieket faggatom, mondjanak valamit a főnökről. A rövid jellemzés a következőképpen festett: “Talpraesett, határozott, mindent meg lehet vele beszélni, emberszerető és toleráns.” Úgy tűnik, egy pillanatra sem merül fel problémaként vagy akadályként, sem a munkatársak között, sem Évánál, hogy ebben az elférfiasodott, és az általános vélekedés szerint férfiúi képességeket (bátorság, higgadtság, döntéshozói erények) igénylő szakmában egy nő a főnök. Sőt, mintha jobb alany nem is végezhetné ezt a feladatot. Éva nem csak a fenti képességekkel rendelkezik, de olyan további tulajdonságokkal is (empátia, intuíció), amelyek pozitív értelemben megkülönböztethetik az eddigi általános vezetői gyakorlattól. Persze akármilyen képességekkel is bír Éva, a fáradtsággal szemben ő sem tehet sok mindent. Pénteken reggel héttől másnap hétig dolgozott, vasárnap pedig szintén hétkor kezdett. Az ilyen munkatempó persze megnehezíti a magánéletben való boldogulást. Évának nincs férje, és ahogy a mentősök szokták mondoagtni: szerencsére, hiszen így legalább nem kell válnia.
Nyolc riasztás egy nap alatt
A mai napon még csak rutinesetek voltak, múló rosszullét, szédülés, szívzörej, most azonban újra riasztják az egységet, mégpedig egy karambolhoz az M7-es autópályára. Érezni lehet, hogy itt komolyabb esetről van szó. Talán némi feszültség is tapasztalható. Gyorsan összeszedelőzködik mindenki, és bevágódunk a mentőautóba. Kék villogó, sziréna bekapcsol, vágta a budai éjszakában. Némileg furcsa, hogy nem mindegyik autó segíti a mentőkocsit a közlekedésben. Kiérünk a sztrádára, előttünk egy rohamkocsi száguld. Mintegy tíz perc alatt a helyszínen vagyunk, sok rendőr, három vagy négy mentőautó, és három összetört kocsi öt, nem súlyos sérülttel. A mi kocsink két sérültet tud befogadni, egy súlyosabb, mellkasi fájdalmakra panaszkodó hölgy a hordágyra kerül, egy férfi, akinek nyaki fájdalmai vannak, a széken ül. Mielőtt indulnánk, a rendőr, érthetetlen módon, nekifog a sérült kihallgatásához. Éva többször felszólítja, hogy a sérülteket minél előbb el kell látni, ezért szerencsés lenne, ha a kihallgatást a kórházban végezné el. Éva most jogász. A guruló cég és tagjai, valamint az ideiglenes tagok, vagyis a betegek érdekeiért áll ki. Végre sikerül elindulni, minimum három perc időveszteséggel. Most nem az ápoló, hanem Éva
ül hátul, és próbálja nyugtatgatni a sérülteket. A jól láthatóan ijedt hölgy fejét simogatja, míg a másik sérülttel a karambol körülményeit beszéli meg. A János kórházba szállítják a sérülteket, ezután térünk vissza a bázisra. Alig érkezünk vissza, újabb esethez hívják az egységet. A 6-os villamoson fejsérülés történt. Amire a helyszínre érünk, ami a riasztástól számítva körülbelül öt perc lehetett, már nem találunk senkit, így visszatérünk ismét a bázisra. Már régen besötétedett, lassan hét óra, és vége a műszaknak. A társaság elég fáradt, Éva is szeretne már lazítani. Ma legalább nyolc riasztásuk volt, az átlagosnál valamivel kevesebb, és szerencsére egyik sem végződött halálesettel. Évának jó napja volt, ezúttal nem a halál nyert. De holnap új nap kezdődik. Évának is.