Mindent megveszel, ami szemmagasságban eléd kerül?

Természetes útvonalak

A modern labirintus építtetői, az óriás áruházak polcsorainak megálmodói nem az emberi félelmek, hanem a vágyak ismerői és irányítói. „Antropológia-kutatásaik” és pszichológiai felkészültségük alapján ismert tény számukra, hogy mi, vásárlók, bevásárlásaink során általában ugyanazokat a jellemző útvonalakat járjuk be az üzletekben. Az óramutató járásával ellentétes irányban a fal mentén haladunk, még ha más út is adódna, s általában a tőlünk jobbra elhelyezett árukat vesszük figyelembe. (A kognitív pszichológia tájolása szerint a bal oldal a múlt, a jobb a jövő, és különben is, a jobbkezeseké a világ…)

Polccsapdák

A nehezebben eladható árukat mint vizuális csapdákat ezek után úgy helyezik el, hogy a „természetes” közlekedési útvonalak közelébe legyenek, ahol könnyen ráesik a szemünk. Az értékesítéspolitika szellemében ide kerülnek azok a termékek, amelyeket egyébként nem jutna eszünkbe megkeresni az üzleten belül. Az alapvetően fontos, gyakran vásárolt árukat ugyanakkor a bolt kevésbé forgalmas pontjaira teszik, tudván, hogy ezeket amúgy is megkeressük, kelljen akár több kört is megtennünk, vagy párbajba bocsátkoznunk kocsitologató sorstársainkkal. Amikre szükségünk van, természetesen baloldalt bújnak el, vagy a falaktól távolabb eső területeken várakoznak (konténeres tárolókban, vagy egy zsákutcában), esetleg a bejárat környékén, ahová mindig vissza kell legalább egyszer fordulni! A kívánatos és szükséges árukhoz hozzájutni kivétel nélkül mindig csak a többi kevésbé szükséges árun keresztüljutva lehetséges. Útcéljaink felé robogva azonban (szerencsére) mindig megpihenhetünk egy akciós parcellácskán, hogy itt erőt merítve tovább kereshessük a vécépapírt.

Polcpénz

Nyugat-Európában egyre inkább szokássá válik, hogy az üzletekben a hazai árukat külön polcokon kínálják a „frekventált övezetben”, lehetővé téve ezzel, hogy a vásárlók a hazai terméket válasszák, és támogassák a (kis)vállalkozásokat.

Az olcsó termékek helye az alsó zóna. És itt kap helyet a gyerekek látvány-színháza is. A 80-160 centis magasság a vágyaink magassága, itt kelletik magukat a kevésbé szükséges áruk, s itt folyik a legnagyobb verseny a divatos, sokat reklámozott és drágább termékek között. Ezzel mind a gyártók, mind a forgalmazók tisztában vannak. Így kialakult az a gyakorlat, hogy a termelők úgynevezett „polcpénzt” fizetnek a forgalmazóknak, hogy a kívánt terméket a vásárló által könnyen észrevehető zónában helyezzék el. A bűvészkedés itt sem áll meg: míg az áru mindig szem előtt van, az árcédulákat úgy kell külön megkeresni.

Cetli

A pénztár előtt kell megvívnunk utolsó harcunkat, a vásároltatás csapdája itt a legalattomosabb. Hisz például a hosszú sorban állás jutalmaként nemcsak a gyerekünk, de mi is megérdemlünk valami nyalánkságot… Egy fonalunk lehet ebben a polclabirintusban: ha pontosan azt vesszük meg, amiért bementünk az üzletbe. Vagyis a tudatosság, akarom mondani a bevásárló cetli.

Tippjeink a pénztárcakímélő vásárláshoz: • A legjobb az, ha a megfelelő korig kihagyjuk a gyerekeket a vásárlásból, és csak akkor visszük őket magunkkal, amikor már készek arra, hogy megértsék a vásárlási műveletek bonyolultságát, és még fogékonyak a szülői jótanácsokra. • Ha első pillantásra nem találjuk a keresett terméket, nézzünk jól körül az alsóbb és felsőbb polcokon is. A kisebb, hazai és főleg a kis családi vállalkozások nem engedhetik meg maguknak azt a „luxust”, hogy polcpénzt fizessenek, az ő termékeik gyakran kerülnek a legalsó, úgynevezett „lehajlási” (80 cm alatti) vagy a legfelső, 160 cm feletti zónákba. Ha őket kívánjuk „támogatni” vásárlói forintjaikkal, ne sajnáljuk a fáradságot megkeresni a termékeiket!  • Tájékozódj a Tudatos Vásárlók Egyesület honlapján! »