Cigány vagyok! Nem baj?

Volt egyszer, nem is olyan rég, egy kíváncsi hírlapíró, aki elhatározta, hogy próbára teszi az embereket. Megkérte cigány barátját, a fiatal Vörös Balázst, keressenek egyszerre munkát. Ő majd Kovács Attila lesz, Balázs pedig mutatkozzon be úgy, mint Orsós Géza. Nézzék meg, kié lesz hamarabb a fele királyság! Attilát segíti majd a neve, Gézát meg az esélyegyenlőségi törvény. A furfangos Szalabán Attila, mert így hívták a Zalai Hírlap újságíróját, tíz állásajánlatot hirdető céget hívott fel. Tízből háromszor mást mondtak a telefonba neki, mint Orsós Gézának, aki nem titkolta származását. Fel is tette a kérdést: „Cigány vagyok – nem baj?” Előfordult, hogy Orsós Gézát arra kérték, hívjon másik számot, vagy inkább telefonáljon holnap, míg Kovács Attila rögtön időpontot kapott. Máskor azt mondták, felfogadtak már valakit, vagy azt, hogy az utazásra nincs se pénz, se paripa. Nem így Kovács Attilának! Mindezt úgy is értékelhetjük, tízből hétszer Orsós Géza is szerencsével járt. Sok ez vagy kevés? Nehéz volna megmondani, ahogy azt is, ha így van, miért van így.

Szalabán Attila, a Zalai Hírlap újságírója: – Jobb eredményre számítottam, mert itt már annyi minden történt. Nagykanizsán rögtön megalakult a cigány önkormányzat, amint megszületett a kisebbségi törvény, és azt lehet mondani, hogy nincs még egy olyan hely Európában, ahol egyszerre van általános iskolai, középiskolai és felsőoktatási program romáknak. Jogvédő irodák működnek, antidiszkriminációs hálózat, napi kapcsolatban állnak a hivatalos szervekkel, és mégis tetten érhető a megkülönböztetés. Azt gondoltam, a cégek nem fognak majd ilyen átlátszó csapdákba belemenni, hiszen már büntetés is vár azokra, akik megsértik a törvényt. És mégis.

Megkülönböztetés

Történt mindez nem is olyan messze, Nagykanizsán. Történhetett volna máshol is, hiszen mindenütt élnek Kanalasok, Baloghok és Orsósok, de itt volt valaki, aki kíváncsi volt arra, tényleg létezik-e megkülönböztetés.

A Cigány Kisebbségi Önkormányzat irodájában ülünk. A szépen berendezett szobában hideg van, nem telik fűtésre. Ide jön Vera is – nevezzük így! –, aki vékony, kislányos alkatú, fiatal nő, a haja fekete, az arca fehér, és van rajta valami örökös szomorúság. Nagyon megijed, amikor megtudja, hogy le akarom írni a nevét. Átképzésre jár ide a szomszédba, a Bogdán János Közösségi Házba, hogy megszerezze negyedikféle végzettségét. Volt bolti eladó, dolgozott szállodában, élelmiszer-ipari cégnél, és volt varró szakmunkás is, most még sincs állása, és egyelőre úgy tűnik, hiába is keres.

– Tegnap kaptam meg az értesítést, hogy nem vettek fel egy nagyáruházba eladónak. Fényképes jelentkezést kellett beküldeni az interneten… – mondja –, és hát, ott az asszonynevem is, rögtön látják belőle, hogy cigány vagyok. Arra hivatkoztak, gyenge a testalkatom. Sokat számít ám a név, sok helyen egyből azt mondják, amint meghallják, betelt a létszám.


– Mindez azért, mert roma?


– Igen, igen! A szállodában is gyakran néztek rám nagyon. Többet kell egy cigánynak nyújtania, többet is kell dolgoznia, ha azt akarja, hogy megbecsüljék. Meg aztán érzi is az ember, hogy másképp bánnak vele, másképp szólnak hozzá. A szállodában, például, nem írták ki csak a lánynevem, mert abból nem látszik, hogy cigány vagyok. Most mit mondjak erre? – néz rám, és csak ömlik belőle a panasz. – Két gyerekem van, az iskolából az egyiket minden délután sírva hozom haza. Sír, mert bántják a cigánysága miatt. Ezt kell látnom, meg azt, hogy hiába ötös tanuló, nem viszik versenyre, nem támogatják. Mit tehetek? Semmit!


– A férje dolgozik?


– Közhasznú munkás, minimálbért kap, abból élünk. Nagyon kellene nekem is az állás. Tegnap, hogy megint elutasítottak, nagyon elkeseredtem. Most tanulok, ha ezt elvégzem, szociális ápoló leszek, de vagy jobb lesz, vagy nem. Ki tudja azt? Lehet, hogy hiába minden. A képzés ingyenes, így bele tudtam vágni, megpróbálom, hátha sikerül majd bekerülnöm valahová. Most is reménykedtem nagyon, és elkeseredtem, amikor megjött a levél… De tudja mit, leveszem az asszonynevem. Lehet azt úgy, hogy közben nem válunk el?


– … Lehet.


– És el tudja azt képzelni valaki, mit jelent, amikor már az ember azon gondolkodik, hogy megváltoztatja a nevét. Át tudja azt érezni valaki?

Remény

Vörös Balázs

Vera elmegy, siet, kinn várja a világ, az utca, a boltok, ahol utánafordulnak az emberek, nem lopja-e meg őket véletlenül…

Vörös Balázs is nehezen áll rá a beszédre. Ő volt az, aki Orsós Gézaként mutatkozott be állás után kérdezősködve. Azt mondja, fiatal még, nem érte diszkrimináció, nem érzékelte a hátrányos helyzetét. Aztán, ahogy kérdezgetem, lassan kiderül, honnan is jött ő, hogyan lett első éves főiskolai hallgató.

– Édesanyám vezetékneve Orsós, ha ez kiderül, rögtön tudhatják, én is cigány vagyok. De én soha nem tagadtam meg a származásomat. A puszta ténytől nem változott meg a megítélésem. Elég erős középiskolába jártam, voltunk mi ott néhányan romák, és ezt mindenki tudta, a „többségiek” is. Ha kiderült, kérdezgették, tudok-e roma zenei cédét másolni, tudok-e gitározni, és amikor mondtam, hogy igen, akkor ez inkább tetszett nekik. Ugyanúgy barátkoztam, mint bárki más.


– Már az sem mindennapos, bejutni egy középiskolába…


– A szüleim mindig figyeltek rám, mondták, hogy tanuljak, ők voltak az elsők, akik bementek fogadóórára, szülői értekezletre. Édesanyám betanított munkás, édesapám lakatos. A tanulásban nem mindig tudtak segíteni, de ide a Bogdán János Közösségi Házba mindig átjöhettem, itt volt mindig tanár, ingyenes korrepetálás. Elmagyarázták a matekot, megértettem, és akkor sikerült jobb jegyeket szereznem.


– Roma osztálytársaid továbbtanultak?


– Nem, mindegyik elment szakmára. Talán azért, mert minél előbb dolgozni, pénzt keresni szeretnének. Én vagyok az egyetlen, aki továbbtanult…

Pölöskei János, a Nyugat-Dunántúli Regionális Munkaügyi Központ nagykanizsai vezetője: – A munkáltatók figyelmét mindig felhívjuk arra, hogy az álláshirdetéseikben semmilyen megkülönböztetésnek nem szabad megjelennie, mert ezzel megsértik az egyenlő bánásmódról szóló törvényt és az alkotmányt. Mégis azt tapasztaljuk, hogy a megkülönböztetés létezik. A munkáltatóknak igyekszünk elmagyarázni, hogy legalább hallgassák meg a jelölteket, ne vegyék fel az első jelentkezőt, hanem szánjanak erre egy kis időt, és majd aztán döntsenek. A cégek ott hibázzák el, hogy ránézésre, név alapján döntenek. Nem rendelkezünk pontos kimutatással arról, hogy a lakosság hány százaléka roma. A legutóbbi népszámláláskor mindössze háromszázezren vallották magukat cigánynak, de a különböző szervezetek által végzet felmérések szerint sokkal többen vannak. Itt, Zalában van olyan település, ahol polgármester azt állítja, hogy a kilencven százalékuk munkanélküli, mert tízből csak egy dolgozik. A képzési programjaink mindenkinek, nem csak romáknak szólnak. De mivel van egy megállapodásunk a Cigány Kisebbségi Önkormányzattal, így a mostani szociális gondozó képzés, és az irodavezetői képzés Nagykanizsán itt, a Bogdán János Közösségi Házban zajlik. A helyszín miatt pedig talán több roma emberhez tudnak eljutni.

Teleki László, a Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke, országgyűlési képviselő szerint, ha létezne a cigány értelmiség, akkor a küzdelem a versenyszférában jelenne meg, nem az utcán. Szakértelem és szakértelem állna egymással szemben.

– Mi nagyon sokat próbáltunk tenni azért, hogy megszervezzük itt, Nagykanizsán a cigányok képzését és átképzését – magyarázza. – Működik egy esti, levelező, érettségire felkészítő középiskolai rendszer a Bogdán János Közösségi Házban. Jelenleg kétszázharminc tanulónk van, amelynek az ötven százaléka roma. Újabban megszerveztük helyben a főiskolai képzést is, a Pécsi Tudományegyetem kihelyezett tanszéke működik nálunk. Ide jár Balázs is, első éves andragógus hallgató. Nagyon sok céggel hivatalos együttműködést hoztunk létre. Ennek tudom be, hogy nálunk ennek a felmérésnek az eredménye ilyen jó lett. Meggyőződésem, hogy az ország más pontjain az arány hat:négy lenne, nem a mi javunkra.

Szerencse

Orsós Ibolya a pult mögött áll. Minden vevőjére rámosolyog, közben méri a felvágottat, kolbászt, szalonnát. A keze gyakorlott és fürge, csak akkor jön zavarba, amikor a fényképezőgép vakuja villan egyet-egyet. Nem szeret ő a középpontban lenni, és nincs is rajta semmi különös. Csak dolgozik. 1989 óta ugyanott, a Dél-Zalai Áruház Zrt.-nél.

– Itt kezdtem, itt voltam tanuló a szakmunkásképzős éveim alatt. Nem kellett állást keresnem soha – és szinte bocsánatkérően mosolyog, hogy nincs őbenne semmi különös.


– Sok romának munkája sincs, biztos tudja!


– Én nem tudom, hogy van ez. Négy éve, amikor leérettségiztem a Közösségi Házban, akkor csak cigányokkal voltam együtt. Most nem tudom, mi van velük.


– Miért volt fontos az érettségi?


– Nem volt fontos. Lehetőség volt. Indult, elvégeztem. Jól éreztük magunkat együtt. Ettől semmi sem fog megváltozni.

Orsós Ibolya nyolc éve ugyanannál a cégnél dolgozik, nem kellett állást keresnie soha

– Akkor mitől függ a boldogulás?


– Attól függ, hová, milyen emberek közé kerül az ember. Elfogadják-e, megértik-e. Nincs recept. Szerencse kell. Ennyi.

Ennyi?

Még több ez e heti Nők Lapjából: • „Nem hamm, Csi hu hú!” » • Halmozzunk libát libára!» • Bátran szeretnék élni!» • Elemek horoszkópja » • Udvaros Dorottya: Színésznő vagyok, nem sztár!»