Bátran szeretnék élni!

Koronczay Lilla újságíró: Igaz, ez a férfi tíz évvel fiatalabb, mint te…


Marázi Éva: És az baj?


Lilla: Nekem ugyan nem, de biztosan akadtak olyanok, akiknek más volt a véleményük.


Éva:  Nem tagadom, különösen tíz évvel ezelőtt, amikor megismerkedtünk, még szokatlan jelenség volt, hogy egy nő idősebb legyen a partnerénél. Én magam is haboztam egy ideig. Főleg attól féltem, mi lesz később. Egy ilyen fiatal férfi előbb-utóbb úgyis otthagy. Aztán mégis vettem egy nagy levegőt, és elmentem a randevúra. Legfeljebb lesz egy szép vasárnap délutánom, gondoltam. Ettől kezdve a kapcsolat minden percét élveztem.


Lilla: Egy ilyen döntéshez nagyon magabiztosnak kell lenni. Volt egy ismerősöm, aki hozzád hasonlóan beleszeretett egy fiatal srácba, de nem tudta magát átadni a kapcsolatnak. Addig kínlódott, szorongott benne, mígnem a fiúnak elege lett belőle. Az asszony máig bánja, hogy akkor gyáva volt.


Éva: Az én párom jókor jött. Addigra megedződtem. Vidéki kislányként még arról álmodoztam, hogy jön majd egy herceg, s aztán ásó-kapa választ el minket egymástól. Csalódnom kellett. Nem egyszer, nem kétszer. Nem azért, mert megcsaltak, hanem azért, mert mindegyik esetben kiderült: nem jól választottam. Mégsem a Nagy Ő áll mellettem. Csak botor fejjel kivetítettem rájuk azt, amit látni szerettem volna. A szakításba persze mindig belehaltam egy kicsit.

Hoppál Bori testtudat oktató: Én azt gondolom, az érett, felnőtt párválasztásnak éppen az a lényege, hogy nem kergetünk illúziókat, hanem éles szemmel megvizsgáljuk, ki áll előttünk. Ha pedig megnyerte a tetszésünket, elfogadjuk olyannak, amilyen. Persze ez a világ legnehezebb dolga. Viszont kezdetét vehetjük a későbbi kölcsönös átnevelő akcióknak. Azokkal úgyis csak elrontunk mindent.


Éva: Pontosan. A korábbi párkapcsolataimban egy idő után mindig azt vettem észre, hogy én már sehol sem vagyok. Nincs saját életem, csak a páromnak asszisztálok. Magyarul, úgy táncolok, ahogy ő fütyül. Otthon is ezt láttam. Édesapám nagyon határozott, erős akaratú ember, édesanyámnak nem sok szava van mellette. Én nem akartam ezt.


Lilla: Nem lehet, hogy akkoriban még magad sem tudtad, mire van szükséged?


Éva: Honnan tudtam volna? Csak azt éreztem, hogy nem akarom olyan „otthonkásan” leélni az életemet, ahogy azt magam körül láttam. A sors addig tette elém ugyanazokat a helyzeteket, amíg végre okultam belőlük. Már harminc körül jártam, mire végre rádöbbentem: vagy újra és újra csalódom, míg ki nem égek, vagy végre a kezembe veszem az életemet.


Lilla: És a kezedbe vetted.


Éva: Nem volt könnyű egy gyerekkel a nyakamban, de megküzdöttem a függetlenségemért. És nem volt többé az a pénz, amiért feladjam.


Lilla: Végül egy szerelem kedvéért mégis feladtad.


Éva: Nem adtam fel semmit. Csupán nem vártam el a másiktól semmit. Nem akartam tudni, hol jár, kivel találkozik, mit csinál, ha nincs velem. Nem akartam birtokolni, hogy engem se birtokoljanak. Ez a fiú nagyon fiatal és rugalmas volt még. Elfogadta a szabályaimat.


Lilla: Te irányítasz a kapcsolatban?


Éva: Nem. Ez a házasság éppen azért működik jól, mert meghagyjuk egymás szabadságát. Mindenki éli a saját életét, de amikor együtt vagyunk, maximálisan figyelünk a másikra. Mondok egy példát. Újabban kertészkedünk. A kert közepén húztunk egy vonalat, az egyik felén én csinálom a japánkertemet, a másikon ő gondozza a gyümölcsfáit. Egyikünk sem szól bele a másik munkájába, legfeljebb dicséri. Én ezt szeretem.


Bori: Ez szinte jelképes! Azt hiszem, két felnőtt ember harmonikus együttélésének éppen ez az „élni, és élni hagyni” a záloga. Mindketten tisztában vagytok az értékeitekkel, és kölcsönösen becsülitek, szeretitek egymást. Irigylésre méltó.


Lilla: Én azért mégis nehezen tudom elképzelni, hogyan tudott egy alig több mint húszéves fiú, lépést tartani egy érett, harmincas nővel.


Éva: Nem fontos a kor. Ismerek én olyan ötvenes férfiakat is, akiknek még ma sem nőtt be a fejük lágya, és már nem is fog. Az én párom sokkal bölcsebb volt náluk.


Lilla: És biztosan nagyon empatikus is, aki vágyott az érzelmi kötődésre.


Éva: Ha arra gondolsz, hogy anyakomplexusa volt, tévedsz. Szeret időnként kisfiú lenni, de csak annyira, mint minden más férfi. Egyébként meg fogsz lepődni. Az ő korosztálya kifejezetten vonzódik a gyermeküket egyedül nevelő harmincas nőkhöz. Ő ugyanis szerényebbek, nem kell drága autókkal, ékszerekkel, nyaralásokkal kényeztetni, mint a huszonéves lányokat, akik kifejezetten a jól szituált idősebb férfiakra buknak. Úgy gondolják, ha elhalásszák előlük a korosztályukbéli lányokat, ők meg levadásszák a jó karban lévő harmincasokat. Teljesen összezavarodott körülöttünk a világ, úgyhogy én sem szégyellem magamat.


Bori: Még jó! Fordított helyzetben egy férfinak ez eszébe sem jutna. Lehet, hogy meg sem elégedne veled, mert manapság negyvenévesen már csak egy húszéves lány lehet elég kompenzáció. Azzal már lehet dicsekedni! Mi nők, még mindig sokkal kevesebbet engedhetünk meg magunknak. Legtöbbször persze saját magunk állítjuk magunknak a korlátokat. Kevesen vannak, akik ezeket aztán át merik lépni, ahogy te tetted.


Éva: Azért nekem is maradtak bőven korlátaim. Az utóbbi években például még magam előtt is kínosnak éreztem, hogy olyan aktív és kezdeményező lettem a szexben. Hihetetlen étvágyam van, és másképp nézem a férfiakat is. Valahogy férfi módra. Levadászni, hazavinni… Szóval nagyon jól le tudom választani az érzelmeket a szexről. Mígnem elolvastam a cikketeket, és megnyugodtam. Ezért csakis a hormonjaim felelősek.


Bori: Abszolút. A nők szexualitása a negyvenes éveikben ér a csúcsra. Addigra ugyanis megemelkedik szervezetükben a vágyért felelős férfi nemi hormon, a tesztoszteron. Ez hoz elő belőlük néha meglepő intenzitású fantáziákat, vágyakat, és teszi képessé őket arra, hogy határozottabban képviseljék önmagukat – akár az ágyban is! Ugyanakkor a férfiakban épp ellenkezőleg, a húszas éveikben tombolnak leginkább a hormonok, és eddigre szépen leapadnak. Úgyhogy ti éppen félúton találkoztatok.








Lilla: Tíz éve együtt éltek, eddig nem jöttek be a kezdeti félelmeid…


Éva: Teszek érte, hogy ne váljanak valóra. Nemcsak magamat tartom karban – szerencsére a kislányom egyre önállóbb, és így több időm jut erre –, hanem arra is figyelek, hogy a párkapcsolat ne váljon unalmassá. Igyekszem kitalálni például a férjem vágyait, mert azt tapasztaltam, hogy a nők többsége nem foglalkozik ezzel. A férfiak meg szégyellik elmondani őket. Ez a szexre is vonatkozik. Én ma is tartom magam ahhoz, hogy a férfiaknak otthon is meg kell hagyni a vadászat örömét. Ne legyek magától értetődő, könnyű préda, igenis meg kelljen értem küzdeni. Ugyanakkor legyek olyan csábító, hogy a férjemnek legyen kedve újra és újra meghódítani. Szerintem ez nagy titok. Egyébként az a tapasztalatom, hogy elsősorban nem a korkülönbséggel van a baj, hanem a kommunikációval. Azzal, hogy a férfiak és a nők nehezen értik egymást. Persze akadályozza őket ebben a sok beléjük nevelt előítélet is. Nyitnunk kéne, de mindenekelőtt szabadabban, merészebben élnünk! Főleg nekünk, nőknek.


Bori: Öröm hallgatni Éva önbizalmat, magabiztosságot sugárzó szavait. Egy tudatos, érett nő megszívlelendő gondolatai ezek, aki elért már valamit az életben. Sikereket a munkája terén, korábbi kapcsolatainak kudarcaiból tanulva boldog kapcsolatot, harmonikus családi életet. És ami nagyon fontos: megengedi magának, hogy mindezek gyümölcsét most igazán élvezze! Tudja, azért, hogy a kapcsolat működő és örömteli legyen, nap mint nap tenni kell. És azt is, hogy nem lényeges, mások mit gondolnak. Igazi megelégedettséget csak az hozhat az életünkbe, ha bátran vállaljuk önmagunkat.

Ha kedved támadt bármilyen, a női létet érintő problémádról beszélgetni velünk, szertettel várjuk jelentkezésed. E-mail cím: l.koronczay@sanomabp.hu

Még több ez e heti Nők Lapjából: • „Nem hamm, Csi hu hú!” » • Halmozzunk libát libára!» • Cigány vagyok! Nem baj? » • Elemek horoszkópja » • Udvaros Dorottya: Színésznő vagyok, nem sztár!»