Miért szeretünk kukkolni?

VV Évának már csak Olivér maradt?

Kis valóság, nagy történet

Azt gondoljuk, 21. századi találmány, ám a televíziók képernyőjére költözött valósággal már 1973 óta találkozhatunk. Ekkor tűztek műsorra az Egyesült Államokban egy olyan 12 részes sorozatot, amely egy átlagos család életét követte nyomon. A populárisabb műfajt 1992-ben a Music Television alkotta meg. 1999-ben jött az első európai bekamerázott ház a Big Brotherben, majd az első magyar valóságshow, a Való Világ. Ezekben a külvilágtól elzárva különböző számú ember él együtt, akik speciális feladatokat végeznek, hétről hétre pedig a lakók és a nézők közösen döntik el, kik esnek ki a játékból. Döbbenetesen jó nézettségi adatok, folyamatos publicitás bizonyítja, hogy a tévénézők szeretnek együtt sírni, örülni vagy bosszankodni a valóságshow-szereplőkkel.

Szerkesztett mindennapok

Fotó: Sanoma Archív/RTLKlub Sajtóklub

Murvai Piroska szervezetfejlesztő szupervizor, pszichológus szakértőnkkel arról beszélgettünk, vajon miért ilyen népszerűek a valóságshow-k, miért szeretünk kukkolni.
„A titok itt nem más, mint a titok meglesése maga, s mindez büntetlenül – avat be minket a lélektani részletekbe Murvai Piroska. – A titkok fürkészése megvalósulhat a meglesett személyek tudtával és jóváhagyásával (például valóságshow- szereplők), azaz legálisan, valamint az érintettek tudta nélkül, azaz illegálisan. A valóságshow-k esetében egy, csak részben megírt forgatókönyv alapján zajló sorozatot néz az érdeklődő.”

S hogy miért nézi?

„Hosszabb-rövidebb időre kirántja őt a mindennapok monotonitásából, a saját, esetleg nehezen megélt történéseiből. Ha más problémáit nézzük, elterelődik a figyelmünk a sajátunkról. Ám ha az egyén ezt nem tudja a helyén kezelni, kialakulhat a függőség a műsor (vagy hasonló hatást biztosító műsorok) iránt.” Piroska szerint fontos tisztázni, hogy miért vállalja valaki az ilyen jellegű műsorokat. „Nem mindenki szereti, ha megfigyelik. Sőt! Sokan kifejezetten nem. Azoknál, akik szeretik ezt, tetten érhető a magamutogatás igénye kisebb nagyobb mértékben. Állhat a háttérben önbizalomhiány is, hogy kevésbé vagy egyáltalán nem meri felvállalni önmagát valaki. Jó példa erre az az énekesjelölt, aki inkább felveszi produkcióját videóra, és feltölti a netre (ahol később vagy megnézi a visszajelzéseket, vagy nem), mintsem bárkinek is bemutassa élőben. A lényeg: láttatni akarja magát.”

Csábító mese

Nem kell nagy televíziós képzettség hozzá, hogy tudjuk, a szerkesztett és vágott „valóság” műsorpolitikáját az határozza meg, mit néz szívesen a néző. Minek örül, min háborodik fel, mi az, amiért újra és újra odakapcsol a csatornára. A pszichológus szerint ez a típusú szerkesztés a nézők vélt vagy valós igényeit igyekszik kiszolgálni, megtartva azokat, akik már „rászoktak”, csalogatva azokat, akik még ellenálltak a műsor vonzásának. „A morális felháborodás még inkább támogatja a nézettség növekedését, hiszen a negatív reklám is reklám – teszi hozzá Murvai Piroska. – A valóságshow-k egyik vonzereje pont abban rejlik, hogy a nézők, ha akarják, elhihetik, ez a mese akár róluk is szólhatna. A meséket pedig mindenki szereti.”

És ebben a mesében szeretnének minél többen részt venni. A Való Világ 4-es szériájának esetében 20 ezer jelentkező volt 15 helyre. Hogy mi lehet a hihetetlen népszerűség oka? Piroska rámutat arra, hogy a szereplésben bízók számára valós lehetőséggé lesz az ismertség megszerzése. Vonzó lehet a nyeremény is, mely az önálló élet elindításához vagy a továbblendüléshez nyújthat segítséget. A kalandvágy is oka lehet a jelentkezésnek, éppúgy, mint az addigi életvitellel való szakítás vágya (például párkapcsolat megszakadása). Ami feltétlenül szükséges a szereplővé váláshoz, az az exhibicionizmus megléte.

Ez a valóság nem az a valóság

A pszichológus hozzáteszi: „Fontos, hogy tudjuk, amit látunk, az nem más, mint kiváló körülmények közé zárt emberek időtöltése az eseménytelenség, az ingerszegénység, a rendelkezésre álló szűk tér, az idő s egymás lényének vonatkozásában. A megfigyeltek személyisége a kényszerű összezártság hatására szélsőségesen torzulhat (agresszió, önzés és gátlástalanság felerősödése, önbizalomhiány kialakulása és rögzülése, elidegenedés, szeretetéhségből fakadó szeretetfüggőség… stb.).” Ám a nézőknek sem árt vigyázni, mint ahogy Piroska is hangsúlyozza: „A megfigyelő számára az elsődleges veszélyforrások: a torzult értékrendek átvétele, kiforratlan személyiség esetén a valóságshow szereplőjének utánzása, kommunikációs leépülés, a műsortól való függőség. Az, hogy nyerünk vagy veszítünk a műsor nézésével, attól függ, tudatosan éljük-e meg s dolgozzuk- e fel a látottakat. Amit nyerhetünk: megfelelő elemzéssel morális, emocionális, világnézeti fejlődés. Amit veszíthetünk: a fentiek – amennyibe a történések nincsenek leföldelve bennünk egészséges mértékben. A döntés szabadsága adott: mi határozzuk meg, hogy nézzük vagy nem nézzük.” |

Fikción innen és túl

„Nem is olyan rég még testületileg hördültünk fel, amikor vidéki nyugdíjasok egy színésznő felszabadítására gyűjtöttek… Ültünk döbbenten. Pedig arról volt szó, hogy a mediatizált világban a fikció többé már nem fikció. Miután a kitaláció és valóság határvonalait tudatosan összemossák, a befogadóban is kialakul egyfajta bizonytalanság, hogy ez akár valóság is lehet. A 21. század elejére eljutottunk abba a boldog-boldogtalan állapotba, hogy a fikciókat valóságként értelmezzük – mondja Réz András filmesztéta. – Amikor tévézünk, nem hús-vér emberekkel foglalkozunk. Lassan így a családunkká válnak azok, akik előttünk szerepelnek. Ezért van az, hogy jobban érezzük magunkat egy szappanoperától, egy telenovellától, mert mélyebb lesz a viszonyunk ezekkel, mint bármelyik emberrel. Így létrejön egy második világ számunkra, ráadásul egy olyan, amit önként választottunk. Szerencsés esetben még van hús-vér társaságunk, ahol a »közös családunkról« tudunk beszélgetni. Szerencsétlen esetben nincsenek körülöttünk. Ekkor elveszíthetjük a kapcsolatot a valósággal. Amíg van mellettünk egy ember, akivel bármilyen sorozatot, valóságshow-t megbeszélhetünk, addig nincs baj. De ha eltűnnek az emberek, egyre inkább el fogjuk hinni, hogy amit látunk, az a valóság. Pedig normális körülmények között mindenkinek tudnia kell, hogy amit lát, az mese…”

Védett villalakók

Deák Viktória szerkesztő-riporter mosolygós fiatal nő, tele sodró energiával, nem hétköznapi munkával, Viki ugyanis a Való Világ 4 villanővére. Csupán egy mikrofonnal – ebben van gyakorlata, hisz már tíz éve dolgozik riporterként –, egy interjúszoba zárt szentségében, sötét ablak mögött ülve segít meg oldani a villalakók ügyes-bajos dolgait. „Az elején nagy távolságtartással kezdtem ehhez a munkához. Egyrészt riporter vagyok, másrészt villanővérként a lelkükkel is foglalkozom, naponta beszélgetek a szereplők nagy részével, illetve kiemelten azokkal, akik az előző napi történések főszereplői voltak. Ez komoly felelősséggel jár, ezért nem engedem túl közel magamhoz a villalakókat, nem alakulhat ki kötődés, de időnként azért lehet ezen kicsit lazítani. Van, akinek szüksége van arra, hogy együtt nevessek vele.

Nincs írott szabály, ami alapján dolgozom, az ösztönöm vezérel, és a figyelmem, az érzékenységem a másik hangulataira, no meg a tapasztalatom. Óvatosan kell feltérképeznem az érzéseiket. Nem nyúlhatok bele a valóságukba, hiszen ha például nem befordulásról van szó, hanem csak rosszkedvről, és én felvidítom, akkor már megváltoztattam a dolgokat. Bárki összeomolhat és elgyengülhet. Ezt megpróbáljuk előre felmérni, de adódhatnak váratlan helyzetek. Ilyen volt például, hogy a valóságshow-ink történetében először egy szereplő ki akart menni a házból. Nagy csalódást okozott, nem érezte bent jól magát, el kellett engednünk. Ez nem volt egyszerű helyzet, de ennél egy sokkal kisebb horderejű eset is feladhatja a leckét néha. Ilyenkor van pszichiáter a csapatban, akivel meg tudom beszélni a dolgot.

A játékosok az első hetektől kezdve meglepődtek magukon. Ami közös volt bennük, az a változtatni akarás. Egyikőjük sem volt elégedett az életével, ezért vállalták a játékot. De igazából nem is tudták, mire készüljenek. Ismeretlen volt számukra ez a szituáció, és az is, amit ez kihoz belőlük. Van, aki imád bent lenni, van, aki nehezebben viseli. Nagyon személyfüggő. Egy dologra azonban – azt hiszem – mindannyian ugyanúgy reagálnak majd. Fájdalmas lesz elhagyniuk a villát. Nemcsak a biztonság vagy a játék elvesztése miatt, hanem azért, mert újra kell szembesülniük a napi rutinnal. Jönnek a számlák, a hétköznapi gondok, jön a külvilág. Erre nincsenek felkészülve. Ezért mi mindent megteszünk a kijövetelük előtt, hogy megerősítsük őket, és azután is mellettük állunk. Sokáig tartjuk még velük a kapcsolatot, próbáljuk egyengetni az útjukat, hogy ne vesszenek el.”