Döntöttem, itt hagyom az egészet!

Amiben nincs semmi változás, azt előbb vagy utóbb megunjuk – legyen az párkapcsolat, munka vagy akár az egész életünk. Az unalom pedig feszültséget szül, az elfojtott feszültség meg olyan váratlan tettekre sarkallhat, hogy mi magunk is csak pislogunk és próbáljuk megérteni, vajon miért is tettük, amit.

Csigó Katalin pszichológus ezt úgy magyarázza, hogy előfordulhat olyan helyzet az életünkben, amikor „megrekedünk”, azaz megszűnik a folyamatos áramlás, változás körülöttünk – ilyenkor akár öntudatlanul is vágyni kezdünk valami újra, frissre. Persze ez nem úgy történik, hogy kristálytisztán látjuk, mi a problémánk, és egyből tudjuk is a megoldást, hanem gyakran csak valamilyen homályos, nyomasztó feszültség kerít az uralmába: ez a változás érlelődésének a szakasza. Ilyenkor mégsem egyszerű lépni, mert egyszerre szeretnénk az újat, az izgalmasat, viszont közben biztonságra és kiszámíthatóságra is szükségünk van. Az ideális tehát, ha stabil keretek között ugyan, de folytonosan formálódik, alakul az életünk.

Szakított a pasijával

Évi, 30 éves:
„Már három éve együtt voltunk a barátommal, és bár úgy éreztem, nem tökéletes a kapcsolatunk, mégis küzdöttem érte, mert meg voltam győződve róla, hogy ideje családot alapítani és gyereket szülni. Aztán mégis máshogy alakult. Egy este elmentünk a barátom haverjaihoz, és míg ő jól érezte magát, én külön ültem egy székben, és figyeltem a beszélgető társaságot. Egyszerre teljes nyugalom szállt rám, és mintha kívülről láttam volna magunkat: őt, amint a barátaival szórakozik, és magamat, magányosan gondolkodva. Ebben a pillanatban minden eldőlt: egy szó nélkül felálltam és távoztam onnan. Még aznap este összeszedtem a holmijaimat a közösen bérelt lakásunkból, és elköltöztem egy barátnőmhöz.”

– Évi esetében egy klasszikus aha-élményt figyelhetünk meg – teszi hozzá a pszichológus. – Ebben az esetben nem valami külső élményre volt szüksége a döntéshez, hanem arra, hogy végre higgadt, külső szemlélőként tudja figyelni azt a kapcsolatot, amibe beleragadt, és ne a saját vágyaival legyen elfoglalva. Amint nem azon rágódott, hogy hogyan kellene megoldani a helyzetet, a szabadon áramló intuíció el is hozta a megoldást.

Még az országból is elutazott, annyira elege lett mindenből

Judit, 29 éves:
„Akkor már fél éve nem volt fix állásom, csak bizonytalan időszakos munkákkal szerencsétlenkedtem, ráadásul a kapcsolatom is válságba került, a párom újra felvette a kapcsolatot a volt barátnőjével. Állandóan szorongtam, mégsem tudtam változtatni a helyzeten. Aztán egy nap alatt – magam számára is váratlanul – döntöttem: lelépek a fenébe. Itt akartam hagyni minden rosszat. Még aznap ráakadtam az interneten egy görög álláshirdetésre, ahol a munkáltató vállalta, hogy fizeti a repülőjegy árát: pultost kerestek Krétára. Gondolkodás nélkül jelentkeztem, másnap visszahívtak, öt nap múlva repültem. Majd fél évet lehúztam a görög tengerparton, és bár belehaltam a sok melóba, elmondhatatlanul jó volt kiszakadni itthonról. Mire hazajöttem, minden elrendeződött: a pasim visszament a volt nőjéhez, én meg összegüriztem elég pénzt ahhoz, hogy nyugodtan keressek munkát. Néha bejön, ha az ember elmenekül a problémák elől.”

– Ezt a helyzetet nevezi a lélektan „szenvedésnyomásnak”. A szenvedés jó, a szenvedésre olykor szükségünk van: előfordul, hogy éppen ez ad elég erőt, lendületet ahhoz, hogy változtatni tudjuk, és megtegyünk olyan dolgokat, amiktől egyébként visszariadnánk. Ráadásul bár Judit valóban „elmenekült” a helyzetből, ezt konstruktív módon tette: pénzt keresett és időt adott magának, hogy kívülről láthassa a dolgokat – kommentálja Csigó Katalin a történetet.  

Van, aki a munkáját hagyta ott

Tamás, 36 éves:
„Már negyedik éve dolgoztam projektmenedzserként egy pörgős reklámügynökségnél – az első időkben nagyon élveztem a munkám, szerettem a felelősséget. Aztán egy idő múlva kezdett egyre jobban fárasztani a sok túlórázás, a hétvégi pluszmunkák, az éjszakázás – mégse lassíthattam, hiszen az eredményeket hozni kellett. Egyre inkább azt éreztem, hogy elönt a sok intéznivaló, és nem tudtam, hova kapjak, mit csináljak meg előbb: egyre több napom telt hisztérikus tűzoltással. Aztán egyszer, miközben egy fontos megbeszélésen ültem, észrevettem, hogy az ablakpárkányon galambok mászkálnak, és elkezdtem őket figyelni. Mire feleszméltem, hosszú percek teltek el anélkül, hogy tudtam volna, miről beszélnek körülöttem a munkatársaim. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy én ezt egy percig sem akarom tovább csinálni. Még aznap felmondtam.”

– Tamás esetében is jól megfigyelhető az aha-élmény, de neki egy külső impulzus kellett ahhoz, hogy átlássa, megértse: nem úgy akar élni, ahogy addig tette. Látszólag csak a munkahelyét hagyta ott, valójában a galambok elmélyült szemlélése arra ébresztette rá, hogy nem arra a hajszolt életformára vágyik, amibe beszorult. Tamás érzésekről akart dönteni, azt a létállapotot kereste, amiben jól tud működni.