Jáksó: Nem érdekel, ki mit szól be a neten

Egyetlen közösségi oldalon sem vagyok, illetve csak a classfm.hu-n, amit én írtam, raktam össze – ahogy tetszik. Egyáltalán nem értem, mi a francért írják meg az emberek magukról azt, aminek puszta megkérdezéséért is lecsapnák rólam a szemüveget. Pedig ha az utcán eléjük pattannék és feltenném nekik az összes kérdést, amelyre kacagva adták meg a választ ott fenn az interneten, legalább látszanék, és legalább egyedül lennék. A számítógépbe beírva viszont rengetegen értesülnek arról, hogy nyulat lőttünk, megcsináltuk a lányt, akiről egy kattintásra kiderül, hogy egy hónapja még rúdtáncos volt Genfben, nővé operáltattuk magunkat, de csak a bal oldalunkon, úgyhogy egy herénk azért még van, vagy vesztettünk egymilliót pókeren és jelenlegi lakhelyünk a Hold.

Nekem úgy tűnik, komplett hülyék azok, akik fegyverrel vagy vazelinnel bekenve pózolnak, nem azért, ami a szenvedélyük, hanem mert mindez egészen mássá válik attól, hogy a közösség szemébe vágták. A beszélgetések pedig ott is olyanok, amilyeneket élőben képesek vagyunk lefolytatni – nagyon sokszor bántottam már meg úgynevezett névtelen fórumokban keményen beszólogató hülyéket azzal, hogy pusztán jeleztem nekik, hogy itt sem tudnak mások lenni, mint otthon. Nem az a fontos, hogy cucunak, rántottának vagy Kovács Gézának hívják őket, hanem hogy mit közölnek magukról.
Kedvenc visszatérő élményem, hogy szólok a keménykedő pattanásos tinédzsereknek, akik épp most kurváztak le öt fotómodellt egy mondatban, hogy Dubajt hogyan is írjuk helyesen, mire ők úgy sértődnek meg, mintha parkban, padon böngészték volna Márai Füves könyvét, és én vihogva kezdtem volna perecet tömni az orrukba.

Azt hisszük, hogy a puszta névtelenség engedi nekünk, hogy egészen máshogy kezdjük újra életünket, és utána egészen máshogyan is éljük azt, mint ahogy eddig tettük – természetesen mindegyik új valóságból azonnal mély kussban kimenekülve, ahogy valaki észrevesz bennünket. Francokat. Aki barom, az névtelenül, bezsírozott izmokkal feszítve is barom, szakállas matrózként tinit alakítva is barom, vagy talán úgy pláne.

Masszívan át lettünk verve ezzel az egésszel, ha én véletlenül nem annyira, akkor csak azért, mert a számítógépekben mindig csak az érdekelt, hogyan lehet azt létrehozni, amit mások használnak, amivel mások játszanak: játékprogramokat írtam, site-okat terveztem, most is azt csinálom. Ez elvonja a figyelmemet arról, hogy belezúgjak a termékekbe. Mondjuk én enélkül is megosztok dolgokat magamról, sokkal nagyobb közönség előtt, mint ami a Facebookon úgy átlagban elérhető, ráadásul nem is önként és nem is magam által válogatva.

Egy időben sokat tűnődtem azon, hogy az embert meghatározza az, amit elmond magáról, tartalmát és a válogatást illetően egyaránt. Sok rólam írt cikket nem éreztem igaznak, akkor sem, ha pontosan idéztek tőlem, csupán azért, mert nem én tettem fel a kérdéseket. Cikkekben nem tudok másra válaszolni, csak amit megkérdeznek, ha újra és újra az érdekli az újságírót, hogy mim mekkora, hova azt, hányszor és mennyire szégyellem magam mindezért, akkor nem beszélhetek fiatalabb koromban végigjárt zongoraórákról. Talán jobb is. Szóval lehet, hogy azok, akik a neten minden megalázó részletet szétkürtölnek magukról, hülyék, de én, aki demonstratíve nem veszek részt a Facebook-közösségépítésében, szintén nem vagyok százas.