Miért érezted úgy, hogy végig kell csinálnod az El Camino-kalandot?
| S. A.: Évekkel ezelőtt olvastam egy könyvet róla. Kíváncsivá tett, vajon mennyi a valóság és mennyi a fantázia belőle, és amikor időm engedte, nekivágtam. | K. K.: Először körülbelül hét évvel ezelőtt indultam el az El Caminón, a pontos időpontra már nem emlékszem. Hazánkban ez az út akkor még kevésbé volt ismert, de egy ismerősöm járt rajta, és ő beszélt róla. Később másoktól is hallottam egy-két dolgot, bár sokat nem tudtunk az egészről. Kalandvágyból indultunk neki a túrának. Utána megcsináltam a Via de la Platát is, amely egy hasonló zarándokút. A vége ugyanúgy Santiago, csak ez Spanyolország déli részéből indul. |
Mennyire hasonlított az élmény arra, amit elképzeltél?
| S. A.: Abban a könyvben, amely elindított az úton, különös dolgokat olvastam, az apró csodáktól az extrém történésekig, amelyek már-már túlzásnak hatottak. Ma már tudom, nem túlzás; ezen az úton tényleg olyan dolgok történnek, amelyek a csodával egyenértékűek. Ezekről azonban nem szeretek sokat beszélni, hiszen a csoda törékeny dolog. Már attól, hogy kimondja az ember, kisebb lesz. Meg nem is akarom elárulni előre a könyvem tartalmát, hiszen az éppen a csodákról szól, amelyek velem megestek az úton. De azért mondok példát: történt olyan, hogy megálltam beszélgetni valakivel, majd elköszöntünk egymástól, elindultam, de még visszanéztem, az illető azonban már sehol nem volt. Eleinte nehéz volt feldolgozni az ilyen helyzeteket, később hozzászoktam, hogy ezúttal nem én irányítom a dolgokat. | K. K.: Az ezoterikus megközelítésről én is hallottam, de szerintem mindenkinek mást jelent végigmenni egy ilyen úton, mindenki másképp éli meg az egyes napokat. Velem is történtek olyan dolgok, amelyekre azt mondom, hogy talán a hétköznapi életben nem esnek meg az emberrel. De itt speciális körülmények között van a túrázó, hiszen naponta több órát gyalogol, ami fizikailag megterheli és ezzel együtt ki is emeli a hétköznapokból. Nincs mobiltelefon, nincs e-mail, nem aggódsz a csekkek miatt és még sorolhatnánk. |
Egy olyan embernek, aki nem vallásos vagy spirituális beállítottságú, van értelme elindulnia?
| S. A.: Van. Ez egy vallások fölé emelkedő, lelki zarándokút. Nem kell hinni semmiben, csak nyitottnak kell lenni a történésekre. Nekem a kezdetekkor a régi zarándokok azt mondták, hogy az El Caminón mindenképpen megtalálom a választ a kérdéseimre, és ez így is lett. | K. K.: Természetesen, itt vagyok én is példának. Az út maga rengeteg élményt ad, olyan világba kalauzol, amellyel nem találkozhatunk a mindennapokban. |
Mi volt a legnagyobb félelmed az utazás előtt?
| S. A.: Nem voltak félelmeim. Azt gondoltam, hogy tudok gyalogolni, legfeljebb ha elfáradok, majd leülök, a legrosszabb, ami történhet, hogy abbahagyom és hazajövök. | K. K.: Semmi félelmem nem volt. Számomra felszabadító érzés, ha belevágok valami újba, mindig nagy izgalommal várom. |
Azt mondják, nem mindegy, hogy az ember milyen pakkal indul útnak. Te hogyan csomagoltál?
| S. A.: Éppen munkanélküli voltam, ezért nagyrészt kölcsönfelszereléssel indultam útnak, nem akartam új dolgokra beruházni. Összesen egy jó túracipőt vettem magamnak, mert az nagyon fontos. Azt tanácsolták, hogy a testsúlyom tíz százalékánál többet ne vigyek magammal a hátizsákban. Ez öt kiló húsz dekát jelentett volna, amit persze nem sikerült betartanom. Végül 9-10 kilóval kezdtem el az utat. A túra első része úgy telt, hogy mentem az úton és dobáltam el a cuccaimat. Sokan hazaküldték őket csomagban, én inkább eldobtam. Úgy véltem, ez talán üzenet, amely azt sugallja, hogy túl sok mindent cipelek, ezért el kell őket engedjem. Apró dolgokkal kezdtem: kidobtam a fürdőruhámat, a papucsomat, a szemüvegem tokját. Végül körülbelül hat kiló maradt a csomagban. Amíg túlsúly volt a táskámban, azt hittem, megszakadok. Amikor kidobtam egy-egy darabot, hiába volt tíz deka, úgy éreztem, tíz kilótól szabadultam meg. | K. K.: Én általában nem nagyon viszek magammal semmit. Egy póló, egy gatya és egy cipő. Körülbelül ennyi. |
Melyik volt az út legnehezebb része?
| S. A.: Az út felénél történt valami a lelkemben, amitől megfájdult a jobb lábam. Megesett, hogy alig bírtam ráállni. Az út felét úgy csináltam végig, hogy néha sírtam a fájdalomtól. Fizikailag és lelkileg is a második rész volt a nehezebb. Zarándoklatra indultam, végül fájdalmas vezeklés lett belőle egy olyan bűnért, amelyről nem is tudtam. | K. K.: Ami nagyon izgalmas, az az, hogy minden egyes nap más vár rád. Hol hegy, hol fennsík, ezeknek pedig az időjárása is más, így naponta különböző dolgokkal kell szembesülnöd. De ezek inkább kihívások, mint nehézségek. A Via de la Plata ebből a szempontból sokkal nehezebb: azt nyáron nem szabad elkezdeni, mert nagyon meleg van, délelőtt tíz és este hét között nem lehet kimenni az utcára. Persze én nyáron mentem, ezzel nehezítve a saját helyzetemet. Ami úgymond nehézség, az a legvége: nehéz visszatérni a mindennapok világába. |
Volt olyan pont, amikor azt gondoltad, hogy elég volt, abbahagyod?
| S. A.: Nem. Többen mondták, hogy álljak meg, pihenjek, de csupán egyszer fordult elő, hogy két éjszakát maradtam egy helyen. Az út feladása egyáltalán nem jutott eszembe. | K. K.: Dehogy! Sőt, legszívesebben nem is nagyon jöttem volna haza, jó lett volna, ha nem ér még véget. |
Kikkel, milyen emberekkel találkoztál?
| S. A.: A legtöbb ember, akivel beszélgettem, azért indul el, mert volt valami megoldhatatlan probléma az életében, amire a megoldást remélte. De a legfontosabb találkozások sokkolóak voltak. Olyasvalakivel is találkoztam, akivel a józan, hétköznapi gondolkodás szerint ember nem találkozhat… | K. K.: Számos emberrel találkoztam, van akikre már nem emlékszem, de köttettek az úton mai napig tartó barátságaim is. Az út alatt alakultak olyan kapcsolataim is, amelyek miatt később kiköltöztem Barcelonába. |
Miért az El Camino? Aki több száz kilométert akar gyalogolni, miért nem indul el például Budapesttől Münchenig?
| S. A.: Ez egy kiépített zarándokút, sok-sok évszázada használják erre a célra. Itt minden azért van, hogy az utazó biztonsággal eljuthasson A-ból B-be, vannak zarándokszállások, pihenőhelyek. Ha te Budapestről indulsz el, akkor szállodában lakhatsz, városi körülmények között gyalogolsz, ami teljesen más légkört teremt. Az El Caminónak egészen különleges kisugárzása van. | K. K.: Mindenki másért választja ezt az utat. A közeg fantasztikus, nem városi környezetben kell gyalogolni. Ráadásul itt mindenki ugyanazért a célért van ott. De nyilván lehet sok olyan helyet találni, ahol az ember magában tud lenni egy kicsit. |
Mi tanultál az úton?
| S. A.: Azt, hogy fogalmunk sincs arról, ki lakik bennünk. Az életünk legfontosabb történései mellett úgy megyünk el, hogy észre sem vesszük. De ettől azok még nem tűnnek el nyomtalanul. Beépülnek a személyiségbe, és átveszik az irányítást, anélkül, hogy mi magunk tudnánk róla. 40 nap alatt olyasmiket tudtam meg magamról, amikről fogalmam sem volt. | K. K.: Megtanultam teljesen szabadnak lenni. Ahogy az ember felszabadul a civilizációs stressz alól, minden problémája elmúlik. |
Nekiindulnál újra?
| S. A.: Persze, már alig várom, hogy kitavaszodjon. | K. K.: Bármikor. |
| SÁNDOR ANIKÓ: EL CAMINO Az út, ami hazavisz „Akik túlélték a halál pillanatát, azt mondják, pár másodperc alatt lepereg a szemük előtt az életük. De csak ott, az utolsó pillanatban kristályosodik ki a lényeg – akkor általában már késő. |