Méreg vagy orvosság?

Ha szerekről beszélünk, akkor az első dolog, ami eszembe jut, hogy Magyarországon mindig kábítószerekről van szó, még akkor is, ha az adott anyagok egyáltalán nem kábítanak. Eltűnődve ezen arra jutottam, valószínűleg azért van ez így, hogy eltitkolják, ezek mit is okoznak valójában. Természetesen léteznek kábítószerek. Például ilyen a legtöbb szer, amit a pszichiátria használ. Az ezzel kapcsolatos első élményem 1965 körül lehetett, Baltimore-ban. Akkoriban matematikával, fizikával és kémiával foglalkoztam, a doktorimon dolgoztam, és mivel nagyon untam ezeket, jelentkeztem önkéntesnek a baltimore-i diliházba. Azt mondták, beszélgetni kell a betegekkel. Mondtam: remek, busszal kivittek, és ahogy körülnéztem, itt is, ott is emberek hevertek. Mindenki horizontális volt, csupán egyetlenegy ember volt vertikális: akinek köpenye volt. És abban a pillanatban, ahogy egy ilyen horizontális ember mozogni kezdett, a vertikális elővett egy hatalmas injekciós tűt, odalépett hozzá, beleszúrt, majd ment tovább, és megfigyelte, hogy ki mozog még. Megkérdeztem tőle, hogy most akkor kivel beszélgessek…

A világmindenség gyümölcsei
Van egy szer, az 5-MeO-DMT, amit varangyosbéka-méregnek is hívnak. Ennek az a hatása, hogy legkésőbb harminc másodperc múlva az ember egója „meghal”. Amikor először ilyen élményem volt, mint egy férfi hősiesen harcoltam, de hiába, harminc másodperc múlva megszűntem. Nem volt egóm, nem voltam ott. És akkor jött a nagy meglepetés: egyszerre csak szivárványos esőcseppekből valahogy összeálltam, és életre keltem.
Na most ez miért jó? Nekem arra volt jó, hogy ráébredtem valamire. Méghozzá arra, hogy nem azért jöttem vissza a „halálból”, mert olyan okos vagyok. Vagyis az akaratomnak semmi köze nem volt az élethez. Valami más intelligencia dolgozott, nem az enyém. Ha van egyáltalán valamiféle vallásom, az nem más, mint hit abban, hogy az én intelligenciám része egy másik, nagyobbénak. Tehát nem én vagyok okos, hanem valamiféleképpen rezonálok valamivel, ami okos. Részt veszek valamiben. Mindannyian a világmindenség gyümölcsei vagyunk. Ti is azok vagytok. A gyümölcs se tudja, hogy ő miért érik olyan szép szilvává vagy őszibarackká, csak úgy csinálja, ahogy mi is. Vagy a kisujjamban a sejtek, ők is csak részt vesznek bennem, miközben nem ismerik Feldmár Andrást. Én sem ismerem azt, akinek én egy kis sejtje vagyok. De az ember ilyenkor rájön arra, hogy nincs egyedül, hanem egy pici része valami nagynak.

Feldmár András új könyvében ezúttal arról ír, hogyan nyithatjuk meg tudatunk zárva tartott ajtóit, és milyen szerepet játszhat mindez a gyógyulásban.

Van-e élet szégyen nélkül?
Körülbelül két és fél éve a kanadai állam engedélyt adott nekem és az egyik pszichiáter barátomnak arra, hogy egy nagy nemzetközi kutatás kanadai részlegeként tudományos vizsgálatot végezzünk az enteogének pszichoterápiás alkalmazásával kapcsolatban. A kutatásban részt vevő embereket két csoportra osztjuk, mindkettőnek MDMA-t, azaz ecstasyt adunk, az egyiknek olyan adagban, ami hatékony, a másiknak olyan mennyiségben, ami nem. Ezt úgy hívják, hogy dupla vak (double blind) kísérlet. Tulajdonképpen mindezt azért csináljuk, hogy az MDMA-t fel lehessen írni felelősségteljes felügyelet melletti terápiás használatra. És most ott tartunk, hogy ezt megengedik nekünk, és azt mondják: ha ti tényleg azt hiszitek, hogy ez jó, akkor bizonyítsátok be. Ha figyelmesen olvastuk Freudot, tudnunk kell: a pszichoanalízis egyetlen értelme, hogy segít az embernek visszatérni arra a pontra, amikor még legalább egyvalakivel spontán és őszinte tudott lenni. Vissza kell tehát mennünk abba az időbe és állapotba, amikor még nem szégyelltük magunkat. Ez sok-sok évbe telhet, amíg hetenként egyszer, kétszer vagy háromszor valakinek a társaságában megtanulom, hogy nem kell semmit titkolnom. Na mármost, ha valaki 30 perccel azután, hogy bevett egy adag MDMA-t, ebben a szégyen nélküli állapotban találja magát, akkor itt van valami. Ami esetleg gyógyító. Mert miután az ember visszatér az úgynevezett normális tudatállapotba, akkor emlékezni fog arra az élményre, hogy van élet szégyen nélkül. Ahhoz, hogy meg is tartsa ezt az állapotot, a terápia segíti hozzá. A szégyen ugyanis annyira fáj a léleknek, mint az izzó vas, ami égeti a testet.

Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból:

• Társfüggőség
  
• Miért szeretünk adni?
  
• Cyberözvegyek – Férjük inkább a laptopjával bújik ágyba
  
•  Apának lenni 20, 40, 60 évesen
  
• Méltósággal megöregedni
  
• Tavaszi tisztítókúrák

  Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!