Meglátod, ha gyereked lesz!

Majd, ha neked is gyereked lesz, megértesz! – mondogatta gyakran anyukám, amikor kiborultam a folytonos aggódásain, vagy elsírta magát a tanévzárón, ahol verset mondtam. Igaza lett! Még csak tizenhat hónapja vagyok anyuka, de érzem, milyen izgalom elengedni a kisfiam kezét, ha önállóan indul felfelé a lépcsőn, és mennyire büszke vagyok rá, amikor kimondja az első szavakat. Ha tetszik, ha nem, az anyánktól látott viselkedésminták szolgálnak alapul, amikor mi kerülünk anyaszerepbe. Ez még akkor is igaz, ha nem szerettük, amit otthon tapasztaltunk, hiszen ahhoz viszonyítunk, és már be is kapcsoltuk a „jaj, csak úgy ne csináljam, mint anyám!” programot.
Egyre több mindent értek meg én is anyu reakcióiból, amióta a kisfiam, Zétény megszületett. De a történet nem rólam szól, hanem két olyan lányról, akik gyökeres változásokat éltek meg a saját édesanyjukkal pro és kontra.

„Anyu lett a legfőbb bizalmasom”

Fauszt Erzsébet (37) korán elköltözött otthonról, és inkább apás volt, így sosem mélyült el igazán a kapcsolata az édesanyjával. Egészen addig, amíg négy éve meg nem érkezett a kislánya, Noémi. Böbének azóta egy kisfia is született, Norbert, és ma már úgy tekint az anyukájára, mint a legnagyobb támaszára.

„Tizenkilenc évesen elkezdtem saját életet élni, és eltávolodtam anyutól – meséli Böbe. – Azelőtt sem volt köztünk barátnős, bizalmi viszony, mert egészen más a temperamentumunk. Sok mindent nem is értettem a viselkedésében, ami most már egyértelmű, hogy én is anya lettem. Például azt, hogy milyen nehéz a gyerek mellett munkába állni, megosztani a figyelmet a feladatok és a szabadidő között, vagy hogy nem mindig sikerül felszabadultan játszani, nagyokat beszélgetni, ha a szülő fáradt. Átéreztem, mekkora volt a felelősség rajta, főleg amikor már egyedül nevelt minket az öcsémmel – és átértékelődtek a régi rossz érzéseim.”
De nemcsak a megértés hozta közelebb őket egymáshoz, hanem az együtt töltött idő is. Zsóka ugyanis főállású nagyi lett. „Korábban nem volt ilyen szoros köztünk a kapcsolat, de most naponta megyek unokázni. Ha kell, vasalok, takarítok, főzök, elmegyek oviba a nagylányért, vagy vigyázok a kicsire, hogy Böbe intézhesse a dolgait. Annak idején az anyukám és az anyósom sokat segített a gyerekek körül, természetes, hogy én is így teszek. Időközben a lányom közelebb engedett magához. Sokkal higgadtabb, türelmesebb velem. Már nem csattan fel azonnal, ha nem tetszik neki valami, és ahhoz sem ragaszkodik, hogy az övé legyen az utolsó szó. Mióta megvannak a gyerekek, nem is veszekedtünk – mondja nevetve a nagyi. – Jó látni azt is, hogy néhány dolgot átvett tőlem. Bár korábban mindig azt mondta, sosem lesz játszótéri anyuka, ma ő az egyik főkolompos. Ahogy annak idején én is összejártam az utcánkban élő anyukákkal, akiknek hasonló korú gyerekeik voltak.” „Anyu a legfőbb bizalmasom lett, és olyan szorosan összetart a családunk, mint korábban soha – fűzi hozzá Böbe. – Ha kérem anyát, tanácsot ad, de sosem szól bele kéretlenül az életünkbe, amiért hálás vagyok.”

„Semmi nem jó neki, amit csinálok”

Sajnos azonban nem mindenkinek erősíti meg a kapcsolatát édesanyjával a gyermeke születése. Csutár Ildikó (42) ma már alig beszél a mamájával, annyira elmérgesedett a viszonyuk. „Amíg nem született meg Benedek (12), imádtam anyuval lenni, feltöltött a társasága – meséli Ildi. – De amikor először fogta a kezébe az unokáját, egy csapásra megváltozott! Úgy érezte, mindent jobban tud nálam, és ennek hangot is kellett adnia. Ez kezdetben normális volt, hiszen felnevelt három lányt, én meg ott álltam a félelmeimmel mint első gyerekes anyuka. Ám ahelyett, hogy biztatott volna, inkább tanítómestert játszott. Ha én bebugyoláltam a babát, rosszallóan nézett rám, hogy befülled tőle a bőre. Amikor a vállamon ringattam, elmondta, hogy ő jobban szerette a bölcsőtartást. Ha próbáltam géppel fejni a mellem, rám szólt, hogy menne az kézzel is. Sírva gyötörtem magam, milyen ügyetlen vagyok, és persze nem ment. Elbizonytalanított, és nem mertem a megérzéseimre hallgatni. Sokáig anyának sem tartottam magam, csak egy nőnek, aki szült egy gyereket, de fogalma sincs, hogyan kell bánni vele. Anyám azóta sem állt le, hiába kértem többször is. Kritizál, osztja a tanácsait, szerinte jó szándékból. Csakhogy én nem így képzelem a segítséget. Amikor szóvá tettem, hogy Benedek más gyerek, mint mi voltunk, hogy én is más anyuka vagyok, mint ő volt, és különben is eltelt harminc év, mindig megsértődött.”

Ildikó sokáig próbált felülemelkedni a helyzeten, de az elfojtott feszültségnek már az egészsége látta kárát. „Ha készültünk átmenni anyuhoz, hasmenésem vagy migrénem lett. Amíg ott voltunk, nem tudtam ellazulni, folyton azt vártam, mikor szól rám megint valamiért. Végül a férjem kért meg, hogy ritkítsuk a találkozásokat. Azóta Benit ugyan hetente átvisszük anyámhoz, mert ők nagyon ragaszkodnak egymáshoz, de én nem maradok ott. Majd ha változtat az »én mindent jobban tudok az anyaságról« hozzáállásán, akkor talán újra leülünk egy asztalhoz, békességben.”

Amikor lehull a lepel

Az, hogy miként változtatja meg a gyermek születése az anyánkkal való kapcsolatot, kik kerülnek közelebb és kik távolodnak el egymástól, attól függ, mennyire történt meg a leválás anya és lánya között. „Azoknál romolhat meg a helyzet, akiknél a kisgyermek születése előtt nem alakult ki a felnőtt- felnőtt viszony. Ez inkább a harmonikus anya-lánya kapcsolatoknál jellemző, ahol erős, de éretlen az egyensúly. Inkább csak látszólag vagy felszínesen kezelik egymást egyenjogú felnőttként, mintsem a valóságban – mondja Lisznyai-Mindák Cecília tanácsadó szakpszichológus. – Általában ez az unoka érkezéséig fel sem tűnik, nem teher egyik félnek sem. De az új családtag születése előhozza a problémát, mert onnantól muszáj lenne a nagymama szemében kompetens felnőttnek, anyának tűnni.”

A szakértő szerint az anyaság korrekciós lehetőség: szülőként újraéljük azokat a helyzeteket, amikor mi voltunk gyerekek, és ha ezeket másként alakítjuk, az komoly, gyógyító erejű sikerélményt okozhat. „Arra azonban figyelnünk kell, hogy a gyerekünk igényeihez alkalmazkodjunk, ne a sérelmeinket hozzuk rendbe általa. Attól, hogy nekünk mondjuk kislányként hiányzott az érintés, a bújás, még nem biztos, hogy a mi csemeténk is erre vágyik, ezt tartsuk szem előtt!” – figyelmeztet a pszichológus. Amikor kezdünk rádöbbenni, hogy az édesanyánk mit miért tett, érdemes megosztani a gondolatainkat és érzéseinket vele. A kedves gesztus jól fog esni neki, és erősíti az unoka-anya-nagymama egységet is – tanácsolja még szakértőnk.

És ha elmérgesedik a kapcsolat?

Ha akárcsak Ildikóéknál, nálatok is mindenbe bele akar szólni az édesanyád, mondván, hogy ő már átment ezen, akkor mindenképpen le kell állítani, mielőtt megmérgezi a viszonyotokat. Alapesetben elég egy jól időzített, őszinte beszélgetés. Ilyenkor hasznosak az én-üzenetek: „Én úgy érzem, hogy…”, „Ha ezt teszed, az nekem olyan érzés, mintha…”, „Tudom, hogy jót akarsz, köszönöm, de nekem jobban esik, ha…”, stb.
Fontos, hogy már az elején megszabd a számodra kényelmes határokat, és amikor az édesanyád ezeket átlépi, azonnal jelezd felé. Ugyanakkor, ha túlságosan rád telepedne, nem szégyen szakemberhez fordulni, aki segíthet abban, hogy kiállj magadért.

Neked változott a kapcsolatod anyukáddal, amikor anya lettél? Írd meg nekünk a psziche@sanomamedia.hu e-mail címre!