Miért tetováltattam a vőlegényem nevét a kezemre?

Mielőtt elmesélném, miért is cselekedtem így, szeretnék néhány dolgot leszögezni. Egy: nem bolondultam meg! Kettő: nem vagyok felelőtlen kamasz; három: szentimentálisnak igen, naivnak már kevésbé tartom magam. Nem most jöttem a falvédőről, és mielőtt megismertem őt, nem a szobámban ültem a négy fal között, erről biztosíthatok mindenkit. Éppen ezért tudtam, jó döntést hozok. De ne szaladjunk ennyire előre.

A küzdelmes út édes végjátéka

Tavaly májusban kérte meg a kezem. Hosszú, küzdelmes út vezetett idáig, sírással, elválással, fájdalommal, majd még több nevetéssel, gondoskodással, megbecsüléssel, szerelemmel. Természetesen igent mondtam. Majd a rózsaszín mámorfelhők közepette és után, sokat gondolkodtam azon, mekkora megtiszteltetés, hogy ő, akire felnézek, akit tisztelek és szeretek, az egész életét velem szeretné megosztani. Készült a nagy napra, saját maga tervezte meg a gyűrűt, és izgatottan várta a megfelelő pillanatot. A részleteket megtartanám magunknak, azonban már akkor megígértem neki, egyszer magamra tetováltatom a nevét – persze nem vette komolyan.

Egy évvel az eljegyzés után, egy újabb együtt töltött év fordulójához közeledve sokáig agyaltam, hogyan is jelezhetném felé, hogy az a múltkori igen mennyire nagyon nyomatékos igen, amikor hirtelen jött az isteni szikra: a tetoválás. Azonnal bementem a szalonba, amit kinéztem, és közöltem a csajokkal: tudom, hogy lehetetlent kérek, de még azon a héten fel kell hogy kerüljön rám jövendőbelim neve. Nem hiszek a véletlenekben, a sorsban viszont annál inkább, így meg sem lepődtem, amikor közölték, van egy lemondás, pont beférek akkorra, amikorra szerettem volna. A legnagyobb titokban varrattam magamra a nevét: se a család, se a barátok, senki nem tudta. A csuklómra került, nem mutogatni akarom, csak tudni, hogy ott van.

Majd eljött a nagy nap, amikor “átadtam” az ajándékom, vagyis az alkarom. A reakció megért minden tűszúrást, és úgy éreztem, talán sikerült neki visszaadnom abból az érzésből, amit egy évvel ezelőtt adott nekem. A hozzám közel állók reakciója is megérne egy esettanulmányt: a legtöbb esetben – hozzánk hasonlóan jegyben járók esetében is – szinte azonnal jött a kérdés: és ha szakítotok, mi lesz? Erre pedig én értetlenül mindig csak annyit tudtam/tudok reagálni: de hát hozzámegyek feleségül. Tudom, most sokan azt gondoljátok, “jajj, a kis naiv”.

Rajta keresztül megismertem önmagam

A szüleim 35 éve élnek boldog házasságban. Harcoltak, küzdöttek, számos csatát vívtak, jutalmuk pedig – ahogy azt évtizedekkel előtte megfogadták – az, hogy jóban-rosszban, míg a halál el nem választ, egymásért élnek szeretetben/szerelemben. Talán most még jobban is szeretik egymást, mint valaha, hála az együtt átélt küzdelmeknek. Én abban a szellemben nevelkedtem, hogy a problémákat együtt kell megoldani és a végsőkig küzdeni, kitartani. Mi pedig megküzdöttünk egymásért, egymással, magunkkal. Ezért 28 évesen, számos szerelmi csalódás, sírás, szenvedés, önsajnálat, mámorító pillanat, számos kihasználás, eldobás, újrahasznosítás és még több akadályokkal kikövezett, de megjárt és megtanult út után igenis hiszek az igaz, sírig tartó szerelemben.