Életmód

Pánikbetegség: “Egy évig szedtem a gyógyszereket, de nem lettem jobban”

"Tíz éve éltem át egy iszonyú mélypontot. Szinte pokol volt az életem, állandóan dolgoztam, hogy el tudjam tartani a lányomat, és közben 45 kilósra fogytam. Ekkoriban mondogatták az orvosok, hogy jó lenne, kellene sportolnom, bár nem gondolták azt, hogy terápiás célzattal megoldást is jelent." A Ne pánikolj, sportolj! Facebook-oldal létrehozójával, Tamás Ritával beszélgettem.
Lehet, hogy te is belefutottál a Facebookon a Ne pánikolj, sportolj! nevű oldalba, amelyen inspiráló történeteket, edzésekről készült fotókat és jó tanácsokat találsz a mozgáshoz. Az oldal és a köré szerveződő közösség megálmodója Tamás Rita, aki hosszú évek óta tartó pánikbetegségét a mozgás segítségével képes kontrollálni, és egyfajta missziónak érzi, hogy más pánikbetegeknek is megpróbáljon segíteni.
 

Lassan 20 éve élsz együtt a pánikbetegséggel, hogyan kezdődött ez a betegség?

1996 márciusában kezdődött a pánikbetegségem, akkor egy olyan súlyos rosszullét kapott el, hogy mentőt kellett hívni hozzám. Infarktusszerű tünetekkel, légszomjjal, nagyon magas pulzussal, végtagremegéssel vittek kórházba – biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. A roham után a pszichiátrián feküdtem egy hónapig, feszültségoldó és kedélyjavító gyógyszerekkel kezeltek. A pánikbetegség nem véletlenül robban ki, a rohamokat és a tünetek jelentkezését mindig megelőzi egy depresszív, stresszes állapot, ezek kezelésére használják a gyógyszereket. Ám ha egyszer kitör a betegség, onnantól kezdve az ember folyamatosan retteg, hogy mikor jön elő újra, mikor lesz ismét pánikrohama, ez pedig még rosszabbá teszi a helyzetet, végképp depresszióhoz és befelé forduláshoz vezet.

Egy évig szedtem a gyógyszereket, de nem nagyon lettem jobban, folyamatosan félelemben éltem. Napilapos újságíróként dolgoztam, tehát rendkívül stresszes életet éltem. Közben megszületett a lányom, és egy súlyos magánéleti válságot is át kellett vészelnem, ami még inkább generálta és fokozta a rosszulléteket.

Pánikbetegség:

Mi volt a fordulópont, amikor végül elindultál a gyógyulás felé?

Tíz éve éltem át egy iszonyú mélypontot, ami egyben fordulópontot is jelentett. Kérdéses volt, hogy egyáltalán megmaradok-e. Szinte pokol volt az életem, állandóan dolgoztam, hogy el tudjam tartani a lányomat, és eközben 45 kilósra fogytam. Ekkoriban mondogatták az orvosok, hogy jó lenne, kellene sportolnom, bár nem gondolták azt, hogy terápiás célzattal megoldást is jelent, inkább csak javasolták a mozgást, hogy attól kicsit jobban leszek. De mivel a nyugalmi pulzusom 100 és 110 körül mozgott (ez általában 70-75 között normális egy nem sportoló embernél), nem igazán mertem belevágni.

A sokadik kardiológiai vizsgálat után egy kardiológus végül azt mondta, hogy nyugodjak meg, semmi baja a szívemnek, kezdjek csak el sportolni, a magas nyugalmi pulzus a pánikbetegség egyik továbbfejlődött tünete. Ezután kezdtem el konditerembe járni, ahol 5 perces futásokkal kezdtem meg az edzéseket. Igazából azért ragadtam a konditeremben, mert ez a leginkább időponttól és személytől független lehetőség – a legtöbb más mozgás edzőtől, partnertől, időponttól függ, amihez nem akartam alkalmazkodni.

A konditermi edzést a nulláról kezdtem, figyeltem, hogy mások mit csinálnak, vagy a teremedzőktől kértem segítséget. És az edzés hatására azt vettem észre, hogy egyre jobban vagyok! Gyakorlatilag szinte teljesen tünetmentes lettem, csak akkor van valami gond, amikor durva krízisbe kerülök. Ez leginkább abból adódik, hogy elég sok teher van rajtam egyszerre. De gyógyszert nem szedek, teljesen jó az életminőségem, dolgozom, utazom, és csak ha valamilyen óriási krízis van, akkor van egy-egy rosszabb estém.

Pánikbetegség:

Hogyan jött az ötlet, hogy saját Facebook-oldalt indíts, és másoknak próbálj segíteni?

Már több mint egy éve vezetem az oldalt. A kollégáim biztattak és ösztönöztek, hogy indítsam el, mert azt tapasztalták, hogy olyan mennyiségű tudásom és tapasztalatom jött össze az edzéssel töltött évek alatt, hogy biztosan sok embernek tudnék vele segíteni. Egyfajta misszió jelleggel indult el a Ne pánikolj, sportolj! oldal, és hamar nagyon sok követőm lett. A mai napig hetente legalább tíz ember keres meg tanácsokért, nagyon sokakkal levelezem, életmódtanácsokat adok, próbálok segíteni, amiben tudok. Igyekszem a missziós jelleget megőrizni, de nem tévesztek szerepet: sok olyan kérdést kapok, amelyekben valójában nem vagyok kompetens.

Aki orvosi eset, azt orvoshoz küldöm, hiszen ebben nem tudok segíteni. Egy idő után az életmóddal és edzéssel kapcsolatos kérdésekben is azt éreztem, hogy bár van tapasztalatom, mégis túlnőnek rajtam, ezek miatt végeztem el végül az edzői iskolát. És annyira nagy volt az igény, hogy tartsak edzéseket másoknak. Alig győzöm, olyan sokan szeretnének hozzám járni. Az edzősködés mellett persze megmaradt az újságnál a rovatvezetői állásom is.

Pánikbetegség:

Miért álltál ki mások elé, miért vállaltad fel nyíltan a betegséged, miért segítesz másokon?

Több okom is volt erre. Azt tapasztaltam, hogy az érintettek nem tudnak mit kezdeni a pánikbetegséggel, nem tudják, hová forduljanak vele, sehol nem kapnak kész válaszokat a kérdéseikre, még a pszichiátrián sem. A kedélyjavító és a feszültségoldó gyógyszer nem igazi válasz, ideig-óráig ugyan segít, mert megakadályozza a rohamokat, de mellette olyan élete van az embernek, amit nem jó élni.

Mondják azt is, hogy ez egy nem létező betegség – pedig egy pánikroham egyáltalán nem kellemes. A pszichiátrián csak az első lépéshez kap segítséget a beteg, hogy ne hülyüljön meg, de a normális élethez való következő lépéshez már nincs segítség. Magukra vannak utalva az emberek, nem tudják, hogyan lépjenek tovább. Ehhez próbálnék én segítséget nyújtani. Nem vagyok okosabb és szakavatottabb az orvosoknál: velem és nálam lehet beszélgetni egymással, sorstársakkal, és ez egy jó, segítő lépés. A pánikbeteg láthatja, hogy nincs egyedül, hogy mások is szenvednek ettől a problémától. Erről a betegségről nehéz beszélni, a család gyakran elfordul a betegtől, nem értik meg, hisztinek hiszik az egészet. És kezelni is nehéz, mert egy alaptalan félelem az egész betegség alapja. Nem lehet megmagyarázni a pánikbetegnek, hogy nem kell félnie, mert amikor retteg, totálisan más tudatállapotba kerül, és ott, az adott pillanatban, roham közben azt hiszi, hogy meg fog halni.

Én a környezetem előtt ebből sosem csináltam titkot, már újságíróként dolgoztam, amikor egy hónapot feküdtem a kórházban, mindenki tudta, hogy mi a helyzet. Nem gondolom, hogy bármi szégyellnivaló lenne azon, ha valaki pánikbeteg, bár forradalmár sem szeretnék lenni, egyszerűen azt szeretném, hogy ha már én ennyit tapasztaltam és szenvedtem, akkor ezekből hadd profitáljanak mások is. A betegség legyőzéséhez irdatlan sok türelem kell, hogy megismerd önmagad, feltárd a korlátaidat, a lehetőségeidet, és kreatívnak kell lenni, mert ha éppen győztél is, akkor is mindig jön valami újabb nehézség, amit meg kell oldani. Sajnos a pánikbetegség mindig utat tör magának.

Pánikbetegség:

Érintettként igazán hitelesen vagy, és tudsz másoknak segíteni a gyógyulásban.

Az a tapasztalatom, hogy nincs igazán fix gyógymódja a pánikbetegségnek, már maga a tünetegyüttes is rendkívül tág. Ahány beteg, annyi tünet: van, aki csak émelyeg és szédül, van, aki az utcára nem mer kimenni, van, akinek szapora szívdobogása van, van, aki ezeket mind egyszerre produkálja – és még sorolhatnám. Van, hogy maga a kezelőorvos sem érti meg az alaptalan félelmet, hiába próbálja egyébként gyógyítani a pánikbetegséget. Azt hiszem, hogy egy olyan ember, aki maga is ebben élt tíz évig, jobban át tudja érezni és meg tudja érteni, milyen is pánikbetegnek lenni, milyen, amikor valaki rosszul érzi magát. Vannak olyan stresszoldó technikáim, amiket soha sehol nem olvastam, az orvosi könyvekben nincsenek leírva, de mégis működnek. Ezeket a tanácsokat csak az tudja átadni, aki maga is végigcsinálta a betegséget – lehet, hogy egy adott tipp nem jön be mindenkinek, de tudok másik nyolcat, amit ki lehet még próbálni.

Újságírói munka, gyereknevelés, edzősködés, saját edzések – hogy bírod mindezt?

Nem könnyű, de nem is élek szokványos életet. Mivel nem párkapcsolatban élek, nem kell alkalmazkodnom senkihez, csak magamról és a lányomról kell gondoskodom, őt viszont sokfelé viszem magammal, és sok időt töltünk együtt. Szerintem az életbe sokkal több minden belefér, mint amit gondolunk. Nem fordítok időt olyan dolgokra, amelyeket nem gondolok a magam szempontjából hasznosnak: tévét sem nézek évek óta, így ezek nem viszik el az időmet. Olyan dolgokkal foglalkozom, amelyek számomra fontosak. Most bejött újra az életembe a futás is, novemberben a Balatonnál futok félmaratont, tavasszal Bécsben, közben TRX továbbképzésen veszek részt, tavaszra pedig egy jógatovábbképzést tervezek. Igyekszem úgy élni, hogy jó sok mindent bele tudjak pakolni az életembe, de nagyon fontosnak tartom a pihenést is, igyekszem nem túlvállalni magam. 42 évesen már tudom, hogy mi az, ami túl sok, és mi az, ami még belefér.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése