Tényleg a pénzen múlik a boldogság?

Ferinek mindig van egy jó szava mindenkihez

Itt van például Feri, a zöldséges, akinek csak egy kis standja van a sarki buszmegállóban, minden nap hajnal 4-kor kel, hogy a legszebb zöldségeket levadássza nekünk, vásárlóknak. Néha kicsit pityókás, de mindig humoránál van, és mindenkihez van egy jó szava. Ő már ikonná vált itt a környéken, sokan – köztük én is – azért járnak oda, mert ő és a felesége olyan jókedvet, elégedettséget és kedvességet sugároznak magukból, hogy ha csak egy mandarint is vásárlunk tőlük, az már felér egy óra pszichológussal.

Gyakran előfordult velem is, hogy elnyűtten, törődötten szálltam le a buszról, gondolataimba merülve válogattam az almák között, és még talán kértem tíz deka mandulát is, fel sem nézve, szinte észre sem véve Ferit, aki tartotta a kezét, hogy adjam oda az almáimat. Aztán egyszer csak megszólalt: “Rossz napod volt? Nyúzottnak tűnsz.” Ott helyben majdnem elbőgtem magam, hogy nézd már, van ember, akit érdekel, hogy mi van velem. Azzal a pár mondattal, amit akkor váltottunk, sokkal szebbé tette az estémet. Valószínűleg nem is tudott róla, milyen jó hatással volt rám.

A gyerekeim is imádják Ferit, mert ő olyan vicces ember, akinél mindig akad valami finomság. Hol az anyukája süt fánkot és azzal ajándékozza meg őket, hol a szomszéd pék visz neki egy halom sajtos perecet, és akkor azt adja oda a gyerekeknek. De arra is lehet mindig számítani, hogy egy marék mogyorót vagy aszalt gyümölcsöt kapnak tőle. Még a nevelésbe is besegít nekem, mindig rászól a nagy lányomra, hogy segítsen már az anyjának vinni a sok cuccot, amit nála összevásároltunk, ne szakadjon meg szegény öreglány. Feri nem gazdag, nincs sok pénze, mégis süt belőle az élet és az emberek szeretete.

Aztán itt van Tomi, az ételfutár, aki hozza az ebédet, és Teri, a takarítónő, aki csupa derű.

Neki sem lehet letörölni a széles mosolyt az arcáról, ahogy kettesével véve a lépcsőfokokat felszalad a csomaggal. Pedig a futárkodás nyilván nem jár menedzserfizetéssel, de cserébe még kényelmetlen meló is és olyan számkivetett életmód. Tomi pedig jön, mosolyog, megkérdezi, hogy vagyok, megsimogatja a gyerek fejét, mond neki három jó szót, viccelődik két mondatban és már megy is, szalad tovább a következő címre. Nyilván nem arról álmodozott gyerekkorában, hogy de jó lesz, majd ételfutárként éli az életét, mégis elégedett, végtelenül kedves és örül az életének.

Meg ismerek egy takarítónénit is, Terit, akinél napsugarasabb kedélyű ember talán nem is létezik a földön. Azt meséli, mindent megvalósított, amit szeretett volna az életében, ő boldog attól, hogy nem kell három műszakban dolgoznia, és a saját maga ura lehet takarítónőként. Neki a takarítás egyfajta meditációs tevékenység, ahogy megtisztul minden a keze alatt. Úgy fogja fel a munkáját, hogy segít az embereknek, hogy jobban érezzék magukat az otthonukban. Fontos neki, hogy tisztaságot hagyjon maga után, talán ezért is kapnak két kézzel utána a megbízók, mert szereti, amit csinál, és nem csak meg akarja úszni a munkát, hogy gyorsan, minél több pénzt leakasszon róluk.

Teri akar dolgozni, szereti az embereket, akikhez jár, szeret velük beszélgetni, és szereti széppé tenni az otthonukat. Pedig ahogy meséli, átment ő már mindenen, az élet legmélyebb sötét bugyrait is megjárta, de az is csak megerősítette abban, hogy nem érdemes máshogy élni, csak úgy, hogy a saját megérzéseinkre hallgatunk, és közben szeretettel fordulunk mások felé. Nem keresi magát halálra, de pont annyit összehoz egy hónapban, amennyitől szabad madárnak érzi magát.

És ki ne felejtsem a sorból Edinát, a pénztárost,

akinek a kedvéért elmegyek a messzebb lévő boltba, mert olyan kedvesen bánik a vevőkkel, hogy az utánozhatatlan. Sosincs rosszalló kifejezés az arcán, pedig ő is biztos királykisasszony szeretett volna lenni négyéves korában, és nem egy pénztárban képzelte el magát. Mosolyogva fogad, mosolyog a szeme is, ahogy rád néz, és valahogy még azt az egy darab joghurtot is kedvesen tudja berakni a kosárba, miután lehúzta a vonalkódot. Nem hinném, hogy őrült mennyiségű pénzt lapátol haza a munkájával, ennek ellenére életöröm sugárzik az arcáról.

Mi lehet az ő titkuk? Miért elégedetlenebb náluk sok olyan ember, akinek pedig bőven van mit a tejbe aprítania?

Ezek szerint a pénzhez vajmi kevés köze van annak, hogy elégedettek vagyunk az életünkkel, vagy sem. Lehet, hogy mégsem a külső körülményektől kellene függővé tenni a boldogságot? Létezhet, hogy nem attól fogunk örülni az életnek, ha rengeteg tárgyat tudunk venni és a legújabb telefonunk van a legjobb okostévével, ami beteríti a nappali falát?

Pedig a nagyfokú elégedetlenséget és negativitást általában azzal indokolja mindenki, hogy “de hát a körülmények miatt…” meg hogy “ilyen anyagi helyzetben…”, de valahogy ez nem stimmel. Nem hiszem, hogy a világ Ferijeinek, Tomijainak, Edináinak és Terijeinek jobbak lennének a körülményei, ők mégsem rúgnak bele a körülöttük élő idegenekbe, nem lökik fel utastársaikat a buszon, sőt mindenkinek tartogatnak egy kedves mosolyt. Kaptam régen egy hűtőmágnest, amire az volt írva, hogy “Ha boldog akarsz lenni… legyél!” Lehet, hogy tényleg ilyen egyszerű az egész.