Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Életmód

A stilizált vibrátor csak akkor rezeg, ha találat van

Egy régi templom nyomába eredtünk Romhányban, de helyette erdélyi emlékérmet találtunk.

Legyél akkor 9-re Romhányban, a polgármesteri előtt találkozunk” – mondja a telefonba egy hang, gazdájával sosem találkoztam. Már reggel nyolckor dögletes a meleg, mire leparkolok a közeli iskola előtt, folyik rólam a víz. Váltócipő, víz, a kalap persze otthon maradt. A polgármesteri hivatal előtt bakancsos, gyakorlóba öltözött férfiak egy csoportja áll. Gondolkozom egy darabig, hogy vadászok-e vagy az archeológusok, akiket én keresek. A hivatalba irányítanak. A polgármester eligazítást tart, érkezik a kávé. Úgy érzem magam, mintha egy kincskeresős film forgatásába csöppentem volna bele, csak itt a rendező helyett a Magyar Nemzeti Múzeum részéről Vida István részletezi a feladatokat. Kocsiba pattanunk, és irány egy domb, ami alatt templomfalat sejtenek a régészek. Ahogy kaptatok felfelé a dombra, nevetve nézem a vakondtúrásokat. Vida mögöttem dörmögi: a vakond a régészek legjobb barátja, bár nekem még sosem segítettek.

Most akkor kié lesz, amit találunk?” – kérdezi Vida István Horváth Tündétől, a Dornyay Béla Múzeum régészeti osztályvezetőjétől, aki a salgótarjáni múzeumot képviseli. „Ahogy megegyeztünk, a tiétek.”Akkor ezt lepapírozom, és mehetünk is.”

A csapat indulásra kész (A szerző fotója)

Egy csapat megy le a kukoricás mellé, egy marad fent, a feltételezett templomnál. Mindenki teszi a dolgát, a gyakorlóruhás férfiak a mezőre indulnak, akár egy elit egység tagjai, fülhallgató, keresők, GPS, lőszergyűjtő, minden van náluk. Aztán csak az látszik, ahogy sétálgatnak a mezőn, fejük lefelé mered, és hallgatják a hangokat. Egyikük csak miattam nem tesz fel fülest, hallom a csipogásokat. Ő velem ellentétben érti is, melyik hang mit takar. 

„Az érzékenység állítható, az alumíniumra szépen csipog” – mondja egyikük nevetve. Amikor arról faggatom, mi volt a legértékesebb dolog amit talált, abbahagyja a nevetést, és nem válaszol. Ő négy éve csinálja, mintegy 300 ezer forintot költött a felszerelésre, speciális fülhallgatót használ. Százból négy embernek van engedélye a fémkeresésre, de más országokban sem jobb a helyzet. „A görögöknél már a fémkereső tartásáért is börtön járhat, Szlovákiában sem engedélyezett a használata, mint ahogy itthon sem, kivéve ha van az embernek speciális engedélye” – mesélik.

Százból négy, ha kap engedélyt erre (A szerző fotója)

Akiket a szenvedély hajt

Szerencsére vannak olyanok, akiket csak a megtalálás szenvedélye érdekel, és teljesen mindegy nekik, hogy sok millió vagy csak pár ezer forintot érő dolgot találtak. Ők azok, akik a Nemzeti Múzeum kutatásait segítik, amivel mindenki jól jár. A fémkeresőknek nem kell „a hátuk mögé nézni, hogy jön-e a rendőr” – magyarázza Schilling László a múzeum egyik dolgozója. De még nekik is beleegyező nyilatkozatot kell aláíratniuk a Nógrád megyei Kormányhivatal örökségvédelmi osztályával, ha kutatnának valahol. „Mi azt szeretnénk, hogy minden tárgy közgyűjteménybe kerüljön. Sokszor bukkannak fel a leletek a z apróhirdetési oldalakon, így ezek a tárgyak a köz számára nem hasznosulnak. Külföldi árveréseken gyakran olvasni, hogy 70-es évekbeli német gyűjteményt árvereznek, de mi tudjuk, hogy ez nem így van.”  

Kerültek olyan helyzetbe a magyar szakemberek, hogy megkapták az adott tárgyat, publikálták, majd a publikációt elküldték a kinti kollégáknak, akik válaszlevelükben küldtek egy másik cikket, hogy náluk is járt már az adott tárgy. „Oda már, gondolom, hamis papírokkal kerül be, de sokszor látszik, hogy ott van még rajta a föld, tehát egyértelmű, hogy a föld alól került elő.” A törvény szerint minden 1711 előtti lelet az államot illeti, de a laikus keresők nehezen mondják meg egy tárgyról, hogy mikori. 

A muzeológusok számára a kvázi értéktelen holmi is értékes (A szerző fotója)

Nem könnyű becsületesnek lenni

Egyrészt a nagyon értékes találatokon már sokan elgondolkodnak, hogy az állam helyett az interneten próbálják piacra dobni a vélt értéket. Másrészt sok negatív példa van arra, hogy valaki bevitte a múzeumba a talált tárgyat, és fel akarták jelenteni. Ez azért rendesen visszaveszi a lelkesedést. Pedig a muzeológusok számára a kvázi értéktelen holmi is értékes. A negyedik századi pénzérme piaci értéke annyi, mint egy csavaralátété, de a megtalálás helye sokat elmond a szakembereknek, régészeti kontextusba helyezhet dolgokat, ami jóval többet ér.

„Srácok, menjünk ki, jó tárgyakat adott, nézzünk itt körül” – nagyjából így kezdődik minden kutatás, aztán vagy szerencséje van az embernek, vagy nincs. Az előbbire jó példa Ehmann Gábor, aki Telki határában 2016 tavaszán bukkant a 125 darabból álló hun kori aranyleletre. 

A talált tárgyak a Nemzeti Múzeumba kerültek. Hogy erre mennyire van esély, azt jól mutatja, hogy ma Magyarországon 59.608  regisztrált lelőhely van, ám ebbe bele tartozik a budai Vár is, illetve minden hely ahol valaki egy tárgyat talál. A becsült szám ennél jóval magasabb, úgy 200 ezerre tehető. 

A szerző fotója

Külföldön sem a becsület az első

Háború esetén gyakran kifosztják a múzeumokat, és nem feltétlenül azért, hogy megvédjék a tárgyakat. A kairói lázongás során az első volt, hogy a nemzeti múzeumba megpróbáltak bejutni az emberek, ám civilek élő kordonnal vették körül a múzeumot, hogy megvédjék a tárgyakat. Nem járt ilyen jól Palmüra, ahol Khaled al-Asaad, egy idős muzeológus adta az életét a régi leletekért, az Iszlám Állam terroristái ugyanis arra akarták kényszeríteni, hogy elmondja, hova tették az értékes dolgokat, ám ő erre nem volt hajlandó. Sorsa ezzel meg is pecsétlődött. Az Iszlám Államtól azonban lehet kimenteni dolgokat, mert fegyverkezésüket részben a régiségek eladásából finanszírozzák, ezek a feketepiacra kerülnek. 

Hasonló történetet idéz fel Schilling László, ami állítólag Bagdadban történt, ahol a múzeum alatt volt egy hermetikusan elzárt páncélterem, mely köré szennyvizet engedtek. Néhány embert ez sem rettentett el, és megpróbált betörni. Kevés sikerrel. 

De itt van Sümegh József, a Seuso-kincsek felfedezője is. Ő nem korunk hőse, és élete legrosszabb üzletét kötötte azzal, hogy elcserélte a kincset két mikádó övre, ugyanis ezekre akasztották fel. Ha anno szól a székesfehérvári múzeumnak, akkor halál helyett vélhetően tisztes summát kapott volna az államtól, mint ahogy Jozó Erzsébet 1963-ban, aki 70 ezer forintban részesült. Ez elég volt egy lakásra, a maradékot pedig a gyerekei közt osztotta szét. 

A szerző fotója

Jobb bevonni, mint üldözni a keresőket 

Orosháza jó példa arra, hogy lehet a civileket bevonni a keresésbe. Rózsa Zoltán, a Nagy Gyula Területi Múzeum régész igazgatója  megszervezte a helyi keresőzést. Ez annyira jól sikerült, hogy elképesztő mennyiségű fémtárgy érkezett a múzeumba, alig győzték feldolgozni, egy év alatt megsokszorozta a korábbi leleteket. A másik jó példa a Ferenczy Múzeumi Centrum, melynek  igazgatója szintén támogatja a közösségi régészetet, ezt Rácz Tibor Ákos koordinálja. Ezek az emberek nincsenek rászorulva, hogy eladják a tárgyakat, sőt sok esetben finanszírozzák, segítik a kutatást. Például ha van egy markolós egy településen, besegít a földet elhúzni. Vagy drónfotókat készít egy területről, ha a múzeumnak nincs megfelelő drónja. Ettől a civilek és a régészek is boldogok, előbbieket oktatással is segítik. A távolabbi cél, hogy egy országos szervezet irányába induljanak el, és legalább részben legalizálják a keresést, hisz sokaknak fáj, hogy folyton a hátuk mögé kell nézni. 

Egy német exkatona meg egy infomatikus

Ha azt gondoltam volna, hogy a keresőzés az unalmas irodában ülő középvezetők sportja, tévedtem. Ott volt rögtön Sven, aki pár éve szerelt le a német katonaságtól, felesége magyar. Ő teljesen véletlenül jött el pont Romhányba, rokonlátogatóban voltak itt, és ez volt az első szervezett alkalom, hogy segíteni tudott. Nagyon élvezi a dolgot, és még szerencse, hogy hozott magával bakancsot. Bár a szabályozás nagyon kemény itt, ennek ellenére jó mókának tartja a keresést, és ha lehetősége lesz rá, máskor is jön „kincset” keresni. 

Erdélyi emlékérem (Fotó: Magyar Nemzeti múzeum)

Laci informatikusként dolgozik, mint mondja, azért így keresőzik, mert így tudja legálisan művelni a hobbiját. „Fél éve találtam rájuk, és azóta is lelkesen jövök” – mondja. Eddig 150 ezer forintot áldozta a hobbijára és egy ásó árát, meg persze az utazási költségeket, de ezeket nem számolja. 

Amíg én beszélgetek, Pető Zsuzsa Eszter és Kovács Enikő régészek folyamatosan jegyzetelik a talált tárgyak pontos GPS-koordinátáját, más pedig egy régi pincébe mászik le egy pointerrel, azaz egy kicsi keresővel, ami leginkább egy stilizált vibrátorhoz hasonlít. Csak ez akkor rezeg, ha talált valamit, és nem akkor, ha a használója akarja. Viszont pont emiatt nagyon pontos, sokan szeretik, mert megkönnyíti a munkát. A pince nem rejt titkokat, teljesen üres. 

„Ez régi, vagy csak a nagyié volt?” – hallatszik valahonnan, majd mindenki a rozsdás darabra mered. Én gondolkodás nélkül vinném a szelektívbe, itt azonban gondosan zacskóba kerül, papírt kap, aztán majd bent eldöntik, mi is valójában. 

Semmit nem dobálunk el (A szerző fotója)

Már indulnánk vissza a találkozási pontra, de valaki megszólal. „Átmennék még gyorsan azon a mezőn, hátha…” – mondja mint egy kisgyerek, aki nem szívesen hagyja ott a játszóteret. 

Közben valaki felajánlja, hogy menjünk kocsival, úgy egyszerűbb. Mindenki becuccol, a kocsi nem indul, így a csapat közösségformálás gyanánt betolja az öreg VW-t, amivel visszagurulunk a parkolóba. A többiek még leltároznak, egyeztetnek a leletekről, és elkönyvelik, ha learatták a kukoricát, jó lenne visszatérni a tetthelyre. 

Jelenlegi szabályozás

A hatályos jogszabály alapján csupán (68/2018) kétféle módon lehet manapság fémkeresőzni Magyarországon:

Az 52. paragrafus alapján ma Magyarországon magánszemély fémkeresőzésre engedélyt kizárólag régészeti lelőhelyen kívülre kaphat, a tevékenységet az adott megyei kormányhivatal építésügyi és örökségvédelmi hatóságánál bejelentve, szigorú feltételek mellett. Ekkor a magánszemély át kell essen egy sor hivatalos procedúrán (többek között: illetékfizetés, engedélykérés, terület tulajdonosának hozzájárulása, külön múzeumi engedélyek beszerzése, amiknek együttes teljesítése jószerével irreális).

Forrás: Index 

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top