Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Életmód

Jorge Manilla, a hentesből lett ékszerész oktatja a világot

Volt bokszoló és hentes, sőt az orvosi egyetemet is elkezdte, végül az ékszerkészítés világában találta meg sajátos, bizarr, de szemet gyönyörködtető stílusát.

Akár motorosnak vagy rockzenésznek is tűnhetne a mexikói születésű Jorge Manilla, ha épp nem egy budai kis műhelyben állna, különféle színes anyagok, fémdarabok és hasonló „alkatrészek” között, és nem a textúrákról vagy a színekről magyarázna. Manilla azonban a gitárok vagy a chopperek helyett az ékszerek világában mozog otthonosan. A mexikói aranyműves családból származó művész először hazájában, a San Carlos Művészeti Akadémián, majd a Mexikói Szépművészeti és Irodalmi Intézetben tanult, mielőtt 2003-ban a belga Királyi Szépművészeti Akadémián szerzett diplomát. Azóta is a Benelux államban él, napjainkban azonban már vendégprofesszorként skandináv egyetemeken oktatja a fémmegmunkálás titkait.

Jorge Manilla az Ékszerek Éjszakája alkalmából érkezett Budapestre, ahol egy héten keresztül mesterképzést is tart az érdeklődőknek. Aki eddig nem ismerte a munkáit, alaposan meg fog lepődni, ha rákeres a kezei közül kikerült ékszerekre, azok ugyanis minimum szokatlannak, formabontónak, de akár egyenesen bizarrnak is tűnhetnek. A csontokat, rozsdás fémdarabokat, bőrszíjakat vagy például tengeri moszatot is tartalmazó darabok különlegességét jól mutatja, hogy nem egyszer előfordult már, hogy nem ékszernek, sokkal inkább múzeumi kiállítási darabnak nézték azokat. A művész – akivel budapesti workshopja közben beszélgettünk – azonban ezt egyáltalán nem bánja.

Bokszolóból lett hentes

„Mielőtt hentesként kezdtem volna dolgozni, bokszoltam – mondta az extravagáns megjelenésű, ugyanakkor rendkívül kedves és halk szavú Jorge Manilla. – Már tízévesen megismerkedtem a sportággal: alacsony, vézna kisgyerek voltam, ezért sokszor belém kötöttek az idősebbek, én pedig vissza akartam vágni nekik. Később, amikor fiatalon, 14 éves koromban elköltöztem otthonról, ez remek pénzkereseti lehetőségnek bizonyult. Tizenöt évesen már a félprofik között tartottak számon. Eközben egy magániskolában tanultam, aminek a tandíjára kellett a pénz. Később a keresetemet már nem csak a bokszmeccsekből, hanem hentesként dolgozva tudtam kiegészíteni. Nagyon kemény évek voltak, mert hajnali négykor már a hentesboltban voltam, hétig dolgoztam, utána elmentem bokszedzésre, és onnan az iskolába.”

Manilla a boksznak köszönhetően került a művészetek közelébe is: felkérték, hogy álljon modellt a szobrásztanoncok számára, ő pedig kapott az alkalmon, mivel ez lényegesen könnyebb kereseti lehetőség volt, mint hajnalok hajnalán nyers húst szeletelni.

Jorge Manilla ékszerész (Fotó: Czvitkovits Judit)

„Mindig érdekeltek a művészetek, arról azonban nem is mertem álmodni, hogy művészeti iskolába járjak – folytatta a sokoldalú ékszerkészítő mester. – Szerencsére volt ott egy tanár, aki elkezdett piszkálni, hogy én is rajzoljak. Így először beültem a rajzórákra, aztán a szobrászattal kapcsolatos szemináriumokra. Végül elkezdtem saját alkotásokat készíteni, amivel rövid idő után már pénzt is tudtam keresni. Ez jelentette a bokszkarrierem végét, mivel el kellett döntenem, hogy akarok-e egyetemre menni, vagy sem.”

Hentesből orvos, orvosból aranyműves

Jorge Manilla azonban nem valamelyik képzőművészeti felsőoktatási intézménybe iratkozott be, hanem az orvosi karra. Ahogy fogalmazott, mindig is lenyűgözték az emberi testek és az anatómia világa, azonban hamar rájött, hogy mégsem az orvoslás a neki való életpálya, ugyanis mindössze hat hónap után otthagyta az intézményt. Ezután nem sokkal már ékszerésznek kezdett tanulni, pontosabban aranyművesnek, ami azért különösen érdekes, mert a családja valóságos aranyműves-dinasztia, korábban három generáció is ezt a szakmát választotta.

„Én azonban nem tőlük tanultam, hanem a kíváncsiság vezérelt és az, hogy még több ismeretet szerezzek – tette hozzá a művész. – Átköltöztem Belgiumba, ahol szobrászattal kezdtem foglalkozni, végül az antwerpeni Szent Lukács Képzőművészeti Főiskolán szereztem a mesterdiplomámat, ékszerkészítésből és ezüstművességből – a diplomám témája a test és a vallás kapcsolata volt, a mexikói hitélettel kapcsolatban.”

Folyik a munka a műhelyben (Fotó: Czvitkovits Judit)

Manilla ezután egyre inkább az ékszerek készítésére kezdett fókuszálni, mint mondja, számára az egyik legfontosabb szempont a művészet és a test kapcsolata, de a különféle anyagokkal való kísérletezést is izgalmas terepnek tartja.

„Elkezdtem dolgozni, összehoztam néhány bemutatót, ami nagyon jól sikerült – emlékezett vissza a kezdetekre. – Nem sokkal ezután elnyertem egy nívós belga díjat, amelyet az »év designerének« ítélnek oda. Nekem ez problémát jelentett, mert én nem úgy gondoltam magamra, mint egy formatervező vagy divattervező, ezért át sem akartam venni a díjat. Számomra ugyanis ezek a kifejezések olyan szakemberekhez kötődnek, akik valamilyen tömeggyártásban készülő tárgyat terveznek meg, de legalábbis problémát oldanak meg a praktikumon keresztül. De ezenfelül is számos olyan vetülete van, ami nem összeegyeztethető azzal a személyes nyelvezettel és azzal a kísérletező jellegű munkával, amit végzek. Számomra a gyökereket a Bauhaus-mozgalom jelenti, amelynek a mesterei az ipari anyagokkal is nagyon személyesen tudtak bánni. Szerencsére végül a szervezők rávilágítottak, hogy mit is jelent az ő értelmezésükben a »designer« kifejezés, így végül mégis elmentem az átadóra.”

A hosszúra nyúlt felvezetés után rákanyarodhattunk a beszélgetés fő témájára, az ékszerekre, amelyek Manilla értelmezésében jelentősen eltérnek azoktól a dekoratív tárgyaktól, amelyekre a szó hallatán először gondolna az ember.

Mennyi egy ékszer valós értéke?

„Kortárs ékszereket tervezek, pontosabban, az általam tervezett darabokat kortárs művészeti kutatások eredményeinek tekintem – magyarázta a szakember. – Számomra az egyik legérdekesebb kérdés az, ahogyan felruházzuk értékkel az ékszereket. Az ékszerek értékét ugyanis számomra nem a beletett anyagok értékének összege adja meg, sokkal inkább az a folyamat, ahogyan értéket tulajdonítunk neki. Van, hogy a létrehozásba befektetett idő jelenti az értéket, máskor a mögöttes koncepció: ahogyan én összeillesztek bizonyos dolgokat, amiket aztán te ékszerként megvásárolsz. Egy német professzor jut eszembe, aki úgy tett különbséget klasszikus és kortárs ékszerek között, hogy az előbbiek esetében az egyes darabok történetét az idő írja, míg a kortárs daraboknál az alkotó írja meg az ékszer történetét.”

Manilla kizárólag természetes anyagokkal dolgozik: fa, csont, fém vagy épp bőr is kerül a munkaasztalára. A műanyagot messzire elkerüli, ezenfelül azonban bármi jöhet, ami a Földön megtalálható önmagában is.

Fotó: Czvitkovits Judit

„Az anyagoknak sokféle tulajdonsága érdekes: a textúrájuk, a hőmérsékletük, a jelentésük, a súlyuk vagy éppen az, amit kifejeznek – magyarázta az ékszerkészítő mester. – Például vannak olyan darabjaim, amelyekhez szögeket használtam, ilyenkor a szögek is elmesélnek valamilyen történetet – utalhatnak Jézus kereszthalálára vagy a stigmákra. A mostani műhelymunka során is éppen ehhez hasonló munkát végeznek a résztvevők, akiknek azt mutattam meg, hogyan válogassanak például színek, anyagok, vagy épp a már említett »hőmérséklet« szerint. Ez a folyamat része annak, ami értéket ad a létrejövő alkotásoknak.”

Jorge Manilla elárulta, hogy készített már ékszert különleges tengeri hínárokból is: „Ezeket a hínárokat Dél-Amerika nyugati partjai mentén lehet megtalálni. Az az érdekességük, hogy egyedülálló módon vannak »hím« és »női« egyedei is, ráadásul amikor megtermékenyülnek, akkor egy másik vízrétegbe vándorolnak – emiatt egyébként azok a példányok, amelyekkel az emberek találkoznak, kizárólag a »női« egyedek közül kerülnek ki. Ez számomra nagyon érdekes, nemcsak a vizualitás, de a tartalom szempontjából is. Ezeket a hínárokat használtam fel, egy fecskendőbe helyeztem a növényi anyagokat, majd ezután rájöttem, ahhoz, hogy tartósítani tudjam, együtt kell működnöm egy preparátorral is – a végeredmény pedig úgy nézett ki, mintha egy nagy belső szervet hoztam volna létre.”

Az ékszerkészítő kitért az ékszerek státuszszimbólum-jellegére is, amely szerinte már az őskortól jellemző volt.

„Ez különösen igaz a különböző etnikai csoportok által használt ékszerekre – tette hozzá. – Az ékszereket arra használták, hogy felékesítsék magukat, de fontos szerepük volt a különféle rituálék során is. Ugyanazokat az anyagokat használták, mint a hétköznapokban, de az ékszerekhez a legértékesebbnek számító darabokat használták fel. Itt jelent meg a társadalmi hierarchia is: ha például elejtettek egy állatot, a hierarchia csúcsán állók kapták a fogakból vagy karmokból készült talizmánokat, míg a többieknek a csontok jutottak, ezeket meghatározott helyeken viselték. A különlegesebb ékszerek rituálékhoz kapcsolódtak, általában valamilyen átmeneti pillanathoz kötődtek, mint például a felnőtté válás vagy a házasságkötés. Később aztán a különböző szimbólumok egyre inkább az elit sajátjaivá kezdtek válni, ekkortól számítanak luxuscikknek az ékszerek. Ez komoly változást jelentett, amely a második világháború után újabb fordulatot vett: ebben az időszakban ismét divatossá vált megmutatni a javainkat, ezért ismét előtérbe kerültek a drágább ékszerek. A hatvanas-hetvenes évek új formák és színek megjelenését hozta, míg a nyolcvanas években az újfajta anyagokkal való kísérletezés tört be a köztudatba.”

Fotó: Czvitkovits Judit

Manilla szerint minden időszaknak megvan a maga sajátossága, de általában a történelmi-vallási kapcsolódások a legerősebbek.

„Közép- és Dél-Amerikában nagyon gyakori a vallási háttér, míg például Kínában inkább a mitológiai szimbólumok jellemzőek – folytatta a virtuális idegenvezetést a világ ékszerkultúrájában. – Ehhez képest a japánokra sokkal inkább a szigorú rendszerben való gondolkodás jellemző, az ausztrálok pedig gyakran dolgoznak kövekkel, ami a környezetükben megtalálható. Az én esetem viszont annyiból különleges, hogy számomra egyrészt nagyon fontos a vallásnak az a változata, amit követek. Ez egy keresztény vallás, amelyet rengeteg hatás, befolyás ért a bennszülöttek részéről. Emiatt nagyon erős a szimbolikája is: például van egy szentünk, aki egy élőhalott, pontosabban, olyan, mint Szűz Mária, csak épp csontvázként jelenik meg. (Santa Muerte, a halál megtestesítője a mexikói népi katolicizmusban – a szerk.) A szimbólumoknak ez a fajta összetettsége, keveredése számomra nagyon érdekes. Ugyanakkor ott vannak például az azték hitvilág tanításai is, amelyek szerint a halálunk után visszatérünk, az életünk során pedig különféle akadályokat kell leküzdenünk. Érdekesség, hogy az aztékok számára az úgynevezett Paradicsom nem »fent« található, hanem lent, a pokol helyén.”

A komoly tetoválásokat viselő művész szerint a bőr díszítése is egyfajta ékszernek tekinthető.

„Nagyon szeretem a tetoválásokat, szerintem ezek a világ első »ékszerei« – mondta mosolyogva. – A tetoválásokon keresztül igazán közel kerülhetünk az emberiség eredetéhez: eleinte ott voltak a barlangrajzok, aztán az emberek felfedezték, hogy a bőrük is lehet festővászon, így pedig magukkal tudják vinni az információkat, nem kell a barlang falain hagyni azokat. Emellett a tetoválásoknak szintén megvan a maguk rituális szerepe, de olyan is van, amikor a tetoválást egy korábbi sérülés elfedésére használják, ilyenkor talizmánná is válik egy kicsit.” 

Mindennapi amulettjeink

Jorge Manilla szerint az ékszerek sokak számára a szépség és a hatalom szimbólumai, ugyanakkor egyfajta maszkként is működnek, amelyek segítségével más arcunkat mutathatjuk a világnak.

Fotó: Czvitkovits Judit

„Azért nevezem maszknak, mert sokan úgy vannak vele, hogy ha felveszik, szebbnek érzik magukat – magyarázta a mexikói mester. – De sok ember számára egy-egy ékszer afféle amuletté válik, akár úgy is, hogy nincsenek is tudatában. Készítek olyan gyűrűket is, amelyek akár mindennapi viseletre is alkalmasak, és nem egyszer előfordult, hogy azok, akik megvásárolták, afféle talizmánként tekintettek rá. A belehelyezett köveknek különféle erőket tulajdonítanak, vagy épp megérintik azokat, hogy szerencséjük legyen. Ez nagyon érdekes, mert amikor készítettem, egyáltalán nem volt ilyen szándékom, sőt, nem is hiszek az ilyesmiben, de ez nem számít, ha a viselője pedig igen. Aztán az is nagyon érdekes, hogy vannak, akik nem is ékszerként tekintenek a darabjaimra, hanem műalkotásként – vitrineket, polcokat építenek nekik. Néha azért hordani is szokták, ha erősnek, hatalmasnak akarják érezni magukat. Az is érdekes, hogy az ékszereket általában kiegészítőként hordják, a ruhák kihangsúlyozására, de az én vásárlóimnál ez fordítva szokott lenni: jellemzően semlegesebb színű ruhákat vesznek fel, hogy jobban kihangsúlyozzák az ékszereket.”

Nem kell, hogy az ékszer szép legyen

Manilla sajátos felfogását mi sem tükrözi jobban, mint amikor elárulja, hogy két szót nem szokott sose használni, ezek a „gyönyörű” és az „esztétikus” kifejezések.

„Egyszerű a dolog miértje: nagyon nehéz meghatározni, hogy mit jelent a szépség egy ékszer esetében” – fejtette ki bővebben. – Például ha az európai emberek meglátnak egy ékszert, amit valamelyik afrikai népcsoport készített – amit ők szépnek találnak – számukra taszító lehet, ha mondjuk csontokat is tartalmaz az alkotás. Ami pedig az esztétikát illeti, sok ember számára ez a »hagyományos« szépségideálokhoz kapcsolódik, holott a szépség lehet tökéletlen is. Épp mostanság kezd átalakulni az erről alkotott kép, ahogy például a divat világában megjelennek az androgün vagy nem bináris nemiségű modellek. De gondoljunk arra is, hogy például egy vitiligós modellt nem tudtunk volna elképzelni pár évvel ezelőtt, mert nem »tökéletes« a szépségük a hagyományos ideálok szerint. Ma pedig a világ kezd egyre jobban megnyílni, számomra pedig nagyon fontos, hogy erre rávilágítsak, és reflektáljak arra, amerre haladunk. Erre egyébként éppen az alkotásaim jelentik a legtöbb példát, amelyekre sokszor mondják, hogy nagyon maszkulin darabok. Ez lehet, hogy így van, azonban nagyon sokat ezek közül nők vásárolnak meg, saját maguknak. Érdekes, abból a szempontból is, hogy én magam sosem gondolok ebbe bele alkotás közben, de az emberek végül így értelmezik.”

Nagyon nehéz meghatározni, hogy mit jelent a szépség egy ékszer esetében (Fotó: Czvitkovits Judit)

Manilla az értelmezés kérdésére egy másik példával is rávilágított: egy mexikói múzeum igazgatója több alkotását is megvásárolta, azonban nem ékszerként, hanem műalkotásként hivatkozott rájuk.

„Azért megkérdezte, hogy pontosan mik is ezek, amire én mondtam neki, hogy brossok – idézte fel az alkotó. –Mire ő mondta, hogy számára ezek műtárgyak, erre mondtam, hogy ezen lehet vitatkozni, de én brossnak csináltam ezeket, mivel számomra ezek olyan darabok, amelyeknek az emberi testen van a helye. Ő azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy számára ezek műtárgyak; érdekes látni, hogy mennyire eltérő az emberek véleménye ezekben a kérdésekben. Kicsit a szobrászatra hasonlít ez: vannak szobrok, amelyeknek inkább dekoratív értéke van, míg másoknak művészi értéke. Ez utóbbit nagyon nehéz meghatározni, ez egyfajta x-faktor, amit nem igazán értünk, ismerünk, vagy meglesz a kész alkotásban, vagy nem.”

Az alkotáshoz pusztítás kell

A különféle anyagokhoz sajátosan viszonyuló művész szerint az alkotási folyamat egyik legfontosabb része a pusztítás, hiszen, ha úgy vesszük, egy ékszer (vagy bármi) létrehozásához az alapanyagok megszűnnek alapanyagnak lenni, azokat, ha úgy tetszik, el kell pusztítani ahhoz, hogy át tudjanak lényegülni.

„Számomra a fő kérdés, hogy művészként hogyan tudunk különböző dolgokat létrehozni, azáltal, hogy más dolgokat elpusztítunk – magyarázta Manilla. – Például ha készítek egy szobrot, egy testet, annak először egy drótvázat kell csinálnom. Ezzel »tönkreteszem« a drótot, amelyre ráépítem az agyagot. De aztán az agyagot is »tönkreteszem«, amikor öntőformát mintázok belőle. Aztán van olyan, hogy az öntőformát is meg kell semmisíteni ahhoz, hogy a kész szobor napvilágot láthasson. Van olyan, hogy ugyanazt a formát hatszor, nyolcszor is el kell pusztítani, mielőtt elérnénk a célunkat: egy új forma létrehozását.”

Fotó: Czvitkovits Judit

A művész kitért a különböző kultúrák találkozására, az ezzel kapcsolatos feszültségekre és azok feloldására is.

„A különféle kulturális szimbólumok eltulajdonítása nagyon megosztó lehet, ha más népcsoportok tagjai használják fel – magyarázta Manilla. – Ez számomra kifejezetten érdekes, mivel ahonnan származom, ott több mint 450 bennszülött csoport él, a saját hagyományaikkal, szimbólumaikkal. Ezeket a szimbólumokat gyakran nagy cégek lopják el a saját kreációikhoz. Ez az etikai része, számomra viszont lényeges a mögöttes gondolat is, hogy miért használok fel valamit és hogyan változik meg annak az elfogadása. Jó példa erre a fültágítóm: nagyon fiatalon csináltattam, egyfajta tűzkeresztségként, akkoriban azonban még nagyon nem volt elfogadott az efféle testmódosítás. Aztán néhány éve bekövetkezett egy robbanás ezen a téren, ma pedig már csak egy vagyok rengeteg hasonló srác közül – ettől számomra még nagyon erős a szimbolikája, az, amit számomra jelképez.”

A workshop lassan a végéhez közeledett, így egy utolsó nagy levegővétellel megkértük Manillát, foglalja össze, hogy számára mit is jelent ékszereket készíteni, ékszerekkel foglalkozni.

„Jóval többet jelent, minthogy valami esztétikus dolgot hozzak létre – fejtette ki. – Számomra az ékszerkészítés rengeteg lehetőséget jelent, amelyen keresztül jobban megérthetem a világot, az életet. Mi az, ami fontos most és mi az, ami nem? Mi az, ami szép, mi az, ami szörnyű? Vajon a jelentések és definíciók mások számára is azt jelentik, mint számomra? Próbálom felfedezni és megérteni azokat a szempontokat, amelyek fontosak az emberi lények számára – legyen szó vallásról, érzelmekről, érzésekről, ezek mind-mind olyan tényezők, amelyek hatással vannak a munkámra. Szeretném létrehozni a saját, személyes, vizuális és művészi nyelvemet, amelyen keresztül megoszthatom a gondolataimat a világgal. 

Amikor pedig mások nézik a munkáimat, arra invitálom a közönséget, hogy lépjenek túl a formák világán és próbálják megtapasztalni azok érzelmi tartalmát is. Röviden, azt szeretném, ha éreznék is az alkotásaimat, nem csak érzékelnék.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top