Holdampf Linda: „A négy fal között ér megőrülni”

Őszintén megmondom, hogy engem is idegesít, amikor valaki hisztis. Idegesít. Egyszerűen hisztis leszek tőle!

Tudjátok, amikor valaki annyira magával van elfoglalva, és nem hallja a másikat. A saját zajától sokszor még önmagát sem. Csak nyomja, nyomja a dumáját, bepörögve, és észre sem veszi, hogy olykor sértő, bántó, amit önkívületi állapotban mond. Egyszerűen nem látja, nem vezet sehova, amit csinál, mert partnere nem nyitott, és igazából egy idő után már nem a valós problémát hallja meg, csak az őrjöngést. A hiszti zsákutca, amiből aztán kitolatni is elég nehéz.

Csináld a négy fal között!

Ennek ellenére én nagyon hasznosnak tartom. A hiszti olyan, mint egy hatalmas hurrikán, ami kipucolja belőlünk a feszültséget. Nemtől, kortól, identitástól függetlenül. És nehogy már csak a gyerekek és a nők kiváltsága legyen a hiszti. Csinálja bárki, aki szeretné kipróbálni! Ez egy teljesen normális, emberi dolog. Ettől függetlenül nem gondolom szép és elegáns viselkedésnek, amikor szélgép funkcióra kapcsolunk és elkezdünk koncepció nélkül ventilálni. Adok egy tippet: 

Na, meg a másik embernek érthetetlen fájdalmat. Mert hisztivel valós, értelmes megoldást nem lehet elérni. Én például gyakran a zuhanyzóban, fürdés közben mondom hangosan a magamét, és adom ki a feszkót. Vagy az autóban, vezetés közben… Beszélek a kollégáimhoz, ismerősökhöz akik idegesítenek, vagy igazságtalannak érzem, amit velem csinálnak, vagy egyszerűen csak szar arcok voltak, beszélek hozzájuk úgy, mintha ott lennének. Megkapják a magukét. Viccesen néz ki kívülről? Igen. De úgy megkapják, hogyha ott lennének, nem élnék túl.

Holdampf Linda: Hiszti

Ilyenkor persze lehet azt mondani, hogy nem állok bele, szemtől szembe, de vannak emberek, akikkel nem is akarom, hogy a kapcsolatom jobb legyen. Mert egyszerűen tudom, hogy esélytelen. Mert irreális elvárás, hogy mindenkivel jóban legyünk. És egyáltalán nem érdekel az sem, hogy felhívjam a figyelmét arra, hogy egyébként méltatlanul viselkedik. Viselkedjen. Nekem semmi dolgom nincsen azzal, hogy ő adott esetben mit csinál. Jobb lesz nekem, ha elmondom?! Úgysem fog változni, amit csinál, úgyis őt minősíti. Én viszont tanulhatok belőle. Próbálom megkeresni magamban, hogy miért okoz fájdalmat a viselkedése.

Ránézek, hogy tudok-e változtatni bármin magamban, lehet-e fejlődni… és ha igen, akkor még talán egy kis hálát is érzek, hogy valaki rávilágított egy problémára. Nem kell állandóan csak haragudni arra, aki szemét velünk. Nem kell állandóan felvenni az igazságosztó kabátot, elmondani a véleményünket, ha kérdeztek, ha nem. És figyeljetek! 

Szóval tényleg nem vagyok hisztis. Inkább bepörgetős a típusom, mint egy igazi kis terrier. De, ha a jó ember, megfelelő hangnemben szól rám, akkor leállok. Sőt állítólag Drama Queen is vagyok. De ebből többnyire csak a queent használom. Szerintem.

Jobban ragad, mint a skarlátbetű

Tény, aláírom, hogy az egyik legidegesítőbb bélyeg, amit egy nő férfitől megkaphat, az, hogy hisztis. Mert ezt olyan egyszerű rámondani a másikra. Olyan könnyen fel tudja menteni magát az ember a saját felelőssége alól. „Nem normális, hisztizik.” „Hülye hisztis picsa!” Hoppá! Elhangzik ez a kijelentés és máris a másik ember a hibás! Egyből elmegy a fókusz a közös, valós egyébként megoldandó problémáról. Ott az orvosi igazolás! Nincs mit tenni. A másik a hisztis! Hisztis! Én nem csináltam semmit! Ugye, hogy így van, hát nem látod, hogyan viselkedik?! Na, ezért mondom, hogy nincs értelme!

Diszkréten azért feltenném a kérdést annak, aki rásüti a másikra ezt, hogy az odavezető úton mindent megtett annak érdekében, hogy a másik fél ne robbanjon akkorát, mint Csernobil?!?!

Mert a hiszti azért nem egy ördögtől való dolog. Azért a legtöbb esetben van alapja. Csak rosszul csapódik le. Detonáció formájában. Mert a hiszti egy feszültségoldás, egy figyelemfelkeltés. A hiszti a tehetetlen düh kivetülése.

Őszintén elmondhatom magamról, hogy fekete öves vagyok a témakörben. Olyankor igyekszem a világ összes megértését magamra húzni, amikor egy hisztis emberrel állok szemben. A taktikám az, hogy megpróbálom megérteni a mögöttes valós problémát. Ha ez sikerül, akkor sokkal hamarabb lesz vége a műsornak.

Nem hiszem, hogy a problémákat fel lehet oldani úgy, hogy szó nélkül továbblépünk

Kikerülhetetlen akadálypálya az emberi kapcsolatokban

Rengeteg hisztiben volt már részem a munkámban is. Hányszor hallottam már, hogy nem tetszem így magamnak, nem jó a ruha, nem jó a smink, a haj, hogy semmi nem jó… Ilyenkor aztán kő kövön nem marad. Viszont az piszkosul jó, amikor egy ilyen után valaki belátja, hogy vele van a baj. Hogy Szűz Mária ruhája sem lenne kellően szűzies neki. Akkor egy pillanatra megáll, beismeri, bocsánatot kér… hülye volt! Belátja, hogy a probléma az ő készülékében volt, ilyenkor nem elégtételt, hanem végtelen szeretetet és megértést érzek. Nekem ez akkora emberi nagyságra vall. És ismert emberekkel, kollégákkal bőven volt részem ilyenben.

A barátságaimban, ott nehezen tolerálom, ha egy hiszti nincs lerendezve egy „Bocs, hülye voltam! Lenyugodtam, ne haragudj”  kijelentéssel. Nem hiszem, hogy a problémákat fel lehet oldani úgy, hogy szó nélkül továbblépünk. Azt sem mondom, hogy apró dolgokról órákon át kell beszélni, de tudni kell vállalni a tetteinkért a felelősséget. Mert akkor a következő – mert tuti lesz, miért is ne lenne – erre rakódik rá, és apró sérelmekből építünk egy barátságromboló szörnyet. Végül hülyén és értetlenül áll az ember a reakció előtt, amit aztán egy apró jelentéktelen kis kirohanásra kap. Szóval a barátságokban így nem vagyok toleráns. Pont azért, mert az az a terep, ahol lehetsz ténylegesen önmagad, ahol kiöntheted magadból a bent rekedt feszkót. De nem felelősség nélkül. Attól mert barátság, attól még sérülhet, ugyanolyan törékeny rendszer, mint bármelyik másik kapcsolat, csak edzett üvegből készül.

Szóval a hisztire nekem ez a megoldásom: figyelni, a valós problémára, megérteni, meghallgatni, helyre tenni magunkban. Megérteni, hogy nekem miért okoz problémát, amit a másik kiventilál magából. Aztán megbeszélni, egy nyugodt pillanatban, nem rohanva három percben.

Tudom, hogy nagyon gyorsan élünk, hogy semmire nincsen idő. Nincsen energia. De arra legyen már, hogy vigyázunk a kapcsolatainkra! Olyan felszabadító érzés belátni, ha hibáztunk. Nekem az! Jó a másik ember szemszögéből megvizsgálni a dolgokat és megérteni azt, amit ő lát. De ezt tényleg nem kell mindenkivel. Van, akivel egyszerűen nem érdemes. És emiatt én nem fogom rosszul érezni magam soha. Az energiáimat azokra összpontosítom, akik számomra valóban fontosak. És akiknek én is az vagyok. Mert önzés ide vagy oda. Ez csak kölcsönösen tud őszintén működni.

És akkor így most a végén azért eszembe jutott, hogy hol vagyok igazán kellemetlenül hisztis. Az Excel előtt. Egyszerűen nem megy. A Mamim szokott segíteni ebben, sőt mindig kedvesen felajánlja, hogy beírat egy tanfolyamra. De penetránsan tudok viselkedni vele is ilyenkor, mert rávilágít a gyengeségemre, anyaként ráadásul oktatni, nevelni akar a témakörben, miközben tudom magamról, hogy nem excelguruként fogok meghalni. És neki, aki egyébként elég pro ebben a műfajban, elég rossz lehet látni az én gyengeségemet. Szóval Mami! Ne haragudj rám!!!!!

És nyilvánosan szeretnék elnézést kérni az összes ügyfélszolgálaton dolgozó embertársamtól. Legyen ez bank, kábeltévé, ELMŰ, posta, bármi.

Annyira béna vagyok a számlákban, a papírmunkában, hogy sokszor ezt rajtuk verem le. És ezen nekem kell változtatnom!!! Mert iszonyú kellemetlen vagyok saját magam számára is. Mert ők tényleg csak segíteni akarnak. A munkájukat végzik. Én meg leplezni akarom a bénaságomat, a tudatlanságomat. Szóval, ha bárki olvassa ezt, akkor kérem, hogy bocsásson meg! És azért extra hálás vagyok, hogy soha nem került még eddig ki rólam olyan „vicces” hangfelvétel a netre, mint a „Kórház?! Ez a békéscsabai kórház?!”

Mert sajnos sok ilyen anyagot szolgáltattam a világnak!

Úgyhogy elnézést! És boldog Valentin-napot kívánok mindenkinek!