Vége a „szuperfontos” irodai mítingeknek: így jöhet ki jól az emberiség a koronavírusból

Szóval az van, hogy miután minden normális (van amúgy ennek a szónak még értelme?) honfitársamhoz hasonlóan elfogyasztottam a mindmeghalunk-híradagot, amelyből mindennap kiderül, hogy ennél rosszabb már nem lehet (aztán másnap az is kiderül, hogy dehogynem lehet), így három hét után muszáj volt valami pozitívat is látnom/olvasnom. Oké, a cicás videók mindig ott vannak, de hát e műfaj közéleti aktualitása minimum megkérdőjelezhető, az erkélyen tapsoló, éneklő, zenélő emberekről szóló hírek pedig témába vágnak ugyan, de lássuk be, egy idő után ez sem segít. Szerencsére kivételesen tényleg támadt egy jó ötletem: megnéztem az Időkép szmogtérképét, pontosabban Budapestét, itt élek ugyanis, és ez fogadott:

Semmi meglepő nincs abban, persze, hogy emberek híján a természet elkezdi visszafoglalni, ami eredetileg az övé volt, Velencében lelátni a tenger aljáig, beköltöztek a delfinek, hattyúk fürdőznek az európai nagyvárosok szökőkútjaiban és így tovább. Ha az emberek visszatérnek a korábbi életükhöz, nyilván eltűnnek majd szegény állatok, ahogy Budapest levegője is mocskos lesz újra, ez nem is kérdés – a kérdés inkább az, tényleg visszatérnek-e az emberek a korábbi életükhöz. Én azt remélem – és ebben nyilván egyetért velem mindenki, kivéve talán azt a pár nagyon gazdag embert, aki a posztkapitalista berendezkedés nyertese volt –, hogy nem térnek. Mondanám, hogy ezzel együtt persze nincsenek illúzióim a kényelmes, kollektív amnéziáról, rövidlátásról és korlátoltságról, tehát ezt a vágyálmot jobb is most elengedni. Csakhogy egyrészt akkor vége is lenne ennek a cikknek, másrészt utánaolvastam, mit mondanak erről nálam okosabb emberek, és kiderült, hogy

egyáltalán nem biztos, hogy visszatérünk, sőt, hogy vissza akarunk térni a korábbi ügymenethez.

Méghozzá nem azért, mert ennek az egésznek a végére egyszerre világosodik majd meg az emberi faj és valósítja meg a Star Trek békén, empátián, odaforduláson és diplomácián alapuló utópiáját, hanem azért, mert egyszerűen nem lesz más választása. A koronavírus ugyanis nem szelíden rátereli az embereket a helyes útra, hanem rákényszeríti őket, hogy újragondoljanak mindent. És ez, bármilyen szörnyű is a helyzet most, jó dolog.

A „jó” persze groteszk jelző bármilyen koronavírussal kapcsolatos témára. De ha már itt tartunk, mondok még egyet:

A koronavírus a legdemokratikusabb jelenség az elmúlt száz évből.

Még mielőtt felháborodnál: nem politikai értelemben mondom, hanem úgy, hogy tényleg nem válogat, pontosan ugyanolyan eséllyel „indul” vele szemben mindenki. Amikor nap mint nap érkeznek a hírek pozitívra tesztelt celebekről, közjogi méltóságokról, sztársportolókról, tehát gazdag, privilegizált (és ennek megfelelő immunrendszerű) embertársainkról, pontosan láthatjuk, hogy ez a vírus nem válogat. Naná, hogy összefogott az emberiség. Mibe, hogy nem lenne globális vészhelyzet, ha a COVID-19 mondjuk a szegények betegsége lenne. Nem jófejségből fogtunk össze tehát, hanem önvédelemből.

Egy kicsit hasonló a helyzet a Watchmen című képregény (és film) végéhez: ott a világ minden táján több millió áldozatot követelő katasztrófa kellett ahhoz, hogy a nemzetek felfüggesszék a háborúkat, és megpróbáljanak bizakodva, ha nem is kéz a kézben, de konstruktívan kezdeni valamit a helyzettel. A Watchmenben persze egy szociopata zseni ármánykodása indítja el a történetet, míg a koronavírus „csak úgy” jött. Igen, csak úgy: bár tisztában vagyunk vele, hogy kínálkozó az „ezt nem véletlenül kaptuk”-féle ezoterikus értelmezés, és szabadon terjednek a különböző összeesküvés-elméletek is, azért pár alaptételt nem árt tisztázni.

• A vírust az emberi gondatlanság szabadította ránk, de ettől még a természet műve.
• Nem „kaptuk”, nem „küldték”, nincs terve, nincs célja, legfeljebb annyi, amennyi a vírusoknak általában: hogy terjedjen.
• Nem laborban készült és végképp nem tudatosan terjeszti a „háttérhatalom”.

Ezek tudományos tények. Az viszont tényleg csak rajtunk múlik, hogy mit kezdünk mindezzel, és milyen tanulságokat vonunk le a helyzetből. Szerencsére eddig inkább összezártunk, mint széthúztunk, azaz inkább azoknak lesz igazuk, akik szerint a koronavírus a legjobbat hozza ki az emberiségből, mint azoknak, akik Mad Max-es, posztapokaliptikus, „ember embernek farkasa”-világot vizionálnak. Sőt, ott tartunk, hogy egészen konkrét képünk van arról, milyen lesz a világ, ha ez az őrület elvonul. Íme az erről értekező kutatók összefűzött gondolatai. Nagyon remélem, hogy igazuk lesz.

Sosem látott adományozási kedv

Ehhez kutatás sem kell, elég mindenkinek végigpörgetnie a Facebook-falát: már most annyian és annyit adományoznak nemes ügyekre, mint korábban soha, sok-sok szerényen élő embertársunk adakozik annyit, hogy ő éppen csak életben maradjon, és mintha még a szupergazdagok is egy kicsit (újra) kapcsolatba kerülnének a valósággal. Igaz, ők azért többnyire ügyelnek arra, hogy a korábbi életszínvonalukból ne kelljen engedniük.

A lényeg, hogy egyéni és szervezeti szinten is előrelátóbbak lettünk, igazi altruisták, ha úgy tetszik. Méghozzá a saját érdekünkben. A Givewell nevű jótékonyásgiszervezet-értékelő (tehát egy olyan szervezet, amely azt figyeli, jó helyre kerül-e a pénzünk, ha eladakozzuk) azt mondja, a malária sújtotta területeken tevékenykedő civileket érdemes támogatni – írja erről szóló cikkében az UnHerd. Eddig az emberek főleg azért adakoztak, mert jó érzés volt tudniuk, hogy akár egy-egy életet is megmentenek (Afrikában egy-egy élet „ára”, ha az adományokat nézzük, nagyjából két-háromezer dollár). Ezek után alighanem azért adakoznak majd, hogy elejét vegyék a következő világméretű katasztrófának. Ha ugyanis az elmaradottabb területeken segítenek felépíteni az egészségügyi ellátórendszert és az egyéb infrastruktúrát, a fertőzések is könnyebben megállíthatók, vagy eleve nem is terjednek tova.

Gondoljunk bele, mi történt, pontosabban mi nem történt volna, ha már rég felszámolták volna a kínai horrorpiacokat, vagy legalább szigorúbban ellenőrizték volna, mi folyik például Vuhánban.

A kisközösségek felerősödése

Közösségek alatt nem a nemzetekre, etnikai és egyéb csoportosulásokra gondolnak, hanem az igazi, hagyományos, összetartó kis társaságokra, amelyekről eddig azt mondták, a városiasodás és a globalizáció hatására megszűntek. A szomszédságok, baráti társaságok már most szorosabbak, mint valaha, nem csak udvariasságból érintkeznek, és nem szórakozni járnak el (már csak azért is, mert most nyilván sehova sem járnak el), hanem tényleg figyelnek arra, mire van szüksége a másiknak. A koronavírus ugyanis megtanított minket arra, hogy számíthatunk egymásra és cserébe a másik is számíthat ránk.

Nem lesz többé „jaj, dehogy, nem akarlak ezzel terhelni”, „neked is van elég bajod”, „megoldom, köszi, majd lesz valahogy”.

Ezentúl merünk kérni, merünk felajánlani, és egyiket sem éljük meg teherként, ciki, titkolnivaló helyzetként.

Ezt segíti az az első ránézésre mindenképpen negatív fejlemény, hogy a vírus okozta gazdasági válságban alighanem tönkremegy, vagy radikálisan profilt vált majd a legtöbb fapados légitársaság. Akárcsak évtizedekkel ezelőtt, a kontinensközi utazás újra a gazdagok kiváltsága lesz majd, mi, egyszerű halandók pedig maradunk az autóval, vonattal megközelíthető környező országoknál; utazunk majd, de nem úgy és nem annyit, mint szoktunk. Félő, hogy ettől egy kicsit újra „bezár” a világ, újra egzotikusak, idegenek lesznek a távoli népek, de éppen ezért talán egy kicsit jobban figyelünk majd arra, mi történik körülöttünk. Arról nem is beszélve, hogy a légi forgalom csökkenésével a következő nagy vírus nem tud majd olyan ütemben elterjedni, mint most ez.

Összehangolt víruskutatás

Éppen hatalmas verseny zajlik, hogy a következő hetekben-hónapokban kifejlesszék az oltóanyagot, amelyet aztán jó esetben „csak” egy év tesztelés, minősítés, engedélyeztetés és mindenféle egyéb papírozás után piacra dobnak. Ha minden jól megy, addig összejön egy többé-kevésbé hatékony gyógymód is, amely a járványt leállítani ugyan nem fogja, de a betegek fertőzöttségét (vagy legalább a tüneteiket) enyhítheti, tehát tehermentesítheti az egészségügyet (és mellesleg megmenthet több tíz- vagy százezer embert). Mindez sok idő, és a jelenlegi helyzetben igazságtalanul, de érthető módon türelmetlenek vagyunk, és azt kérdezzük (költőileg a nagy semmibe, esetleg kutyánktól-macskánktól), hogy

A helyzet az, hogy még ez az egy-másfél éves ígéret is hatalmas fejlődés a pár évvel ezelőtti kutatásokhoz képest. Ha azonban van tanulsága a koronavírus-járványnak, akkor az, hogy a jövőben még ennél is sokkal gyorsabban kell reagálnia a gyógyszeriparnak. Akár úgy, hogy általános vakcinákat „táraz be”, amelyeket aztán csak kombinálnia kell a jövőbeni vírusok genomjaival (a koronavírusét épp mostanában fejtették meg, méghozzá magyar kutatók), vagy az antibiotikumok mintájára kell széles spektrumú vírusölő készítményeket fejleszteniük. Ehhez persze az is kell, hogy a kormányok ne titkolózzanak, ha megjelenik egy új betegség, hanem azonnal juttassák el a mintákat a világ laborjaiba.

Ez persze a valóságban sokkal nehezebb, mint így leírva. Mindez ráadásul önzetlenséget kíván a gyógyszercégektől, a kutatás-fejlesztés ugyanis nagyon-nagyon drága, a vírusellenes készítményekben pedig messze nincs annyi pénz, mint a legtöbb gyógyszerben. (Ennyit arról az összeesküvés-elméletről, hogy a koronavíruson akarna kaszálni a big pharma.) Kormányzati támogatások és Világbank-utalások kellenek, másképp nem működik. Márpedig működnie kell: ha csak az anyagi részét nézzük, az említett kormányoknak sokkal drágább megküzdeniük egy-egy agresszív vírussal, mint felkészülniük rá. Ezt most a saját bőrükön érzik, és ha minden igaz, egy életre megtanulják.

Igazságosabb egészségügyi rendszer

Ha van értelme a koronavírusnak, akkor az, hogy megmutatja: az egészségügyi dolgozók, az eladók, a szemétszállítók, a futárok, a szállítmányozók az igazi hősök, nem a politikusok és a gazdag emberek. Az persze senkinek sem hiányzik, hogy ebből a felső tízezer elleni pogrom legyen, de arra világosan rámutat, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket és a nem eléggé megbecsült szakmák helyzetét rendezni kell. A döntéshozók persze simán megtehetik, hogy az erkélyről tapsolás, az orvosoknak, ápolóknak szánt megható, a közösségi oldalakon, ahogy mondani szokták, virálisan terjedő kép- és videócunami elültével szépen a szőnyeg alá söpörjék az egészet és ugyanúgy halogassák a felszereltség, a szégyenteljesen kicsi bérek és az emberhiány megoldását, ahogy az elmúlt tíz-húsz évben tették. Illúzióink nincsenek, de azért nagyon reméljük, hogy nem így lesz; ha mégis, akkor azt reméljük, hogy hatékonyan számon tudjuk kérni ezt rajtuk. Mondjuk hatékonyabban, mint egy online tüntetés.

Bár Magyarországnak papíron ebben pont nincs szégyellnivalója, de a világ sok országában, például Amerikában is vérlázítóan igazságtalan (vagy éppen nem létezik) a társadalombiztosítás. Ha minden „jól” megy (bármilyen groteszk is ezt így leírni a koronavírus kapcsán), a vihar elültével tényleg általános lesz, hogy az egészségügyhöz való hozzáférés mindenkinek természetes joga, és hogy legalább az alapszolgáltatások nem kötődnek keresethez, társadalmi státuszhoz, a rendszer pedig kész lesz segíteni minden betegen, legyen az hajléktalan, egyedülálló anyuka (aki nem teheti meg, hogy hetekre kiesik a munkából) vagy éppen a letelepedési engedélyére váró bevándorló. Ha nem is önzetlenségből, hát azért, mert ezek után tényleg minden társadalom elemi érdeke lesz, hogy minél kevesebben minél kevesebb ideig legyenek betegek.

Átalakul a munka

Ezt magyaráznunk sem kell, hiszen éppen mindenki a saját bőrén tapasztalja. Azt eddig is tudtuk, hogy bizonyos munkaköröket leszámítva a hagyományos, heti ötnapos, „kilenctől ötig” munkakultúra ideje leáldozóban van, most ez a folyamat gyorsult fel és teljesedett ki pár hét alatt, ha kényszerből is tehát, de élőben tesztelhetjük, mit hoz a jövő. Rövidtávon kiderül (vagyis már ki is derült), hogy néhány helyzetet leszámítva tényleg nem kell a személyes jelenlét ahhoz, hogy tisztességesen elvégezzük a ránk bízott feladatokat, azokat a bizonyos szuperfontos, végeláthatatlan, ásítozós mítingeket csodásan pótolják a jól irányzott mailek, csetek és esetleg konferenciavideók. A legjobb, hogy az is kiderült, hogy még azokat a munkákat is lehetséges otthonról végezni, amelyekről a főnökség eddig makacsul állította, hogy kötelezően bejárósak, például azért, mert a céges rendszer csak céges laptopról, céges belső hálózattal, céges jelszavakkal működik, a Windowsba bejelentkezni sem tudunk, ha nem a cég által jóváhagyott feng shui környezetben tesszük, miközben céges csí áramlik körülöttünk. Hát, most kiderült, hogy lehet: valahogy az összes vállalat informatikai stábjának sikerült megoldania, hogy mindez otthonról is működjön.

Hogy középtávon, tehát pár éven belül mi lesz, jó kérdés. Alighanem az, hogy projektekben és feladatokban gondolkodunk majd munkaidő helyett, ami csak annak rossz hír, aki eddig megúszósra vette. (A munkaidő felét-kétharmadát amúgy is ellébecoltuk, ha nem, úgy éreztük, belebolondulunk, érthető módon: az emberi agy egyszerűen képtelen végigdolgozni nyolc órát, legalábbis irodában.) Paradoxonnak tűnhet, de éppen ezért sokkal gyorsabban kiderül majd, ki mennyire rugalmas, szorgalmas és tanulékony, eljön az introvertáltak és az éjjeli baglyok ideje, miközben az ebéd- és cigiszünetben susmorgó pletykafészkeké és a passzív-agresszív hatalmi harcoké leáldozik.

Hosszútávon meg… Erre is vannak ötleteim, de akkor két bekezdés múlva tényleg a Star Treknél tartanék, úgyhogy be is fejezem, túl optimista sem szeretnék lenni.

További cikkek a témában:

• Éppen most változik meg gyökeresen, hogy mi az az énidő
• Elképesztő dolgokat engednek meg a szülők a gyerekeiknek a karanténban
• „A fő probléma én vagyok a házasságunkban” – anyák őszintén karanténról és párkapcsolatról