Az otthoni szépségápolás kellékeinek története

Hajszárító

Alexandre Godefroy francia fodrász 1888-ban egy sisakszerű, szelepekkel ellátott burát csatlakoztatott egy cső segítségével egy gáztűzhely levegőnyílásához, így született meg az első hajszárító készülék. Nem sokkal később piacra került az úgynevezett Thermicon is, mely egy kerámiából készült, zárható palack és egy hajkefe kombinációja volt: a belsejébe forrásban lévő vizet töltöttek, majd a felforrósított kefét húzogatták a hajban, hogy gyorsabban száradjon. 

Gabriel Kanzajian 1911-ben szabadalmaztatta az Egyesült Államokban az első elektromos, kézi hajszárítót, ám a találmány csak egy évtizeddel később terjedt el a kereskedelmi forgalomban. A korabeli modellek azonban meglehetősen kezdetlegesek voltak: a teljesítményük alacsony volt, fémből készültek, a súlyuk emiatt 2 kiló körül járt, ráadásul rengeteg túlmelegedéses és áramütéses balesetet okoztak. A gyártók az ezt követő években arra törekedtek, hogy biztonságosabb és könnyebb hajszárítókat fejlesszenek ki, a fémet például fával, illetve bakelittel váltották ki. A hajszalonokban ugyanakkor népszerűek maradtak a burás hajszárítók, időközben persze szintén egyre modernebbé váló verziói is.

A hajszárító egykor, és ahogy ma ismerjük (Fotók: Getty Images)

Az ötvenes-hatvanas években aztán a kézi hajszárítók könnyű műanyag házat és fejlettebb motorokat kaptak. Ekkor kerültek a tömegek által megfizethető árkategóriába. A burák ugyanakkor továbbra is ott álltak a szalonokban, hiszen bizonyos frizurák, péládul a hetvenes évek méhkas-frizuráinak elkészítéséhez elengedhetetlenül szükségesek voltak, ahogy a nyolcvanas években népszerű daueroláshoz is.

Az elmúlt négy évtizedben a hajszárítók mind több extra funkciót kaptak, és persze egyre biztonságosabbak és energiatakarékosabbak lettek, az alapvető működési elvük és kialakításuk viszont alig változott. Néhány éve azonban egy angol márka előrukkolt egy valódi újítással: a készülék motorját a nyélbe helyezték át, ezzel megváltoztatva annak megszokott formáját. A masina belsejébe pedig egy úgynevezett üveggyöngy termisztor került, mely méri a kilépő levegő hőmérsékletét, majd egy mikroprocesszor segítségével oly módon szabályozza, hogy az semmiképp ne roncsolhassa a hajat.

Hajsütővas

Kezdetleges hajsütővasakat már az ókori egyiptomiak és rómaiak is használtak. A vasból készült, fogószerű eszközt tűz felett forrósították fel, majd ennek segítségével formázták a hajat. Bár az eszköz külleme sokat finomodott az évszázadok folyamán, a viktoriánus időkben például már fából, elefántcsontból és ezüstből is készültek hajsütővasak, ezeket más megoldás híján továbbra is a hagyományos módon, láng felett hevítették fel. 1866-ban Sir Hiram Maxim amerikai-brit feltaláló nyújtotta be az első hivatalos szabadalmat a hajsütővasra. 1872-ben aztán a francia Marcel Grateau rukkolt elő a maga találmányával: a – még mindig lángon – felforrósítható csipeszekkel, melyek segítségével az általa megalkotott, idővel legendássá vált frizurát, a Marcel-hullámot lehetett elkészíteni.

A fodrász-feltaláló később az Egyesült Államokba emigrált, és a nevét François Marcel Woelfflé-re változtatta. Az első amerikai szabadalmát  hajhullámosító eszközre 1905-ben kapta meg, míg a továbbfejlesztett, immár elektomos árammal működő változatra a másodikat 1918-ban. Időközben az első, egyszerű fémlemezekből álló hajvasaló is megszületett Isaac K. Shero műhelyében, aki 1909-ben szabadalmaztatta azt.

A hajsütővas az ókori Egyiptomban és napjainkban (Fotók: Getty Images)

A mai értelemben vett elektromos hajsütővasak közvetlen elődjének tekinthető masinával Rene Lelievre és Roger Lemoine rukkolt elő 1959-ben. 1965-ben aztán megjelent a piacon az első, cserélhető vastagságú csövekkel ellátott hajsütővas is. Ezekben az években a masina már nem  számított luxuscikknek, egyre több háztartásban vált mindennapivá a használata. 

1980-ban egy amerikai fodrász, Theora Stephens állt elő két fontos újítással: rugós záróbilincsel és hőfokszabályzóval látta el a sütővasat, ami sokkal felhasználóbarátabbá tette azt. 1987-ben aztán megjelent a ZeeCurl, mellyel Z-alakú hullámokat lehetett formázni, ami rövidesen a korszak egyik legjellegzetesebb frizuratrendje lett.

A hajsütővasak és hajvasalók a kilencvenes években, illetve az ezredfordulót követően mind fejlettebbé váltak formavilágban, anyaghasználatban, illetve a hőszabályozó technikákat illetően is. A fejlesztések fő szempontja jó ideje a kíméletesség, a magas hőmérséklet hajat roncsoló hatásainak mérséklése.

Elektromos borotva és epilátor

Az arcszőrzet eltávolításának igénye már a kőkorszaki emberben is felmerült: őseink éles kagylók segítségével kaszabolták le magukról a nemkívánatos bozontot. Az ókori egyiptomiak habkövet, különféle pengéket, sőt már szőrtelenítő krémeket is használtak, míg a bronzkorban jellemzően éles obszidián szerszámokkal végezték a borotválkozást. A fémpengék elterjedésére egészen a 18. századig kellett várni.

Elektromos meghajtású borotvára először John Francis O’Rourke, egy New York-i építőmérnök nyújtott be szabadalmat 1898-ban, majd 1915-ben Johann Bruecker német mérnök, 1930-ban pedig az amerikai Jacob Schick ezredes is szabadalmaztatott elektromos borotvát. Az első modellek nem voltak sikeresek, mivel a használatuk meglehetősen macerás volt és mindkét kézre szükség volt hozzá. Schick azonban bravúros módon tökéletesítette a dizájnt és ennek köszönhetően találmányából 1937-ig 1,5 millió darabot adtak el. A cég virágzott, ám a feltaláló ebben az évben elhunyt. Hamarosan azonban megjelent a színen a Remington cég, egy még kényelmesebb elektromos borotvával – melyen a pengéket már mikrofólia fedte –, később pedig annak dupla-, majd triplafejű verzióival, melyek jelentősen lerövidítették a borotválkozás idejét, míg annak minőségét javították. 1939-ben viszont a Philips előrukkolt az első forgópengés villanyborotvával, a piaci verseny pedig innentől kezdve a szó legszorosabb értelmében véve kiéleződött. A negyvenes évek vége felé aztán piacra dobták az első vezeték nélküli, akkumulátorral működő elektromos borotvákat is, ám ezekre akkor még nem mutatkozott jelentősebb kereslet.

Sokat változott (Fotók: Getty Images)

Az ötvenes években a gyártók számára is világossá vált, hogy az elektromos borotvákat bizony nemcsak férfiak, de nők is használják. Az első kifejezetten női borotvát, melyet elsősorban a hónalj és a lábak szőrtelenítésére fejlesztettek ki és feminin dizájnt is kapott, 1957-ben kezdték árusítani. Az 1960-as évek már egyértelműen a vezeték nélküli elektromos borotváké volt. 1967-re a Philips megalkotta a háromfejű, forgópengés modellt, mely akkora telitalálatnak bizonyult, hogy a mai napig is szabványnak számít.

A villanyborotvák praktikumát és a gyantázás tartósságát egyesítő epilátort 1985-ben dobták piacra. A készülék forgó spirálrugók segítségével húzta ki tövestül a szőrszálakat. A használata rendkívül fájdalmas volt, hiszen a rugó többször is megragadta a szőrszálakat, mielőtt kitépte volna azokat. A masinából azonban így is havonta egymillió darabot értékesítettek. 1988-ban aztán ebből is megérkezett a továbbfejlesztett verzió, mely már egyetlen húzással képes volt eltávolítani a szőrszálakat, mérsékelve a szőrtelenítéssel járó fájdalmat. 

A kilencvenes évek jelentős újítása a rugalmas borotvafejek megjelenése volt, melyek lehetővé tették, hogy a fej sokkal pontosabban kövesse az arc és a test vonalait. Mindemellett a gépeket működtető akkumulátorok is rengeteget fejlődtek, egy töltéssel sokkal tovább üzemeltek és az élettartamukat is nagyságrendekkel megnövelték. Az ezredforduló környékén aztán debütáltak az első vízálló elektromos borotvák is, így már nem kellett választani többé a nedves és a száraz borotválkozás között.

Elektromos fogkefe

A fogak tisztítására már az ókori civilizációkban is használtak úgynevezett rágórudakat, rágópálcákat, vagyis vékony gallyakat, fadarabokat, melyeket a fogakhoz dörzsöltek. Az 1400-as évek végén Kínában elkészítették az első sörtés fogkeféket: egy bambuszdarabra vaddisznószőröket rögzítettek. A mai, hagyományos fogkefék elődjét a brit William Addis fejlesztette ki börtönévei alatt: egy csontra lyukakat fúrt, és azokon húzott át szálakat, majd megkötötte azokat. Találmányát 1780-ban kezdte gyártatni.

Az első elektromos fogkefét a kaliforniai Tomlinson Moseley alkotta meg és 1937-ben szabadalmaztatta Motodent néven, ám az nem váltott ki különösebben nagy érdeklődést. Ebben az időszakban sokkal izgalmasabb újításnak tűnt, hogy a hagyományos fogkeféken az állati eredetű sörtéket a nejlon váltotta fel. 1954-ben a svájci Dr. Philippe Guy Woog rukkolt elő egy újabb elektromos fogkefével, a Broxodenttel, melyet elsősorban fogszabályzós pácienseknek, illetve korlátozott motorikus képességekkel rendelkező embereknek szánt. A gépet eőször Svájcban, majd 1960-tól az Egyesült Államokban gyártották. A korai modelleket még az elektromos hálózatra kellet csatlakoztatni, ami azonban kényelmetlen és veszélyes volt. Egy amerikai gyártó aztán megoldotta ezt a problémát és hamarosan előállt az elektromos fogkefe vezeték nélküli változatával, melyek energiaellátását újratölthető Ni-Cd akkumulátorok biztosították. A masina azonban meglehetősen méretes volt, az akkumulátorok élettartama pedig rövid, ráadásul nem lehetett azokat cserélni sem, így ha az akkumulátor tönkrement, az egész készüléket el kellett dobni.

Az elektromos fogkefe korai verziója és egy mai modell (Fotó: Wikipedia/Getty Images)

A hetvenes-nyolcvanas években az újabb és újabb fejlesztésekkel egyre komolyabb verseny alakult ki az elektromos fogkefék piacán. 1992-ben érkezett el a következő mérföldkő, amikor is egy amerikai vállalat bemutatta az első ultrahangos fogkefét, melyet Ultima, később pedig Ultrasonex néven forgalmaztak. A készülék kezdetben csak ultrahanggal működött, később –mivel a vásárlók részéről erre mutatkozott igény–, rezgő üzemmóddal is ellátták. 

Napjainkban elektromos, szónikus és ultrahangos fogkefék közül válogathatunk. A hagyományos elektromos, illetve a szónikus készülékek mechanikus módon, oszcilláló- illetve és pulzáló mozgással tisztítják a fogakat, a legfelkapottabbak ezen belül is máig is a forgófejes változatok. A szónikus készülékek annyiban fejlettebbek a hagyományosaknál, hogy sokkal gyorsabb – percenkénti több tízezres – fejmozgásra képesek. Az ultrahangos technológia ettől eltér: nem súrolással, hanem ultraszónikus hanghullámokkal, illetve a fogkrémben keletkező mikrobuborékokkal tisztítja a fogakat.