nlc.hu
Életmód

Nagyinterjú Vincze Lillával, a Napoleon Boulevard énekesnőjével

„A műveltséget nem lehet megúszni” – nagyinterjú Vincze Lillával

Júlia pont 35 éve szállt fel a fejünk fölé. Nagyinterjú Vincze Lillával repülésről, utazásról, angyalos zászlóról, a Napoleon Boulevardról, Erdős Péterről, rendszerváltásról és fekete mágiáról.

A Dal zsűritagja voltál, előtte a Nagy Duettben is feltűntél, legutóbb mégis egy nógrádi várban készített videód miatt volt hangos az internet. Ennek mi a története?

Nagyon szeretem Magyarországot, a tájakat, a régiségeket, a kastélyokat, a templomokat, gyűjtöm is a régi tárgyakat, így nőttem fel, ez az örökségem. A nógrádi vár az egyik kedvencem, koncerthelyszínként is: belátod az egész Börzsönyt, gyönyörű az egész, a település is nagyon kedves. Gyakran visszajárunk, közel van Budapesthez, barátokra leltem, a táj és a történelem és a közösségi élet miatt is ide húz a szívem. Rég terveztük, hogy koncertezünk itt, végül június 12-én, a születésnapom után egy héttel sikerült a drága zenekarommal, ajándék volt. A zenekaromban tyúkanyó vagyok, mindig kitalálok valami csapatépítő programot, túrázunk, biciklizünk, most is megbeszéltük, hogy maradunk ünnepelni, miután a tavalyi koncert elmaradt. Megálmodtunk egy forgatást is, másnapra, az egyik kedvenc dalunkhoz, amit évek óta játszunk koncerteken, szereti a közönség is: ez a Mi van velem? Ennek az eredeti verzióját, drága Cziglán István barátommal készítettünk 1991-ben a duettalbumunkra, tehát már nem Napoleon Boulevard-dal. Vicces, bolondos, nem éppen entellektüel, de nem is ez volt a cél, éppen arról a korról szólt, amikor nem tudtuk, mi van velünk.

A vár tetején kezdtük a koncertet, egy óra után érkezett a vihar, esővel, félbe is szakítottuk az előadást, de a közönséggel kivártuk, hogy kitisztuljon az ég. Ugyanolyan lelkesen folytattuk. Szeretek improvizálni – és itt szükség is volt rá –, egymásra néztünk Varga Richárd polgármesterrel, aki a szünetben felvetette, hogy fogjam meg az egyik zászlót és szaladjak ki a romra elénekelni egy dalt. Felragyogtam, így is tettem, a rom tetején elénekeltem az Európa visszavárt, a zenekar odalent játszott. Ez látszik a felvételen, amiben sokkal több koncertrészlet lett volna, de a kettőből az egyik kamera elromlott, a másikban pedig nem maradt elég kép. Egyébként gyönyörű koncert volt, a végén tábortűzzel, a végén az egész közönséggel levonultunk, énekelve, fáklyákkal. Másnap újra a várban, vágóképeket forgattunk, gyönyörű idő volt, lobogtak a zászlók. Korábban én kértem, hogy öltözzünk be a várjátékokra készült ruhákba, amelyeket a helyi hagyományőrző kör asszonyai készítettek, és azt is, hogy terítsék le a katolikus templom angyalcímeres zászlóját. Rögtönöztünk, játszottunk, egy ponton át is ugrottam a zászlót. A végeredmény nem egy hivatalos klip, hanem egy ajándék a községtől; a videó végül ősszel ki is került.

Ebben aztán sok kommentelő politikai kiállást látott.

Igen, pedig eszünkbe sem jutott ilyesmi, és senki másnak sem, amíg el nem terjedt a videó.

Te egyébként is figyeltél arra, nehogy nyilvánosan elköteleződj.

Pedig határozott véleményem van, szeretem megérteni, mi történik körülöttünk. Az egész életem kiindulópontja a ’89-91 közötti időszak: a szabadság érzése, az, hogy úgy gondoltuk, szabadon alakíthatjuk az életünket. A családi mintákat visszük tovább, az örökséget, ezekkel az eszközökkel próbálunk azóta is egy megváltozott korban élni. Mindig próbáltam hű maradni az eredeti erkölcsi érzékemhez és világnézetemhez. Fontos volt, hogy a legfontosabb emberi értékekben, humanizmusomban ugyanaz maradjak, hogy ezt az alapigazságot semmilyen rendszer ne tudja kiölni belőlem.

’86-ban, amikor elindult a Napoleon Boulevard, már éreztétek, hogy a végét járja a rendszer?

Utólag azt mondják azokra az évekre, hogy a vadkelet vadromantikája. Azóta sincs semmi, amihez hasonlítani lehetne azt a korszakot, és amikor benne voltunk, akkor sem tudtuk mihez viszonyítani. Tudtuk, hogy volt ’56, amit szüleink, nagyszüleink átéltek, és egy kicsit megsuhintott minket is, akik a 70-es években voltunk gyerekek. Azt viszont már mi is megéltük – persze csak sokkal később nyert értelmet –, hogy egész mást tanulsz az iskolában, mint ami tényleg volt, Lenin bácsitól Kádár bácsiig. Nekem ez a főiskolán kezdett leesni. Akkor találkoztam az alternatív zenével is: ott voltam a Bercsényi kollégiumban az avantgárd művészekkel, filmesekkel, Rajk Laciékkal, már csak az építész bátyám révén is. Kíváncsi voltam, kísérletező, érdekelt az underground irodalom, zene, színház, de a klasszikusok is – tanultam is és a hangom alapján is komolyzenei pályára kellett volna lépnem –, és közben persze maga a kor izgatott, amiben éltem. Kerestem a formát, amiben ki tudok teljesedni. Ehhez nagyon jól jött ez a szellemiség, nem csoda, hogy avantgárd muzsikusként kezdtem – ezt egyébként kevesen tudják rólam.

Vincze Lilla

Fotó: Neményi Márton

Kik voltak a menő előadók?

Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Balaton… De izgatott Nina Hagen és Klaus Nomi is. Nagyon tetszett az entellektüel közeg, a koncertek, a fotókiállítások, akkoriban nekem is kísérleti együtteseim voltak, például a Víz zenekar Kemény Istvánnal, de dolgoztam drága Térey János barátommal és Sőth Sándorral is alapítottunk bandát. Nekem mindig határozott elképzeléseim voltak, amelyekhez ragaszkodtam is – Spenót folyik az ereimben, ugye – az pedig, ha két erős személyiség találkozik, szülhet konfliktusokat.

Te ráadásul tudtál zenélni, a legtöbb underground együttes pedig sportot űzött abból, hogy mennyire amatőr módon szólalt meg.

Igen. Szellemileg nagyon erős világ volt, zeneileg kevésbé. Kritikus, erős dalokat írtak, tükrözték a kor szellemiségét, de zeneileg nem tűntek kiforrottnak. Nekem viszont nagyon fontos volt a klasszikus zenei tudásom és a népzenéhez való viszonyom. Talán jobban is kihasználhattam volna a szellemi közeget, de a sorsszerű találkozás még váratott magára. Azt tudtam, hogy operaénekes nem szeretnék lenni, de a klasszikus zenei eszközöket akkor is szeretném felhasználni. Egy barátom ekkor mutatta meg a Solaris Marsbéli krónikáját. Imádtam, inspirált. Elmentünk egy koncertjükre a Kertészeti Egyetem klubjába: a KEK a legmenőbb helyszín volt akkoriban, ők Demjén előtt játszottak, a koncert végén pedig elkezdtünk beszélgetni arról, hogy megpróbálkozhatnánk közös dalokkal. Okosak, eredetiek voltak, nagyon nívós instrumentális muzsikát játszottak, ez nem csak Magyarországon volt egyedülálló. Felnéztem rájuk. Kihívás is volt: akkor már megálmodtam, hogy ilyen zenészekkel szeretném, ha kiegészítenénk egymást. Hamar rájöttek, hogy tényleg határozott elképzeléseim vannak a zenéről. Udvariasan elhívtak próbára, csak épp próbatermük nem volt: utánamentem az ügynek, szereztem termet, pár hét után ott találkoztunk. A próbájuk után örömzenéltünk, látták, hogy én is szeretek improvizálni. Nagy büszkén hoztam a Fostex magnót, amit szereztem, halandzsát énekeltem fel rá, nagyon tetszett nekik, éreztük, folytatnunk kell. Erdész Robi fantasztikus szövegeket írt, mindenki hozta az ötleteit. Azok kaptuk magunkat, hogy összeállt egy repertoárunk, a Fostexen felvettük a demókat is. A Solaris: ez volt az én nagy találkozásom. Velük lehetett beszélgetni, nem úgy, mint a rockerekkel: az az életmód nekem sosem ment, a piát sem szerettem, a csúnya beszéd nem ment, én dolgozni akartam, gyakorolni, írni. Sosem akartam az az énekes lenni, akinek csak hozzák a dalokat. Ez nőként különösen nehéz volt. Nem véletlen, hogy csak 24-25 évesen találtam meg az együttesemet.

Napoleon Boulevard

Forrás: magánarchívum

Egy évvel később már fesztivált nyertetek.

Igen, akkor változott meg minden, amikor indultunk a ’86-os nemzetközi Interpop Fesztiválon, ehhez viszont az kellett, hogy legyen kiadónk. Elmentünk a Hungarotonhoz – más választásunk persze nem is volt –, ahol el kellett döntenünk, melyik szerkesztőséghez szeretnénk tartozni. Semmi hátszelünk nem volt, de vesztenivalónk sem, mondtam a fiúknak, mennyit hallottam már Erdős Péterről, próbáljuk meg őt! Kíváncsi voltam, meg akartam győződni a saját szememmel arról, milyen ember. Először egyedül mentem a kazettával, rajta az Ugye eljönnek a repülők? című számmal, szó szerint az utcáról estem be. Udvariasan, gentleman módjára érdeklődött, emlékszem, raccsolt, azt mondta, nagyra értékeli, hogy ilyen talpraesett vagyok és egyedül is bejöttem, látszik, hogy értelmes, cserfes úrihölgy vagyok. Arra kért, írjuk át a szöveget, mert meg fogjuk ütni a bokánkat emiatt, hogy „eljönnek a repülők”. Mondtam, „kedves Péter, nem fogjuk, ennek a szövegnek ez a lényege”. Ő megértette, de azt mondta, ismeri közeget, és például a Hazafias Népfrontnál ebből biztos gond lesz. Visszamentem, és még egyszer megmondtam, hogy a szöveg marad. Azt mondta, vagányak, értékesek vagyunk, maradjon a szöveg, elindít minket, de a dalunk további sorsáért felelősséget nem vállal. Vállalt minket, látta a tehetséget az elszántságot. Velünk mindig tisztelettudó, udvarias volt. Nem volt muzsikus, a zenéhez nem értett, de nagyszerű üzletember volt. Erről az oldaláról keveset beszélünk. A fesztivált megnyertük, amit pedig mondott, be is jött: a Népfront a dal miatt visszatartotta a lemez megjelenését több mint fél évig. Végül akkora sikerünk lett, hogy mégis megjelenhettünk. Győzött a nép. Ezután választanunk kellett, melyik szerkesztőség adja ki a lemezt. Erdős a Neoton menedzsereként nagyon elfoglalt volt, nem szerette volna, ha háttérbe kerülünk, ezért a Pepitában, Boros Lajos szerkesztőségében folytattuk.

Részlet a zene.hu 2009-es cikkéből

A Hazafias Népfront egyszerűen betiltatja a fesztiválgyőztes dalt. Cikket jelentet meg saját lapjában a zenekarról, BOMBAJÓ címmel. Nem dicsérik a produkciót. Nyilvános polémiát kezdeményeznek különböző újságokban arról, vajon tényleg szeretné-e a zenekar, hogy „eljöjjenek a repülők”? A lemez hiába készül el szeptemberre. Nem jelenhet meg. A vita egészen 1987 tavaszáig folyik. Akkor végre eldől, hogy a zenekar nem akar bombázást. Mégis mehet minden. A Napoleon Boulevard-I. napok alatt lesz aranylemez – 150.000.- példány fogy el belőle!

Ekkor született a Júlia is?

A Júlia nagyon hamar megvolt, csak éppen lemaradt az első lemezről. Akkoriban egy-két hét alatt kellett elkészíteni egy-egy lemezt, keveréssel együtt. Megvoltak a demóink, beköltöztünk a törökbálinti stúdióba, az utolsó napra el is készültünk, ami jó, mert pont aznapra szerveztük meg a Szállj velem klipjének a forgatását a budaörsi reptérre. Indulás előtt volt még időnk, elkezdtünk zenélni, rögtönöztünk, összedobtuk a sorokat, végül azt vettük észre, hogy összeállt egy dal. Amikor végképp elfogyott minden ötletünk, hülyéskedtünk, elkezdtem németül halandzsázni menetelős stílusban, az egyik hangszerre rá volt írva, hogy Oberheim, erről is eszembe jutott valami, a végén el is nevettem magam. Végül azt mondtuk, jó, gyerekek, ezt elrakjuk, most megyünk forgatni, de valahogy megmentjük majd a dalt. Eltelt egy év, közben elkészítettünk egy duettváltozatot az Első Emelettel – a Solaris régi barátaival, átfedések is voltak. Gondoltuk, amíg megjelenik a második nagylemezünkön, felénekelhetném közösen Kikivel is. Ebből lett a Lilla és Kiki kislemez, az egyik oldalon a Júliával, a másikon a Látszat című Emelet-dallal. A Júlia a második nagylemezünk címadó dala lett, ragaszkodtam hozzá, hogy az eredeti változatban, Napoleon-dalként kerüljön fel. Így is lett.  

Napoleon Boulevard

Forrás: magánarchívum

Kicsoda Júlia?

Akkoriban már tudtuk, hogy valami történik hamarosan. Azt még nem tudtuk, mi, csak azt, hogy Júlia megtalálja majd a helyét. Társadalomkritika volt, misztikummal, repüléssel; az volt benne a szép, hogy nem lehetett belekötni, bármit bele tudsz magyarázni.

Kamaszként én azt hittem, Júlia öngyilkos lett.

Hát ez az! Sokan meg azt hitték, hogy drogos. Tényleg elvont dal. A szövegíró Erdész Robi számára arról szól, mennyire szerencsés az, aki valahogy képes kitűnni a tömegből. A kérdés, hogy ezek után mi vár rá. De talán nem is baj, ha nem magyarázzuk meg. Legyenek csak titkaink. A német halandzsa maradt, az Oberheimmal, ebben mélyebb összefüggéseket mondjuk nem kell keresni. Nincsenek.

Az Oberheim a Moog szintetizátora volt, ugye?

Igen, a Napoleon Boulevard jellegzetesen szólalt meg, ahogy más együttes abban az időben nem tudott. A nyolcvanas évek elején megjelentek Magyarországon az első szintetizátorok, rávetettük magunkat a lehetőségre, Czigi megtanulta programozni a Moogot, szabadon kísérleteztünk vele, imádtuk. Jó nézni, hogy újra divat a Moog, sok-sok pénzért hirdetik a piacon.

A rendszerváltással szólókarrierbe is kezdtél. Ki lehetett lépni a Napoleon Boulevard árnyékából?

Pont a változás hullámában lettünk nagyon jó közösség és együttes, éppen ezért benne volt, hogy a rendszerváltás kifordítja az életünket. ’90-ben, ’91-ben tényleg így lett, a magánéletben és a zenében is. Sokat dolgoztunk, szeretettel dolgoztunk, mégis eljött, amikor végképp másként kezdtünk gondolkodni a zenéről. Elapadt a jövőkép, valami elfogyott, nem volt megújulás. Teljes békében megbeszéltük, hogy én maradok együtt Cziglán Istvánnal, Robi különvált, stúdiózik, könyveket ír a mai napig, a többiek pedig egy ideig vitték tovább a Napolen Boulevardot. Én pedig azt mondtam magamnak, „na, Lilla, most jöhet az, ami eddig kimaradt”: visszatértem a sanzonhoz, a klasszikus zenéhez, zenés színházakban léptem fel, eljátszottam Edith Piafot, angolul, franciául tanultam. Az országban elsőként jelentkeztem a crossoverrel, azaz a komolyzene, a pop és a jazz ötvözésével.

Volt esély külföldi karrierre?

Volt. Vonzott is a francia kultúra, a sanzonokkal, lett is volna lehetőségem ott – ez utóbbival elsőként jelentkeztem Magyarországon –, csak hát akkor kint kellett volna maradni. Én meg ilyen vagyok: mindenhonnan visszajövök.

Nem bánod?

Nem. Van bakancslistám, Ausztráliába egyszer még visszajutok, Új-Zéland is vonz, nagy túrákat tervezek, de képtelen lennék ott maradni. Gyönyörű az óceán, persze, de én imádom Balatont, Székelyföldet is, nem tudok én innen elmenni. A világ legszebb helyein sírtam, hogy hiányzik Magyarország.

Vincze Lilla

Fotó: Neményi Márton

Elégedett vagy?

Kritikus vagyok magammal, sosem éreztem, hogy „tessék, megcsináltam életem lemezét”, nálam nem volt olyan, mint Katona Klárinál a Titkaink: a minden oldalról támadhatatlan, a lehető legjobb színvonalú lemez. Imádom a nagy filmeket, a nagy irodalmat, a meghatározó alkotásokat: amikor érzed, hogy korszakos. Talán ezért is maradtam ilyen nyughatatlan, kísérletező. Mindig megnyugszom, amikor jönnek a fiatalok, az Anna and the Barbiesban például talán egy kicsit magamat is láttam. Pontosabban én is ilyen szerettem volna lenni. Vagányabb ember vagyok, sokkal erősebb kísérletező hajlammal, mint amit általában feltételeznek rólam. Ezért mondom, hogy nagyon fontos, kikkel találkozol: Annának ott a testvére, akivel együtt zenél.

Korszakaid azért voltak, például a Mélykék.

Ez is találkozás volt: Luc Besson A nagy kékség című filmjével és Peter Ogival, egy nagyon mély, intellektuális zenésszel. Eleve adottak voltak a szerelmeim, a Balaton, a tenger, a merülés, a vitorlázás. Műhelymunkáztunk, instrukciókat adtam, beszélgettünk, lelkiztünk. Nagyon jó érzés, amikor adom az ötleteket, a társaim – Peter Ogi, Kőhalmi Ildikó költő és Jantyik Zsolt, a PG Csoport frontembere – pedig megálmodják. ’94-ben pedig jött a Két hold, Tabár István zeneszerző-producerrel, aki a szövegeket is írta.

Ez egy fantasy regényhez készült lemez, a könyv az akkor nagyon divatos M.A.G.U.S. szerepjátékhoz kapcsolódott. Egy interjúdban azt mondtad erről, „kicsit féltem a fantasytól, mert jobban belemerülve akadnak dolgok, amikkel óvatosan kell bánni”. Ezt hogy értetted?

Óvatosan, bizony. Akkoriban már művészeti klubokat működtettem, izgatott a körülöttem élő kultúrák kapcsolata: színház, irodalom, sport… Igyekeztem sokszínűen élni és összekapcsolni ezeket. Egy kicsit belebonyolódtam a fantasy irodalomba és így részben a szerepjátékok világába is. Ez pedig nem olyan, mint a sakk: ez szenvedély, ami elvihet egy olyan világba, amivel bizony vigyázni kell. Régi vágyam volt, hogy megismerhessem Szepes Máriát, akinek Vörös Oroszlán című regénye nagy hatást tett rám. Foglalkoztunk a sci-fivel, jövőkutatással, nagyon kíváncsi voltam mindenre, megismerkedtem Egely Györggyel is – emlékszel a Harmadik típusú találkozásokra? –, folyamatosan kerestem a témákhoz illő vendégeket és zenéket. Csakhogy nem biztos, hogy jó ötlet túl közel merészkedni az ilyesmihez. Mária néni tanácsolta, hogy jó és szép dolog boszinak lenni, de ha nem vigyázol és nem vagy elég erős karakter, könnyen átcsusszanhatsz a rossz oldalra és beleesel a mágia csapdájába.

Mágia?

Igen. Szepesi A mindennapi élet mágiája alapvető könyv számomra, abban van a válasz: inspiráció, lendület, megújulás, kitartás. A mágia a képzelet önmagát megvalósító ereje: a látható dolgok gyökere a láthatatlanban. Imák, fohászok, mantrák: spirituális világ, amely elválaszthatatlan az élettől, főleg azok számára, akik a művészetekkel foglalkoznak: zenészek, írók, festők, táncosok. Ebből is táplálkozunk, ez inspirál. Nem véletlenül kezdtem el a templomkoncerteket: ilyenkor az ember hangosítás nélkül, a saját rezgéseivel énekel.  Nem mindegy azonban, hogy használod: mint az életnek, ennek is két pólusa van. Jó és tiszta energiákkal érkezünk a földre, csakhogy az élet nem egyszerű menetelés: próbatételek ólálkodnak körülöttünk, negatív erők, amiket le kell küzdenünk. A zene, a művészetek fogódzót, hitet, szeretetet adnak a káoszban: erre a menedékre most van igazán szükség. Ezért csináljuk ezt az egészet. A tiszta, fehér mágia az életerő, a bukott angyalok energiája pedig fekete mágia. Változik az élet, változnak a körülmények, nagy dilemma ezt a két pólust beépíteni az életünkbe.

Két hold

Szikszai Gábor és Boros Zoltán borítója a Két holdhoz (forrás: magánarchívum)

Őszintén hiszel ebben?

A hétköznapi életben realistán gondolkodom, a művészetben spirituális vagyok. Amíg ezt egyensúlyban tudom tartani, addig önazonosnak. Tudom, milyen, amikor szenvedélyesen érdekel és beszippant egy téma. Attól érdekes a világ, hogy keresed a válaszokat, nem? Ezért is tetszett, amikor megkerestek a regényírók, hogy írjunk zenét a könyvhöz. Különleges út volt. Megelőzte a korát, annyira összetett, átgondolt; talán kicsit korai is volt. A kísértésről, démonokról szól, Lirian ráadásul, akiben két lélek lakozik, többszáz évet utazik a történet során: különböző történelmi korszakokban játszódik. Róla szól a Két hold lemez. Mostanában egyébként sokszor eszembe jut, hogy újra el kellene olvasni a regényt, aminek a főhősnője vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy látom őt ennyi év után.

Azóta végignézted az internet elterjedését és azt, hogy bárki képes összerakni egy albumot a laptopján, külső segítség nélkül, és 18 évesen híresek lesznek. Hogy éled meg ezt?

Úgy, hogy nagyszerű ez az élet: az enyém is, hogy megtapasztalhattam azt, amit. Ott voltam az új hangszerek felfedezésénél, a rendszerváltásnál, akkor, amikor átalakult a piac, megváltoztak a rádiók, a kazettából cédé lett, és amikor eltűnt a cédé is. Volt egy pont az életemben, amikor nem nagyon kerestek, megálltak a dolgaim. Szigetszentmiklóson éltem, jól éreztem magam, nem is nagyon jártam be a városba. Büszkén hangoztattam, hogy nekem nem lesz mobiltelefonom, csak aztán elkezdett zavarni, hogy nem haladok, egyhelyben áll az életem, a munkám. Rájöttem, hogy ez így nem megy. A barátaim és a családom szerencsére nem hagyták, hogy internet nélkül éljek. Nem akartam internetezni, de ajándék volt: bekötötték és odaültettek elé. Akkor még csak számítógépen, kis képernyőn lehetett netezni, elég gyorsan megtanultam. Persze rájöttem, hogy nagyszerű találmány: zenéket állítok össze, küldök, kapok, kihangosítom őket, ráéneklek, gitározom hozzá, online tartjuk a kapcsolatot a zenészekkel is. A mostani generáció zseniális. Pont most néztem vissza az MTV MEA-t, elképesztő videókat készítenek a zenékhez, döbbenten néztem. Igaz, én pont most kezdek rájönni, hogy minél többet veszek el, annál több lesz: maszk nélkül, letisztultan alkotni, visszatérni oda, ahonnan indultál. Ezért is térek vissza Nógrádba. december 4-én akusztikus koncertet adunk a triómmal a katolikus templomban.

Vincze Lilla

Fotó: Neményi Márton

Tehát nem igaz, hogy régen minden jobb volt?

Dehogy! A Dal által is nagyon sokat tanultam, igaz, ott én voltam az, aki folyamatosan azzal jött, hogy „még több alternatív zenét, még többet, még többet!”. Büszke vagyok rá, hogy egy kicsit sikerült is a harc, főleg az utóbbi két évben. Igaz, a magyar dalszövegek terén súlyos gondok vannak.

Mi a megoldás?

Rengeteget kell olvasni, irodalmat, klasszikusokat. A legnagyobb zenekarokról mindig kiderül, hogy olvasottak, ismerik a népzenét, a klasszikusokat. A műveltséget nem lehet megúszni.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése