Tabei-t, a híres női hegymászót hidegen hagyta, hogy a társadalom milyen skatulyába szeretné belepréselni a nőket, és szó szerint nagy magasságokig küzdötte fel magát.
1939-ben a fukusimai Miharuban született, egy kis mezőgazdasági településén, amely egy öreg cseresznyefájáról híres. A becslések szerint a fukusimai Miharu Takizakura olyan 12 méter magas, a korát pedig ezer év fölé saccolják. A fa évente több százezer látogatót vonz, főleg április közepén, amikor virágba borul.
De visszatérve az apró termetű, de annál erősebb Tabei-re:
Nagy családba érkezett, hét gyermek közül ő volt az ötödik a sorban. Az édesapjuk nyomdászként dolgozott, míg édesanyjuk háztartásbeliként robotolt. Szerencséjükre a térségüket nem sújtotta olyan súlyosan a szövetségesek bombázása, mint Japán más részeit, így kevésbé szenvedték meg a háború borzalmait, de mint sok japán gyermek a generációjában, ő is törékeny volt, és csak 147 cm magasra nőtt. Magassága, pontosabban alacsonysága ellenére azonban nem volt gyenge kislány, ezt igazolja, hogy 10 éves korában egy tanár elvitte őt és néhány osztálytársát, hogy másszanak fel a Nasu hegy csúcsára, a közeli Nikku nemzeti parkban található vulkánra. Tabei felnőttként azt mesélte, hogy gyermeki énjét ugyan megdöbbentette, hogy a csúcs nem zöld, ahogy azt elképelte, ám a felfelé tartó út teljesen magával ragadta. Mivel mindig önironikus és szerény volt, szerette, hogy a hegymászás kihívása főleg önmagának szól és senki másnak.
Fotó: Getty Images
Japánban azonban a második világháborút követő szegénység kardinálisabb volt, mint megélni a kalandvágyat, és a kulturális normák is kizárták, hogy egy japán nőből hegymászó legyen. Így, jobb híján, a tanári karrier irányába indult el, angol és amerikai irodalmat tanult a tokiói Showa Női Egyetemen. A diploma megszerzése után, 1962-ben azonban nem tudta tovább elnyomni magában a hegyek iránti szenvedélyét, és több hegymászó férfiklubhoz is csatlakozott, ami igen vegyes reakciókat váltott ki. Míg néhány idősebb férfi támogatta a törekvésében, a fiatalabbak azzal gyanúsították, hogy így vadászik magának férjet, és derogált nekik egy nő jelenléte, egy részük levegőnek nézte, és nem volt hajlandó vele hegyet mászni. Nem úgy, mint a japán hegymászó körökben jól ismert Masanobu Tabei, akivel a Tanigawa-hegy megmászása során találkozott, amely egy közismerten veszélyes hegycsúcs, már több százan meghaltak a megmászása közben. Az ismerkedésből, vagyis a közös mászásból házasság lett, bár Tabei édesanyja rosszallta a frigyet – a leendő vő ugyanis nem volt főiskolai végzettségű. Ennél azonban Tabei-nek fontosabb volt, hogy a férje megértette szenvedélyét, és támogatta őt a hegymászásban, sőt, gondoskodott a gyermekeikről, amikor a felesége hegyet mászott.
Tabei szívósan tűrte a férfiak megaláztatását, leperegtek róla a cinikus megjegyzések, sőt, később fricskát mutatott nekik azzal, hogy 1969-ben megalapította saját hegymászó klubját:
Nők számára.
„Menjünk el egy tengerentúli expedícióra” – biztatta a társait, de ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. A japán munkásoknak ugyanis csak kéthetes szabadságot engedélyeztek, és pénzük is alig volt. Tabei is hosszú órákat dolgozott egy tudományos folyóirat szerkesztőjeként, mellette pedig pluszmunkát vállalt: zongoraórákat és angol nyelvi korrepetálást adott, hogy megéljen.
A nehézségek és a rengeteg munka ellenére nem veszítette szem elől a céljait, és 1970-ben eljutott az első expedíciójára a Himalájába. Egy kizárólag nőkből álló csapattal, serpa támogatással indult, a csapatukat pedig egy bizonyos Eiko Miyazaki vezette fel a közép-nepáli Annapurna III-ra.
Kik azok a serpák?
A serpák egy népcsoport, amely a Himalája északkeleti részén él. A név jelentése: „keletiek”.
1953. május 29. után váltak ismertté világszerte, miután Edmund Hillary új-zélandi hegymászó egy nepáli serpa, Tendzing Norgaj segítségével elérte a Csomolungma csúcsát. Ettől kezdve a Himalája-expedíciók megkerülhetetlen segítőivé váltak, ez a tevékenység a népcsoport számára fontos jövedelmi forrást jelent.
(Via)
A hegyet korábban csak egy alkalommal mászták meg, északról, Miyazaki és csoportja pedig egy új útvonalat próbált ki, délről. Az erős havazás megakadályozta, hogy a hordárok elérjék az alaptábort, így a hegymászók viszonylag alacsony magasságból voltak kénytelenek elindulni. Kitartottak, és senkit sem ért meglepetésként, hogy Tabei egyike lett annak a négy hegymászónak, akik május 19-én elérték a csúcsot.
A győzelem pillanata (fotó: Bettmann Archive/Getty Images)
Ott olyan hideg volt, hogy a fényképezőgép filmje eltört.
Tabei sokat tanult az Annapurna III-on szerzett tapasztalataiból, és eldöntötte azt is, hogy nem fog visszatérni a korábbi életviteléhez, vagyis nem fog abszurd munkaórákat dolgozni alkalmazottként. „Ha az emberek ‚az őrült hegyi nőnek’ akarnak hívni – magyarázta a Sports Illustratednek adott interjújában–, akkor legyen úgy”.
Az apró termetű hegymászó 1972-re valóban elismert hegymászóvá vált a japánok körében, és ez idő tájt a női mászótársaival együtt engedélyt kértek a nepáli kormánytól az Everest megmászására. Ám akkoriban ez szezononként csak egyszer volt lehetséges, így 1975 tavaszáig várniuk kellett. A szükséges pénz előteremtése önmagában is hatalmas kihívásnak bizonyult; folyamatos visszautasításban volt része, a szponzorok rendre azt mondták Tabei-nek, hogy az Everest nem nőknek való hely, és hogy jobban tenné, ha inkább otthon maradna gyereket nevelni, a többi mászótársával együtt. Szinte az utolsó pillanatban kapott a csapat támogatást a japán televíziótól és Japán legnagyobb újságjától, a Yomiuri Shimbuntól, ami kicsit ironikusan hangzik, tekintve, hogy a lap konzervatív álláspontot képvisel társadalmi kérdésekben. Az anyagi támogatás még így sem futotta mindenre, így maguk készítettek hálózsákokat, az iskolai ebédekből gyűjtöttek össze megmaradt lekváros csomagokat, és újrahasznosított anyagokból készítettek árukat, amelyeket aztán adománygyűjtés céljából eladtak. Végül nagy nehezen összeállt a felszerelés, és el tudtak indulni a vágyott csúcs felé.
Visszatérés Nepálba 2003-ban (fotó: Paula Bronstein/Getty Images)
Az expedíció azonban majdnem tragédiával végződött.
Őt és négy társát május 4-én kora reggel a 2-es táborban egy lavina söpörte el. Tabei a holttestek alá szorult, és úgy tért magához, hogy az arca tele volt egy csapattársa hajával. Serpák siettek a segítségükre, akik csodával határos módon kimentették, de Tabei a sérülései miatt két napig alig tudott talpon maradni. Május 16-án aztán a rá jellemző elszántsággal összeszedte magát, és felmászott a délkeleti gerinc felső szakaszán, ugyanazon az útvonalon, amelyet 22 évvel korábban Tenzing Norgay és Edmund Hillary használt.
A csúcson, azon a tatami méretű hófolton csak megkönnyebbülést éreztem.
– mondta, és ezzel ő lett az egyetlen nő a csoportjában, aki elérte ezt a fantasztikus eredményt. 1992-re Tabei teljesítette a Hét Csúcsot is, azaz minden kontinens legmagasabb hegyét megmászta.
Híres lett, de szerény maradt
Hála a médiának, Tabei híres lett Japánban, bár annyira nem szerette a figyelmet, és óvakodott a lelkes új szponzorok követeléseitől. Nem akarta, hogy szenvedélye olyan legyen, mintha “a cégnek dolgozna”. A fia csúfolta (két gyermeke született: Noriko és Shinya), amikor azt írta foglalkozásának, hogy “háziasszony”, de Tabei számára a hegyek sokkal többet jelentettek, mint a munkahelye.
Fotó: John van Hasselt/Corbis via Getty Images
A későbbi években Tabei a hegyi környezet erőteljes szószólója lett, és elborzadva figyelte az Everest gyors elüzletiesedését. 2000-ben visszatért az egyetemre, hogy posztgraduális tanulmányokat folytasson a környezettudományok területén, és számszerűsítse az emberi hulladék hegyre gyakorolt hatását. 2012-ben gyomorrákot diagnosztizáltak nála, mégis folytatta a hegymászást Japánban és külföldön egyaránt, és a fukusimai atomkatasztrófa által érintett fiatalokat vitt fel egy expedícióra a Fudzsi-hegyre. 2016-ban, 77 évesen hunyt el.