Az SS Eastland hajó 1915-ös katasztrófája

Közel 1500-an veszítették életüket, amikor a Titanic 1912. április 14-én jéghegynek ütközött, és 1201 ember lelte halálát, amikor 1915. május 7-én Írország közelében a Lusitaniát elsüllyesztette a német haditengerészet egy tengeralattjárója. Két olyan tragédia, amit mindenki ismer, amiről mindenki rendelkezik kevesebb vagy több tudással, van viszont olyan hajókatasztrófa, ami kis túlzással, de majdnem feledésbe merült, pedig nem kevésbé volt borzalmas.

1915. július 24-én az Eastland gőzhajó a Western Electric Company dolgozóit szállította volna Chicagóból a Michigan-tó túlpartjára egy egynapos kirándulásra, ám mielőtt útra kelt, felborult, és rengetegen lelték halálukat a Chicago folyóban. Ez volt az Egyesült Államok egyik legsúlyosabb hajószerencsétlensége.

A tragédia elkerülhetetlen volt? 

Az Eastland 1903-ban szállt vízre, azzal a céllal építették, hogy utasokat és terményeket szállítson a Nagy-tavakon. A cégnek, ami építette, főleg teherhajók építésben volt gyakorlata, és ezeknek teljesen más követelményeknek kell megfelelniük, hiszen a rakomány miatt a súly nagy része a hajó hasában összpontosul, szemben a turistahajókkal, ahol az utasok főként a felsőbb szinteken tartózkodnak.

Hogy a konstrukció nem megfelelő, az korán kiderült, de egyéb problémák is adódtak, 1903 júliusában összeütközött egy vontatóhajóval, ami elsüllyedt. Néhány héttel később lázadás tört ki a fedélzetén, a legénység hat tagja nem vette jó néven, hogy nem kapták meg a fejadagjukat. A zendülést sikerült leverni, amint a hajó elérte a kikötőt, a hat férfit átadták a hatóságoknak, és nem sokkal később John Pereue kapitányt is eltávolították a posztjáról. A hajó még egy éve sem volt szolgálatban, amikor átalakításokat hajtottak végre rajta; egyrészt növelni akarták a sebességét és csökkenteni a merülését.

Az SS Eastland Ohioban, 1910. (Fotó: Detroit Publishing Company/Interim Archives/Getty Images)

Stabilabb viszont nem lett, sőt, 1904. július 17-én, miután elhagyta South Havent mintegy 3000 utassal, majdnem felborult. Ezután újabb módosításokat hajtottak végre, és 1912-ben megismétlődött a nyolc évvel azelőtti események, a hajó 25 fokban megdőlt. Egy évvel később újabb átalakítások történtek, erre egyrészt azért volt szükség, mert a Titanic 1912-es tragédiáját követően minden hajót mentőcsónakokkal kellett felszerelni. Ez is hozzájárult ahhoz – a többi változtatással együtt –, hogy a hajó súlypontja egyre magasabbra került, ami instabillá tette.

Úgy tűnik, a fentiek ellenére nem mindenkihez jutott el, hogy az Eastlanddel gondok vannak, a St. Joseph-Chicago Steamship Company 1914-ben 150 ezer dollárért vásárolta meg a hajót, és egyik tisztviselőjük a tragédiát követő vizsgálatoknál a következőket mondta: „Nem sokat tudtam a hajóról azonkívül, hogy olcsón kaptuk meg. Én csak üres csekkeket írtam alá.”

A tragédia reggelén körülbelül 7300 ember érkezett a LaSalle és Clark utcák közötti dokkhoz, hogy felszálljanak az öt gőzhajó egyikére. Az Eastland volt az első hajó, amely a menetrend szerint elindult, és a dolgozókat arra biztatták, hogy korán érkezzenek. Ahogyan a hajó megtelt utasokkal, a hajó balra kezdett dőlni, az utasok ekkor még nem estek pánikba, sőt, de a kikötőmester bejelentette, a hajó addig nem indulhat el, amíg nem sikerült stabilizálni. Ezt a ballasztartályokban lévő víz mennyiségének változtatásával igyekztek elérni, de nem jártak sikerrel, egy idő utána hajó teljesen a jobb oldalára dőlt, és a hajótest jobb oldala gyorsan elérte a hat méter mélységű folyó fenekét. Az utasok között kitört a pánik, a hajó belsejében tartózkodó emberek csapdába estek; csak másodperceik voltak, hogy élve kecmeregjenek ki az SS Eastland gyomrából. Sokakat az elszabadult bútorok ütöttek agyon, vagy a bezúduló víz ragadta el őket.

„Azoknak, akik a födélzetén voltak, sikerült a hajó szélébe megkapaszkodniok s ezeket arra haladó hajók megmentették. Azoknak ellenben, akik a kajütökben voltak – legnagyobbrészt asszonyok és gyermekek – semmi kilátásuk sem volt a megmenekülésre. A tűzoltók, akik a holttesteket a kajütökből kihozták, összezsúfolva találták azokat, mint zsákokat a raktárban. Ebből következtetik, hogy valóságos rohamokat intéztek a kijáratok ellen. Akik a szerencsétlenséget túlélték, beszélik, hogy a hajó öt perc alatt süllyedt el.

A holttesteket vontatóhajók a partra hozták, és onnan vasúton szállították tovább. A  vizsgálat eddigi során megállapították, hogy sok asszony arca össze van karmolva, ruhájuk széjjelszakítva. Ebből arra lehet következtetni, hogy a fuldoklók rettenetes harcot vívtak egymással” – számolt be a szörnyű tragédiáról 1915. júliusában a Népszava. 

Az átfordult SS Eastland (Fotó: Jun Fujita/Chicago History Museum/Getty Images)

Aznap körülbelül 10 ezer ember nyüzsgött a folyóparton, és ugyan sokan az utasok segítségére siettek volna, de rendőrség nem engedte őket a hajó közelébe, a kapitány pedig kikelt magából, amikor látta, hogy hegesztőmunkások akartak lyukat vágni a hajóba, hogy kimenekítsék a bent rekedteket.

Azért voltak, akik így is vízbe ugrottak, például egy öngyilkosságot fontolgató férfi is elkezdte kimenekíteni az emberek a vízből. Voltak, akik különböző tárgyakat dobáltak be, remélve, hogy abba majd meg tudnak kapaszkodni a fuldoklók, és számos életet sikerült így megmenteni. Sajnos azonban voltak ládák, amik a bajba jutottak a eltalálták, ők pedig alámerültek, és voltak, akiket utastársaik húztak a mélybe miközben azért küzdöttek, hogy ők is a felszínre kerüljenek. A beszámolók szerint volt egy édesanya, aki miután egy, a víz tetején úszó napozószékre tette kisbabáját és búcsút intett neki, elmerül a koszos, barna színű vízben.

– mondta egy raktári munkás egy riporternek.

Reggel 8 órára szinte az összes túlélőt kihúzták a folyóból, ezután sajnos már csak holttestek tudtak kiemelni a vízből, és több órának kellett eltelnie, mire hozzáfértek a hajótest bizony részein rekedt áldozatokhoz. 

„Ennek az a magyarázata, hogy a férfiak a hajó födélzetén tartózkodtak és amikor a gőzös fölfordult, a korlátokba kapaszkodva föntarthatták magukat, amig a mentőhajók átvették őket; a nők és gyermekek ellenben a kajütökben összezsúfolódva, biztos martalékjai voltak a halálnak” – írta a magyar sajtó.

Egy férfi pokrócba tekerve visz egy túlélőt, 1915. július 24-én (Fotó: Chicago Tribune historical photo/Tribune News Service via Getty Images)

Magyar áldozatok is voltak

Az Amerikai Magyar Népszava szerint több magyar származású utasa is volt a hajónak, és ezt a katasztrófa hivatalos oldalán szereplő névjegyzék is megerősíti, itt kilenc magyar név szerepel, a legfiatalabb áldozat a hároméves Androvits Emerentia volt. A hivatalos adatok szerint az áldozatok átlagéletkora 23 év volt, összesen 58 gyermek és 228 tinédzser lelelte halálát, és 22 teljes család veszített életét. Egyesek szerint kevesebb áldozata lett volna a balesetnek, ha jobb lett volna az időjárás, sokan ugyanis azért veszítették életüket, mert az eső elől a hajó belsejébe menekültek, és amikor eldőlt, ott rekedtek, a legtöbb holttestet állítólag egy lépcsőfordulóban találták. 

A város egy raktárépületet jelölt ki ideiglenes halottasháznak, ide várták azonosításra az áldozatok hozzátartozóit. Az épületnél azonban megjelentek a katasztrófaturisták is, hosszú sorok kígyóztak az utcákon, és végül úgy döntöttek, bárkit beengednek. Így voltak, akik a lehetőséget kihasználva megpróbálták meglopni a halottakat. Mivel nem volt megfelelő technikai háttér ahhoz, hogy kellően alacsony hőmérséklet biztosítsanak, a balzsamozóknak megfeszített munkatempóban kellett dolgozni, hogy olyan állapotban maradjanak a testek, amelyek lehetővé teszik azonosítást.

Így is előfordult, hogy véletlenül összekeverték az áldozatokat, volt olyan illető, akit emiatt exhumálni kellett, hogy tényleges családja újra tudja temetni.  Az egyik utolsó áldozat, aki azonosításra várt, egy kisfiú volt, akiben két gyermek felismerte barátjukat, a 7 éves Willie Novotny nevű barátjukat. Mint kiderült, a tragédiában szülei és testvére is odaveszett, ezért nem jött érte senki, nagymamáját is csak később tudták értesíteni. A Novotny családot július 31-én helyezték örök nyugalomra, néhány nappal azután, hogy rengeteg sorstársukat  is eltemették.

Az SS Eastland katasztrófa egyik áldozatát húzzák ki a vízből a mentők (Fotó: Chicago Tribune historical photo/Tribune News Service via Getty Images)

„Ennek a hatalmas városnak talán még sohasem volt olyan szomorú napja, mint Julius 29-ike. Vagy 700 halottat tettek a föld alá, kik mind az Eastland hajón lelték végüket. Az összes hivatalok zárva voltak, és az egész város gyászolt. Ennyi temetésre még nem volt soha felkészülve Chicago, és igy a halottak nagy részét nem gyászkocsin, hanem más közlekedési alkalmatosságokon kellett kivinni a temetőbe, ahol a gyászolók ezrei könnyezték meg szerencsétlen véget ért rokonaikat. Sok helyen egészen megakadt a forgalom, oly hosszúak voltak a gyászmenetek. Egyetlen templomban például harminc gyászszertartást tartottak, egy másikban pedig huszonötöt. A vizsgálat kíméletlenül folyik tovább a bűnösök ellen” – írta a Magyarország.

Marion Eichholz, az utolsó túlélő 2004. november 24-én, 102 éves korában hunyt el.

A katasztrófa utóélete

Harry Pedersent, az Eastland kapitányát, Joseph Erickson hajómérnököt és a legénység több tagját is még aznap őrizetbe vették, egyrészt azért, hogy megóvják őket a dühös tömegtől. A baleset utáni napokban több vizsgálat is indult, de majdnem negyed évszázad telt el el, mire az ügyet lezárták, mind a kapitány, mind a tulajdonosok megúszták a büntetőjogi felelősségre vonást, Joseph Ericksont jelölték meg egyedüli felelősként, aki még az ítélethirdetés előtt elhunyt. Mindeközben egyes beszámolók szerint a férfi tulajdonképpen igazi hős volt, megakadályozta ugyanis, hogy még nagyobb tragédia történjen, félő volt ugyanis, hogy ha a hideg víz eléri a vízmelegítőt a hajótestben, az felrobban, ő viszont leúszott, hogy megoldja a problémát. 

És a legtöbben egyetértenek abban, hogy nem ő vagy nem csak ő volt, aki hibázott. Az akkori magyar sajtóhírek szerint W. K. Greenebaum, az Indiana Transportation Co. vezérigazgatója beismerte, állítólag tudomása volt arról, hogy az Eastland nem bocsátható minden veszély nélkül a vízre. Sidney G. Jenks, a hajó építője is kifejtette, hogy az építtetőnek az volt a fő célja, hogy a hajó gyors legyen, ennek rendeltek mindent alá, és utólag még újra átépítették, hogy a megfelelő sebességet elérhessék, és szakértők mind abban egyeztek meg, hogy a hajó nem volt alkalmas a vízrebocsátásra.  És persze vannak, akik szerint a kapitány rossz döntései csak tetézték a bajt. „A kapitány felelős, mert nem lett volna szabad annyi embert felvenni a fedélzetre. A kikötőmester Weckler szerint az Eastlandnak legfeljebb ezerkétszáz embert lehetett felvenni és nem kétszerannyit” – írta a Népszava.

Az Eastland katasztrófa egyik túlélője a mentőhajó fedélzetén, 1915. július 24-én (Fotó: Chicago Daily News collection/Chicago History Museum/Getty Images)

Talán sokakat megdöbbent, de az Eastland nem került azonnal hajtótemetőbe, 1915. augusztus 14-én kiemelték a folyóból és elvégezték rajta a szükséges javításokat, árverésre bocsátották, így került az Egyesült Államok haditengerészetének tulajdonába. Ezt követően átalakították ágyúnaszáddá, és új nevet is kapott. Az USS Wilmette-t az elkövetkezendő években főként kiképzésre használták, majd 1946-ban megpróbáltak túladni rajta, de mivel nem akadt új vevő, leselejtezték.

Egyrészt ekkor már tartott az első világháború, és az erről szóló hírek – érthető módon – nagyobb nyilvánosságot kaptak, másrészt az is közrejátszhatott, hogy a Titanic fedélzetén gazdag és híres emberek is utaztak, és az ő sorsuk alakulása már akkor is jobban érdekelte a közvéleményt. Mások szerint az Eastland katasztrófájának túlélői, illetve az áldozatok hozzátartozói nem szívesen beszéltek arról a napról, inkább csendben gyászoltak.