Menstruáció és önismeret

Ha végigpörgetem a közösségi oldalakat, azt látom, egyre több életmód oldal, applikáció próbál visszaterelgetni minket „ciklikus természetünkhöz”, annak elfogadásához, hogy nőként nem kell folyamatosan ugyanazt a konstans teljesítményt nyújtanunk, hiszen hormonális változékonyságunk ezt nem is támogatja. Igaz ez a testedzésre, a munkára vagy akár a kapcsolatokon belüli működésünkre is. Ennek ellenére, ahogyan tapasztalom, még mindig sok nő nincs tisztában azzal, milyen változásokon megy keresztül a ciklusa során, mikor tart épp a follikuláris vagy luteális fázisban, mitől érzi magát „ok nélkül” feldobottnak vagy épp kedveszegettnek. A ciklustudatosság leginkább akkor köszönt be életünkbe, amikor gyereket szeretnénk, pedig az önismeret szerves része is lehet az, ha tudjuk, épp mi folyik a testünkben.

Mert amíg nem figyeljük meg magunkat, vagy mindenféle módon elnyomjuk, befolyásolni próbáljuk a ciklusunkat, és ezáltal fogalmunk sincs arról, milyen szükségleteink vannak épp, addig a társadalomtól sem várhatjuk el, hogy együttműködjön ciklikus természetünkkel a közvélemény (és sokszor leginkább a nők) által még mindig élesen kritizált, és egyébként túl szigorúan szabályozott menstruációs szabadnapokon túl is akár.

Az élet hormonhullámvasútján

A menstruációs ciklus fontos biológiai folyamat, amely hatással van mindennapi életünkre, akár tudatában vagyunk, akár nem.  Menstruációs ciklusunk során számos hormonális ingadozást tapasztalunk, amelyek befolyásolják érzéseinket és viselkedésünket is – a „hisztis vagy, meg fog jönni” megállapításnál természetesen jóval komplexebb módon. Hogy bizonyos hormonok emelkedése vagy csökkenése hogyan érinti a párkapcsolatunkat hosszú távon, azt eddig csak kevés tanulmány vizsgálta, de egy, a Biological Psychology folyóiratban megjelent holland kutatás igen, amely 33 heteroszexuális párt vizsgált.  A résztvevők átlagosan 26 évesek voltak, és egyik nő sem használt hormonális fogamzásgátlót.

Így hozd ki magadból a legtöbbet a ciklusod szerint

A nők és férfi partnereik 15 napon keresztül mindennap kitöltöttek egy feladatlapot, amely arra vonatkozó kérdéseket tartalmazott, hogy mit éreznek partnerük iránt, hogyan vélekednek a kapcsolatról, milyen mértékben érezték magukat féltékenynek, mennyire érdeklődnek a szex iránt, és milyen volt a pszichológiai jólétük. Ezenkívül minden résztvevő naponta leadott vizeletmintát, amelyet a hormonszintek vizsgálatára használtak. A nők esetében a kutatók az ösztradiol (fő humán ösztrogén hormon), a progeszteron és a tesztoszteron változásait értékelték, a férfiaknál csak a tesztoszteront nézték annak megállapítására, hogy potenciálisan reagálnak-e partnerük ciklusának ingadozásaira. A legfontosabb megállapítások a következők voltak: azokon a napokon, amikor a nők ösztradiol szintjének emelkedését tapasztalták a kutatók (ez a hormon az ovuláció környékén éri el csúcspontját), a nők hajlamosak voltak negatívabban értékelni partnereiket, és a partnerük is rosszabbul érezte magát a párkapcsolatban. A kutatók azt is megállapították, hogy azokon a napokon, amikor megemelkedett az ösztradiolszint, a nők kevesebb fizikai vonzalomról számoltak be partnereik iránt, és a férfiak is kevésbé érdeklődtek a szexuális együttlét iránt, mert felvették partnerük negatív hangulatát. Ezek a hatások csak a nők ösztradiolszintjénél jelentkeztek – a progeszteron- vagy a tesztoszteronszintjének változásainál nem találtak ilyen hatásokat. Az evolúciós teoretikusok szerint ennek az az oka, hogy amikor a nők a legtermékenyebbek (az ösztradiolszint eléri a csúcsot), akkor érzelmileg bizonyos mértékben elszakadnak hosszú távú partnereiktől, és kifelé fordulnak, hogy elérhetővé tegyék magukat az esetlegesen felmerülő további reproduktív lehetőségek (férfiak) számára.

Fotó: Getty Images

A kutatók ezzel összhangban azt találták, hogy a megemelkedett progeszteronszint (amely az ovulációt követően emelkedik, ahogy az ösztradiol csökken) összefügg a partnerük pozitívabb értékelésével és a jobb pszichés jóléttel. Azt is megállapították, ahogy nőtt a nők tesztoszteronszintje, úgy nőtt a férfiaké is. Azokon a napokon, amikor a tesztoszteronszint magasabb volt, a férfiak és a nők egyaránt nagyobb mértékű féltékenységről számoltak be. Érdekes módon azonban a hormonális ingadozások a szexuális viselkedést nem befolyásolták – legalábbis a kutatásban résztvevő személyeknél nem, hiszen a mindennapi életben, a kutatásnak ellentmondó módon sok nő számol be arról, hogy szexuálisan aktívabb az ovuláció időszakában, libidója pedig csökken a luteális fázisban. 

A partnerkapcsolatot érintő tényezőknél is kevésbé köztudott, hogy a menstruációs ciklus, a petefészkek által kibocsátott hormonok hatással vannak a nők agyára is. Kiderült, hogy a nők menstruációjuk után ügyesebbek bizonyos készségekben, például a térbeli tudatosságban.  A baltimore-i Gerontológiai Kutatóközpont 2002-es kutatásában tudósok arra vállalkoztak, hogy megtudják, hogyan befolyásolja az ingadozó ösztrogénszint a nők képességeit az egyes hónapok során. Minden résztvevőt kétszer értékeltek: egyszer közvetlenül a menstruáció után, amikor az ösztrogén és a progeszteron szintje alacsony volt, és egyszer körülbelül egy héttel az ovuláció után, amikor az ösztrogén és a progeszteron szintje magas volt. Azokon a napokon, amikor a résztvevőknél ezek a hormonok magas szinten voltak, lényegesen rosszabban teljesítettek például a térérzékelésben, és sokkal jobban kommunikáltak. Amikor a hormonszintjük alacsonyabb volt, tértudatosságuk helyreállt. A magasabb ösztrogénszint ugyanis hatással van két agyi régióra is, az emlékek tárolásáért felelős, ezáltal a szociális képességek szempontjából is jelentős hippokampuszra, valamint az amygdalára, amely segít feldolgozni az érzelmeket, különösen a félelmet, az üss vagy fuss reakciót. A kutatók szerint 

Partnerségben a testünkkel

Ám nemcsak a ciklusunk befolyásolja az életünket, kapcsolatainkat, de több kutatás is arra a következtetésre jutott, hogy a menstruációval kapcsolatos negatív attitűdök összefügghetnek a menstruációs zavarokkal. Újabb kutatások szerint például a premenstruációs szindróma, a PMS sokkal inkább egy szociokulturális jelenségként értelmezhető, mintsem a hormonok játékának, vagyis a PMS nem is annyira biológiai eredetű, hanem inkább a menstruációt elutasító kultúránk eredménye. A PMS ugyanis több kultúrában egyáltalán nem fordul elő. 1987-ben Thomas Johnson egy cikket tett közzé a Culture, Medicine and Psychiatry folyóiratban, amelyben azt állította, hogy a premenstruációs szindróma „kultúra-specifikus rendellenesség”, megjegyezve, hogy ennek ellenére azt feltételezzük, hogy a PMS „valódi”, és folyamatosan törekszünk bebizonyítani, hogy okai tisztán fiziológiaiak, biológiai eredetűek.

Fontos leszögezni azért, hogy az, hogy valami társadalmi konstrukció, nem jelenti azt, hogy nem tapasztaljuk meg – ez egyszerűen arra utal, hogy „valódi” fiziológiai tüneteink gyökerei az elménkben és a testünkben is lehetnek. Az Egészségügyi Világszervezet felmérései azt mutatják, hogy a menstruációs ciklussal összefüggő panaszokkal (kivéve a görcsöket) leginkább a Nyugat-Európában, Ausztráliában és Észak-Amerikában élő nők jelentkeznek, de egy tanulmány arra is rávilágított,, minél több időt töltenek az etnikai kisebbségekhez tartozó nők az Egyesült Államokban, annál valószínűbb, hogy PMS-től fognak szenvedni. Más kultúrákban például, ahol a menstruációnak pozitívabb jelentése van, és pozitív kifejezésekkel írják le, ott a tünetek is enyhébbek, más jellegűek vagy nincsenek. Míg nyugaton a menstruáció inkább nyűg, szükséges rossz, a pápua-új-guineai Wogeo szigetén például annyira nagyra tartják a havi vérzést mint az erő és a tisztulás kifejeződését, hogy még a férfiaknak is „menstruálni kell” (amit úgy érnek el, hogy megsebzik saját fitymájukat az óceánban).

Persze nehezen állapítható meg, mi volt előbb: a menstruációs zavar vagy a negatív társadalmi beállítódás a női ciklus iránt. Azt azonban saját bőrünkön is tapasztalhatjuk, hogy kizsigerelten, agyonstresszelve, ciklikus természetünket nem figyelembe véve, letagadva nyilvánvalóan testünk is lemerültebben és nehezebben viseli a menstruációt, vagy mutat zavarokat a ciklus folyamán. És persze a társadalmi-kulturális beállítódásainkon túl, aktuális élethelyzetünk, életnehézségeink is befolyásolják azt, problémás-e a viszonyunk a ciklusunkkal, vagy együtthullámzunk vele . „A menstruációs ciklusban történő negatív előjelű változás másként érint valakit, aki már anya, másként azt, aki a klimax előtt áll. Ha valaki például szeretett volna anya lenni, de nem valósult meg ez a vágya, sokszor nem potenciális partnerként tekint a testére, hanem csalódott és haragszik rá, a ciklusára is” – mondja Árvai Nóra pszichológus, termékenységi nehezítettségre specializálódott perinatális szaktanácsadó. – Egy termékeny korú nőnek a menstruációhoz való viszonya nagyon sok mindenen múlik, például azon is, mennyi idősen, milyen körülmények között jött meg neki először, mennyire érte ez traumaként, vagy éppen ellenkezőleg, örömmel köszöntötték-e őt a nagylányok körében. És persze ott van a kulturális meghatározottság is: a menstruáció még mindig tabu, a reklámokban még mindig színesre rajzolják a menstruációs vért, ilyen módon távolítják a nőket a saját testüktől.

– mondja a szakember, aki azon dolgozik, hogy a női működést a normalitás szintjére emeljük. Úgy látja, hogy az edukációnak, a folyamatos kommunikációnak hála, van nyitás akár a közösségi médiában is. Míg 13 éve még alig merték lájkolni a témával kapcsolatos posztjait, ma már ilyet nem tapasztal.

Árvai Nóra pszichológus

A menstruációs ciklusunkhoz, és ezen keresztül a testünkhöz való viszonyunk természetesen azon is múlik, mit élünk meg havonta a vérzésünkkor. „Főként olyan nőkkel foglalkozom, akik számára a menstruáció falatkaparós, fenyegető élmény. Megint más a menstruációhoz való viszonya egy olyan nőnek, aki például endometriózissal küzd, mint annak, aki három nap alatt pár betéttel letudja az egészet. Előbbiek nyilván nehezen tudnak szeretettel és optimistán kapcsolódni a testükhöz. Persze bele lehetne kötni, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, mitől lett ennyire fájdalmas, nehéz élmény a menstruáció. Egyébként is volt egy rossz kapcsolat a testtel, és ennek a folyománya, kivetülése a fájdalom, vagy a fájdalom volt előbb, és ezért nehéz a nőiséghez való kapcsolódás?” – veti fel a kérdést a pszichológus, amire a válasz egyéni, sokszor hosszabb önismereti folyamat újtán megválaszolható. Azt viszont Nóra is kiemeli, hogy a női ciklus ismerete az önismeret szerves része lehetne. – Elengedhetetlen, hogy egy nő ismerje a saját testét, tudja, hogy éppen melyik szakaszban jár. Hiszen, ha így tesz, akkor eszerint tudja támogatni a testét, máshogyan táplálkozik, sportol, él szexuális életet. Ha a nő a testével egyfajta partnerségben van, azt érezheti, hogy az egész ciklus alatt szárnyal és bármire képes.”