A hétvégén olyannak voltam szemtanúja és elszenvedő alanya, amit korábban még sosem tapasztaltam. Mondom ezt úgy, hogy veterán BKV-zó vagyok, és azért elég sok mindenben volt már részem, de ilyenben még nem, és őszintén kiverte a biztosítékot.
Gyerekek fociztak a buszon
Már önmagában ez a tény is pont elég lenne a felháborodáshoz, ám a dolog nem merült ki ennyiben. Tőlük zengett az egész jármű. Azaz nem kizárólag tőlük, hanem apukától is, aki társadalmi felelősségének érezte, hogy jó magyar szurkoló módjára hangosan drukkoljon a két 4-5 éves forma gyereknek, miközben anyuka passzívan figyelte az események alakulását, nyugtázva, hogy elvan a gyerek, ha játszik, és addig sem rajta lógnak.
Bár nincs még gyerekem, szeretem őket, óvónőnek készültem nagyon sokáig, és hiszek a szabad nevelésben is. Viszont a foci nem a buszra való. Zavaró és veszélyes is. Akkor is, ha gumilabdáról beszélünk, ami komolyabb sérülést nem tud okozni, de pont elég, ha mondjuk a tiszta nadrágon, vagy rosszabb esetben az arc kellős közepében landol.
Netán a sofőr ablakában, pont annyi időre elvonva a figyelmét, hogy ne vegyen észre egy kanyarodó autót vagy egy óvatlan gyalogost. (Szerencsére erre nem került sor, mert a busz hátsó részében zajlottak az események.)
A szülői felelősségvállalás és példamutatás hiánya mindig megdöbbent, de egy ilyen helyzetben különösen. A közlekedéskultúrában így is hatalmas hiányosságok vannak – ez is megérne egy külön cikket –, miért gondolja egy szülő azt, hogy rendben van, ha focipályának használják a gyerekei a közlekedő részt? Hogy rendben van, ha mások lábát rugdossák a labdával? Hogy nem kapaszkodnak a mozgó járművön? Elég egy hirtelen fékezés, és megvan a baj.
Vagy ha már a példamutatást emlegettük. Tényleg elfogadott viselkedés mindenki nyugalmát zavarva hangosan kiabálni? Mit fog az a két gyerek tanulni arról, hogyan kell a tömegközlekedésen, vagy egyáltalán mások társaságában viselkedni, ha a szülőtől azt látja, ez így tök oké?
Fotó: Depositphotos
Kellenek a határok
Igen, itt a kell a kulcsszó, mert bármennyire is jó dolog a határokat feszegetni, bizony vannak szabályok, amiket be kell tartani. És az, hogy nem zavarom a viselkedésemmel a másik nyugalmát, nem provokálom azzal, hogy labdázok mellette, pont ilyen.
Lehet engem begyöpösödött nagyinak nevezni, sőt, akár kicsinyesnek is, amiért azt is felhozom érvként, hogy 9 ezer forintot fizetek havonta a bérletért. Ugyanakkor van egy pont, amit már nem tolerálok. Ennyi pénzért biztosan nem. Nem bánom, ha gyerekek hangosan beszélgetnek. Nem érdekel, ha a kisbaba végig üvölti az utat, mert túl sok inger éri, amit nem tud másképp feldolgozni. Sok dolog a mindennapok velejárója, az emberi tényezőt nem lehet kizárni, és ez rendben is van így.
Viszont ami itt zajlott, az nettó bunkóság és nemtörődömség volt.
Tényleg ott tartunk ma Magyarországon, hogy ennyire telibe szarjuk a másikat, és csak magukkal törődünk?
Úgy tűnik, hogy igen. Mert nincs következmény.
Sokat gondolkodtam azóta, hogy kinek kellett volna ebben a helyzetben cselekedni. A sofőrnek? A rendbontók megfékezése benne van a szerződésében? Az utasoknak? Persze, lehet szólni, de mindenki tudja, hogy akár az életébe is kerülhet, ha kinyitja a száját. Aztán rájöttem, hogy nem. Itt kizárólag a szülőknek kellett volna fellépniük.
Kár, hogy azon túl, hogy én ezt most kiventilálom magamból, senki nem fogja rajtuk számon kérni a felelőtlen hanyagságukat.