Vergilius már életében az ún. augustusi aranykor – és úgy általában az ókori Római Birodalom – egyik legnagyobb és legünnepeltebb költőjének számított: eclogáit és georgikáit a költészet végső, tökéletes formájának tartották, legnagyobb rajongója pedig maga a császár, Augustus volt. Így természetesen ő kapta a feladatot, hogy – a görög nagyeposzok mintájára – hőskölteménybe foglalja Róma dicsőséges felemelkedésének történetét.
A nagy mű, az Aeneas fantasztikus kalandjait megörökítő Aeneis egy teljes évtizeden át készült, de végül befejezetlen maradt, mivel a szerző közben sajnos elhunyt. Az Iliász afféle spin-offjaként is felfogható eposz azonban így is az európai irodalom megkerülhetetlen klasszikusának számít, kultusza végigvonult a késői antikvitáson, a középkoron, de kiemelkedő jelentőséget tulajdonítottak neki a reneszánsz korában és a későbbi évszázadokban is.
Mindezek fényében talán meglepőnek tűnhet a költőfejedelem életének egyik furcsa – habár meglehetősen anekdotikus – epizódja, amelyben Vergilius
pazar temetést rendezett kedves háziállatának: egy közönséges légynek.
A különleges temetést a költő a római Esquilinus-dombon fekvő környékén tartották, és a város minden előkelősége tiszteletét tette rajta. Siratókat énekeltek és hosszasan sorolták az elhunyt rovar érdemeit. Vergilius pártfogója, Maecenas megható gyászbeszédet mondott, és állítólag maga Vergilius elszavalta néhány gyönyörű költeményét az aprócska tetem felett. A légy földi maradványait ezután egy sírboltba helyezték, miközben a hivatásos gyászolók hangosan sírtak és jajveszékeltek. A megemlékezés olyan fényűző volt, hogy a költségeket több mint nyolcszázezer sestertiusra becsülték.
Vergilius (középen) egy ókori római mozaikon (forrás: bardomuseum.tn)
De vajon miért tette ezt Vergilius? Különcségből? Valódi gyász állt mögötte? Esetleg teljesen elment az esze? Egyáltalán, miért tart bárki háziállatként egy legyet?
Természetesen a költőt a legkevésbé sem érdekelte szerencsétlen rovar végtisztessége. Pusztán számításból cselekedett. Ugyanis miután Julius Caesar gyilkosait legyőzték a filippi csatában, a Második Triumvirátus éppen azzal volt elfoglalva, hogy elkobozza a gazdagok birtokait, és felossza azokat a csatatérről visszatérő háborús veteránok között. Egyetlen kivételt tettek: ha a birtokon temetkezési hely volt, ahhoz nem nyúlhattak.
Azzal, hogy Vergilius eltemette a házi legyet, tulajdonképpen megmentette az otthonát.
Bár Suetonius, a nagy római életrajzíró nem említi ezt az anekdotát, akár igaz is lehet. Vergiliusnak valóban volt egy háza az Esquiline-dombon; mentora Maecenas volt; a Második Triumvirátus földeket foglalt le a veteránok letelepítése céljából; és valószínű, hogy Vergilius vagy az apja földjére is szemet vetettek.
És van itt még valami. Tudniillik nem sokkal Vergilius halála után számos olyan mű jelent meg, amelyet állítólag a költő még fiatalkorában írt. Bár a Vergiliana névre keresztelt gyűjteményben található versek minősége véleményes, szerzőségük pedig nem minden esetben bizonyítható, a Culex (Szúnyog, de lehet akár Légy is) költemény – amit könnyen elképzelhető, hogy valóban Vergilius írt – mindenképpen érdemes a figyelemre.
Légy Vergilius kezében (Fotó: nlc illusztráció)
A Culex egy pásztori költemény, melynek főhöse – értelemszerűen egy pásztor – épp egy szökőkút árnyékában alszik, amikor kígyó épp arra készül, hogy megmarja. Ám egy kis szúnyog (vagy légy) megcsípi a szemhéját, mire a pásztor felriad álmából, és lecsapja a rovart, majd észreveszi a támadásra kész kígyót. Így gyorsan letör egy faágat, pikkelyes péppé veri a kígyót, aztán hazatereli a nyájat. Ám még aznap éjjel a kis bogár szelleme megjelenik álmában, és megrója a hálátlansága miatt. A szúnyog elmeséli az alvilági utazásait, a találkozását Cerberusszal és a Lethe folyó sötét vizén való átúszását (ahogy Aeneas tette az Aeneisben). A pásztor ezt követően megbánja tettét, és márványból emlékművet épít a szúnyognak.
Vergilius költői hírneve, ha lehet, még gyorsabban nőtt halála után, mint életében. Sírja, amely szeretett Nápolya mellett található, a város egyik fő látványosságává vált. Ahogy a Római Birodalom hanyatlásnak indult, az Aeneis alkotójának presztízsét csak fokozta a nosztalgia. És mivel Augustus halála után a költészetben is némi érezhető hanyatlás következett be, Vergilius még nagyobbnak tűnt utódaihoz képest. Ahogy Domenico Comparetti írta egyik tanulmányában (Vergilius a középkorban – 1872), művei hamarosan „az ókoriak Bibliájává” váltak.
Vergilius és a főműve, az Aeneis státuszát jól jellemzi, hogy az írót sokáig valóságos látnokként vagy prófétaként tisztelték, eposzát meg úgy tekintették, mintha isteni kinyilatkoztatások vagy útmutatások gyűjteménye lenne. Így alakult ki az a különös gyakorlat (latinuls: Sortes Vergilianae), hogy akiknek jó tanácsra vagy eligazításra volt szükségük, esetleg kicsit bele akartak pillantani a saját jövőjükbe, azok véletlenszerűen fellapozták az Aeneist, majd hasonló céltudatossággal ráböktek az egyik sorra, és a továbbiakban ahhoz tartották magukat, amit ott olvastak (vagy ha nem tetszett nekik az idézet, esetleg túl semmitmondó volt, akkor meg újra próbálkoztak).
Aeneas szökése Trójából egy barokk festményen (forrás: Public Domain)
Vergilius sírja pedig szint vallásos zarándokhellyé vált, alakja pedig afféle népi hőssé magasztosult. A város nem hivatalos védelmezőjévé emelkedett: úgy vélték, ha csontjait valaha is elmozdítják Nápolyból, szörnyű vihar tör ki.
Aztán: az egyik legnépszerűbb nápolyi mítosz szerint Vergilius egy béka nagyságú bronz legyet készített, és Nápoly egyik kapujára helyezte. A talizmán nyolc évig ott maradt, és ez idő alatt egyetlen légy sem tudott bejutni a városba, a Nápolyt megtámadó seregeket meg állítólag a költő által rájuk uszított légyrajok zaklatták. Szóval a légy az elkövetkező években-évszázadokban valamiképpen Vergilius mágikus kabalállatává vált, és rendszeresen beleszőtték az alakját övező, egyre csak sokasodó hőstörténetekbe.
Azt is mesélték, hogy Vergilius – természetesen már a halála után – olyan fürdőket hozott létre, amelyek minden betegséget meggyógyítottak, és egy olyan hentesboltot, amelyen a hús hat hétig friss maradt. Úgyhogy egy idő után az Aeneis szerzőjét már nem elsősorban az ókori Róma írófejedelmének tekintették, hanem valamiféle fura varázslónak, aki rögeszmészen vonzódik az apró rovarokhoz. A középkorban már olyanokat meséltek, hogy Vergilius „nagyon belemélyedt a fekete mágia gyakorlásába”, nekromanciával foglalkozott, és rézhídon utazott a levegőben.
Végül a reneszánsz idején Vergiliust – mint költőt – rehabilitálták, a vele kapcsolatos bizarr történetek pedig lassacskán a feledés homályába vesztek. Leszámítva természetesen a légytemetést, amely ma is fel-felbukkan különböző anekdota- és kuriózumgyűjteményekben. Hogy valóban megtörtént-e vagy sem, talán nem is olyan fontos.
