Csernus: “Tanuld meg kimondani: Nem!”

A pénztárnál tolakodó vásárló, a szívességet kérő barátok vagy a segítségre szoruló családtagok: sokan sokféleképpen megtapasztalták már, milyen az, amikor egy követelés, kérés, kívánság formájában valaki megfogalmazza akaratát, amit aztán a másik visszautasítani nem tud. Sokan hajlamosak arra, hogy saját szükségleteiket mások akarata alá rendeljék, képtelenek meghúzni a határokat, képtelenek védekezni, képtelenek annyit mondani: Nem!

Sokan azért járnak el így, mert azt hiszik, hogy munkahelyi vagy az intim kapcsolataikat csak így tudják fenntartani, megőrizni. Mások ezzel a hozzáállással kerülik el annak lehetőségét, hogy bármit rosszul csináljanak: ha mindenre igent mondanak, abból nem lehet nagy baj – legbelül persze szenvednek és kínlódnak. Az ilyen embernek rendszerint zéró önbizalma van, és rettenetes szintű megfelelési kényszer vezérli, ami ehhez a katasztrofális megfelelési módszerhez – bólogató birkasághoz – vezet. Persze ez az állapot számára óriási kudarc, de mivel élete célja, hogy jól csinálja a dolgokat, nem tud másképp.

De miért olyan nehéz kimondani a nemet?  A legtöbb esetben egy alapkonfliktus áll a háttérben: ugye az, aki nemet mond, az automatikusan határokat húz, valamilyen formában hatalmat gyakorol. A Nem! egy fék, ami arra kényszeríti a másikat, hogy átgondolja akaratát, engedjen, másképp cselekedjen, aki Nem!-et mond, az diktálja az iramot. Velük ellentétben az igent mondók számára ez a fajta hatalom félelmet okoz: félnek a visszautasítástól, a másik megharagításától, megbántásától, félnek a kihívástól. Mivel ezt el akarják kerülni, egész egyszerűen mindenre igent mondanak. 

Sok igenmondó ember nincs is tisztában azzal, hogy joga, lehetősége van a Nem!-re. Valószínű, hogy ezek az emberek már kiskorban megtanulták, hogy a Nem! az valami romboló és félelmetes dolog, aminek csak valami rossz következménye lehet. Valószínű, hogy az ilyen ember gyerekként gyakran hallhatta: “Hallgass, ha a felnőttek beszélnek! Ne beszélj vissza apádnak! Amíg én adok neked enni, azt teszed, amit mondok!” és sorolhatnánk. Mindegy, hogy a szülő száját elhagyták-e ezek a mondatok, vagy csak viselkedésükkel éreztették a gyerekkel, az eredmény ugyanaz: a gyerek alkalmazkodik, megtanulja, hogy az ő Nem!-e nem játszik. Azért, hogy szeretetet kapjon, behódol, megtanulja, hogy a saját akarat az valami rossz dolog. De erről korábban már volt szó. 

Aki gyermekként nem tanulja meg, hogyan mondjon nemet, az élet előbb-utóbb vagy ráneveli erre, vagy tudatosan tanul meg nemet mondani. Segítséget kér, stratégiát épít, és megtanulja, megérti, hogy hiábavaló és lehetetlen próbálkozás mindig mindenkinek megfelelni. Érdemes piciben lekezdni a tanulást, hogy rájöjjünk, a Nem! nem is olyan nehéz.