„Nem az én szégyenem, hogy meleg férfiként el kell vennem egy lányt”

Pár esküvő után
Így vagy úgy, de ha az ember nagyon akarja, meg fogja találni az utat a boldogsághoz. Nemi orientációtól függetlenül.

Vera és Béci egy igazi idilli történet szereplői. A két fiatal kapcsolata tavaly arra a szintre lépett, hogy elhatározták, családot alapítanak. Így hát, annak rendje, s módja szerint néhány hete meg is tartották az esküvőt. Már keresik az álomházat, amely majd igazi családi otthon lesz mindannyiuknak. Szeretnének két-három gyereket, kutyákat, macskákat, valahol a főváros közeli agglomerációban. Vera és Béci álma, vagy, ahogy ők nevezik, a „Projekt” megvalósulni látszik. A bankok tárt karokkal fogadják az újdonsült házaspárt, akik hamarosan elindítják az örökbefogadási procedúrát is. Adoptálni szeretnének, nekik ugyanis nem lesz sosem természetes úton közös gyerekük. Nem azért, mert meddők, hanem azért, mert a szerelmi életük nem része a Projektnek.

Vera és Béci ugyanis homoszexuálisok.

Egy közös ismerősünk mutatta meg nekem Vera és Béci esküvői fotóját. Egy nagyon szimpatikus fiú és egy aranyos lány, akik elégedetten mosolyognak az egészségügyi maszk alatt. Összeillenek. Ha nem ismerném a háttérsztorit, nem gondolnék semmi különösre. Persze számukra is fontos esemény volt ez, de nem több, mint a Projekt része. Két, fiatal ember, akinek sok viszontagság után nincs más vágya, csak egy békés családi fészek. Elmesélték, hogy az ő boldogságukhoz milyen járatlan utak vezetnek.  

Egy kolléganőjük ültette a fülükbe a bogarat

Vera és Béci a munkahelyükön ismerték meg egymást néhány éve. A közös munka során vált hónapról hónapra egyre szorosabbá a barátságuk. „Tavaly volt egy nagy, közös meló, ami még közelebb hozott minket egymáshoz. Egy több száz fős rendezvényen dolgoztunk hónapokig – meséli Vera (33). – Egyikünk sem könnyen enged magához közel másokat, de köztünk kialakult a bizalom.

Mindketten sok mindent megéltünk, sok csalódást, nehéz elérni, hogy valaki kinyissa azt a bizonyos kaput a szívünk felé.

Abszolút támaszai lettünk egymásnak, mindig egymást hívjuk először, ha baj vagy öröm ér minket.  

Sokat beszéltünk a helyzetünkről, az érzelmi és bürokratikus zsákutcákról, és akkor vetette fel az egyik kollégánk, hogy miért nem házasodunk össze, minden leegyszerűsödne. Akkor persze csak jót nevettünk a gondolaton, aztán, mint később kiderült, mindkettőnk fülébe beültették a bogarat.” Pár hónappal később, egy közös autóúton dobta fel újra az ötletet Béci. Mi lenne, ha? Mire az úticélhoz érkeztek, már körvonalazódott a közös terv, a Projekt. Aztán nem is vártak sokáig az esküvővel. Hivatalosan is megalakult a szövetség. Ahogy ők mondják, most mindkettőjüknek ez a legfontosabb, hiszen a célok közösek, muszáj működnie.

Nyílnak az ajtók

Ha hivatalosan nincs is kimondva, hogy a szivárványcsaládok nem vállalhatnak gyereket, hiába van meg a pozitív gyámügyi bírálat, más pontokon simán kiejtenek – mondja Vera, ismerősök tapasztalatai alapján. – Aki nem az alaptörvény előírásai szerint alapít családot, ahol a két szülő közül az apa férfi, az anya pedig nő, az nemcsak szociálisan, hanem anyagilag is abszolút hátrányos helyzetbe kerül.

Nem mondom, hogy nem javult valamicskét a helyzet az évek alatt, ami a közhangulatot illeti, legalábbis itt, a környezetünkben, de még mindig van egy erős mag, akiket lehet ellenünk uszítani, maguk mellé állítva, mondván, nehogy már egy hülye buzi neveljen gyereket.

Csak nem gondolnak bele a másik oldalba, a sok legális, de durván bántalmazó családi háttérbe, vagy, hogy sok gyerek milyen körülmények között kényszerül felnőni intézetekben.”

Ha megvan a ház, a fiatal pár elindítja az örökbefogadási procedúrát. „A Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (TEGYESZ) környezetrajzot készít, aztán kiadják a határozatot. Jelenleg hét alapítványhoz tartozik az újszülött-örökbefogadás, mind külön papírmunka, adminisztráció, mindnél át kell esnünk a pszichológiai teszteken. Azt vizsgálják, hogy alkalmasak-e a körülményeink, hogy párként működünk, vagyis együttműködünk-e, de arról nincs szó, hogy befeküdnének hozzánk a hálóba éjszakára. A gyerek szemszögéből nézik meg, melyik család lenne jó a számára.” A folyamat szerencsés esetben lehet néhány hónap, de akár évekig elhúzódhat. „Azt hiszem, hogy azzal, hogy leszűkítették a kört, mi most házaspárként előnyben vagyunk, szóval akár még szerencsénk is lehet.”

Az újdonsült házaspárt a bankok is tárt karokkal fogadták. „Ledöbbentünk. Teljesen más lett a tárgyalási alap, mint korábban, amikor mindketten egyedülállóként próbálkoztunk.

Olyan ajtók nyíltak meg, ahol szingliként csak aprópénzt dobtak volna utánunk egészen más feltételekkel.

Most a babaváróval és a CSOK-kal nagyjából önerő nélkül tudunk majd megvenni egy olyan házat, amilyenre mindketten vágytunk, és amely alkalmas arra, hogy elindítsunk az életútján két-három gyereket. Szóval egyáltalán nem tagadjuk, miért is tennénk, hogy az anyagi előnyök miatt is szövetkeztünk. Ha összejön a három gyerek, akkor a hitelnek kevesebb mint a felét kell csak visszafizetni. Kiszámítható jövőképet kapsz cserébe, ha a jelenlegi állami stratégiát támogatod.”

A családjuk is a terveik mellé állt

Elszántan haladnak a céljuk felé, s ha egyikük netalántán meginogna, a másik azonnal kirángatja a bizonytalanságból. „Hasonlóak vagyunk, nem félünk az akadályoktól, amit elértünk, azt magunknak köszönhetjük – mondja a 32 éves Béci. – Amikor anyukámat beavattam a Projektbe, megijedt, hogy baj lesz belőle, majd lebukunk az esküvőn, de csak azért, mert nem ismerte Verát. Rólam tudja, hogy ha bármi utamat állja, azt általában lerombolom, de félt, hogy Vera nem ilyen. Aztán ahogy megismerte, megnyugodott, mert rájött, hogy ő ugyanúgy megélne a jég hátán is. Ha esetleg mégis elgyengültem, ő volt az erősebb, amikor őt kellett kicsit támogatni, akkor én.”

Vera helyesel. „Tudjuk egymásról, ki miben jó, és ismerjük egymás gyengeségeit is. Mindketten józanul gondolkodunk és tiszteletben tartjuk egymás véleményét. Ismerem magunkat, képesek leszünk arra, ha összejön a család, hogy szerető, biztonságos környezetet teremtsünk.” A családjaik és a barátaik is támogatják őket, drukkolnak, hogy sikerüljön minden, amit Vera és Béci eltervezett. „Apukám csak annyit mondott, hogy nagyon örül, és szurkol, hogy megtaláljuk a számításainkat.

Sosem felejtem, ahogy arról beszélt, hogy az életben a legnagyobb betegség a magány. És ezt az erős szövetséget, ami köztünk van, már senki nem tudja megbomlasztani.”

Béci apja terrorizálta a családot

„Bárki bármit mond, én nem hiszem, hogy egy gyereknek az a legnagyobb boldogság, hogy van egy női testben lévő anyja és egy férfi testben lévő apja. Mert nekem mindez megvolt, heteró szülők gyerekeként nőttem fel, csakhogy ezzel együtt egy igazi, családi terrorban – vallja be Béci. – Az apukám alkoholista volt, mindennapos volt a veszekedés, a verekedés a családban. Nem egyszer a rendőrséget is ki kellett hívni. Tizenöt évesen a nagyimhoz cuccoltam, mert már nem tudtam elviselni az örökös rettegést. Aztán anyu végre beadta a válókeresetet, kicsit lenyugodtak a kedélyek, én is hazaköltöztem.

Csakhogy apunak még nem volt hova mennie, továbbra is velünk lakott és egy este, amikor hazamentem, piásan kést szorított a nyakamhoz, mondván, én vagyok a felbujtó, miattam kellett elválniuk.

Szerencsére el tudtam ugrani előle, aztán ki az ablakon, egyenesen a keresztszüleimhez. Rendőrségi ügy lett, de apu fél év előzetes után megúszta felfüggesztettel. Talán nem meglepő, hogy ezek után maximálisan megvetem az erőszakot. Sajnos túl sok »normális« családról hallani hasonlót, és nagyon sajnálom a gyerekeket, hiszen ők a terror legnagyobb áldozatai.

Béci édesapja a mai napig nem fogadja el, hogy a fia a férfiakat szereti. „Azt hiszi, ez valami átmeneti fellángolás, ami majd elmúlik, folyton megkérdezi, van-e már barátnőm. Pedig én már kamaszként tudtam, hogy más vagyok. 16 évesen vallottam színt anyunak. Izgultam, de ő teljesen nyugodtan fogadta, csak a veszélyekre, esetleges támadásokra próbált meg felkészíteni. Még a falusi nagymamám is teljesen pozitívan állt a dologhoz. Örültem, mert akkoriban még ennyire se voltak elfogadóak az emberek, emlékszem, amikor tíz éve Pestre költöztem, milyen volt a meleg világ. A lakásom közelében élt egy meleg pár, akik kézenfogva mentek az utcán, és én azt figyeltem, mikor szólnak be nekik az emberek. Meglepetésemre sosem érte őket atrocitás. Szerencsére engem sem zaklattak még, pedig voltam két felvonuláson is. Nem azért, hogy mutogassam magam, hanem a közös ügyért: hogy a meleg párok is tudjanak boldog kapcsolatban élni, gyerekkel. Tavaly anyu is jött volna, hogy kiálljon mellettünk, azt mondta, legközelebb mindenképp részt vesz a Pride-on, ha teheti.”

Mindketten érettnek tartják magukat a szülőségre

Béci sosem verte nagydobra, de nem is titkolta, hogy meleg. „Ha valaki rákérdezett, őszintén válaszoltam. Egy évtized alatt változott valamennyit a világ, de még ma sem mernék kézen fogva menni a szerelmemmel az utcán. Viszont volt, hogy megcsillant a remény, hogy amit szeretnék azt meg tudom valósítani. Igazából amióta az eszemet tudom, boldog apaként szeretnék élni. Imádom a keresztgyerekeimet, élvezek minden egyes velük töltött pillanatot. Nincs olyan feladat, amit ne tudnék elvégezni, a pelenkázástól kezdve az etetésig bármit szívesen megcsinálok. Minél idősebb vagyok, egyre erősebben érzem, hogy számomra a boldogság, az a fajta ragaszkodás, szeretet, amit keresek, a gyerekben rejlik. Sosem voltak olyan vágyaim, hogy orgiákra járjak, tudom, hogy sokan így gondolnak a melegekre. Vannak ilyenek is, de szerintem a közéleti botrányok sokkal inkább hozzájárulnak a melegvilág negatív megítéléséhez, s ezzel együtt az ellehetetlenüléséhez.”

Ez is család!

Mostanában annyian akarják megmondani, hogy kikből nem lehet család. Számunkra, az nlc-nél az a legfontosabb, hogy megmutassuk, mindegy, hogy férfiak vagyunk vagy nők, van gyerekünk vagy nincs, vérségi kapcsolat köt össze minket vagy sem. A fő az, hogy otthon legyünk valahol a világban. Egyszerű, hogy kik alkotnak családot. Azok, akik annak érzik magukat, és akik tesznek érte. Erről szól az Ez is család. Egy éven át az nlc-n!

Vera gyerekkori sérülései leginkább arra vezethetők vissza, hogy az édesanyja képtelen volt kifejezni az érzelmeit. „Nálunk nem volt verekedés, alkoholizmus, mint Béci családjában, de attól az embertől, akitől leginkább vágytam volna rá, sosem kaptam szeretetet. Az anyukám elzárkózott érzelmileg, és amikor beszélni akartam vele erről, csak hárított. Jobb kapcsolatom volt a barátaim szüleivel, és már középiskolás koromban alig jártam haza, dolgoztam, eltartottam magam, már nagyon korán elkezdtem kialakítani a saját kis világomat.

Rengeteg viszonyom volt, kipróbáltam mindent, szerelemben és drogokban, brutális érzelmi hullámokat éltem meg.

Aztán szerencsére sikerült lecsillapodnom, volt pár komolyabb kapcsolatom is, de azok zátonyra futottak, és majdnem tíz éve már egyedül vagyok. Azóta összeszedtem magam, jó munkám és körülményeim vannak. A párkeresésre most nem koncentrálok, nagyon magasak lettek az elvárásaim, szinte reménytelen az ügy, családot viszont szeretnék. Most már teljesen biztos vagyok ebben. Sok évnyi terápia alatt a gyerekkori sérüléseket is sikerült feldolgoznom, és ma már egyáltalán nem neheztelek. Felfogtam, hogy az anyám ennyire volt képes.”  

A gyerekek sokkal fontosabbak, mint a szerelem

Sem Vera, sem Béci nem zárkóznak el a szerelemtől, de most egyiküknek sem ez a legfontosabb. „Még mindig az a vágyam, hogy egyszer majd legyen egy férjem, de most a Projektre, a leendő családunkra koncentrálunk. Ha bárki belépne az életünkbe, és ebben teljesen egyetértünk, el kell fogadnia a helyzetet.

Nekünk a gyerek lesz a világ közepe, ha valakinek ez nem tetszik, az mehet. A gyereknek Vera lesz az anyja, én pedig az apja, más nem szólhat bele a gyereknevelésbe.

A mi családunk, a mi felelősségünk. Attól nem félünk, hogy ezt a gyerekeinknek majd hogy magyarázzuk meg, mert a gyerekek nem bonyolítják túl a dolgokat, nekik ez lesz a természetes. És attól ők csak elfogadóbbá válnak, nyitottabbá, nem ítélkezővé. Elsősorban a boldogságra törekszünk, és örülünk majd a másik boldogságának is, hiszen nekünk is jó, ha a másik kiegyensúlyozottabb.

Szerintem nem rám nézve szégyen, hogy nekem meleg férfiként el kell vennem egy nőt, hogy boldog tudjak lenni, hanem ez Magyarország szégyene.

Hogy ezt kell tennünk azért, hogy megkaphassuk, amire szükségünk van.”

„Én lennék a legboldogabb, ha Béci megtalálná a szerelmet – veszi át a szót Vera. – Ha bármelyikünk eljut ide, nem lesz kérdés, hogy válik az új helyzet természetes módon részévé ennek az egésznek, de lehet, hogy a partnerünk úgy akar velünk lenni, hogy csak az egyén érdekli. Az is igaz, hogy én abból már kinőttem, hogy vakon legyek szerelmes bárkibe. Ha egyvalamire, akkor erre megtanított az élet: ha mentem volna az érzelmeim után, sehol sem lennék. Szóval nem hiszem, hogy valaha olyan vakon szerelmes leszek, hogy kiforduljak magamból, feladjam az elveimet, a szövetségünket. De ha mégis, Béci szól időben, hogy vegyem észre magam.”

A házaspár olyan házat szeretne, ahol mindkettőjük számára tudnak külön teret biztosítani, és, ha úgy adódik, elférjen egy partner is. „Egyelőre én nem gondolom, hogy ez lesz. Ahhoz nagyon sokat kell bizonyítania egy harmadiknak, hogy beengedjük az életünkbe. Amit talán nehéz lehet megérteni, hogy számunkra a Projekt egy mérföldkő – mondja Béci. – Nem vagyunk igazi házastársak, csak barátok, maximális bizalommal, akik közös családot akarnak, ahol van anya és apa. Egy gyerek szemszögéből ez olyan család lesz, mint akármelyik szerető család. Ha belép valaki más, aki ennek a része tud lenni, ki fogjuk találni, hogyan építsük fel az egész helyzetet úgy, hogy a gyerekünk, a gyerekeink azt jól éljék meg. A magánélet a jövő zenéje, nem agyalok rajta. És szerintem sok heteró kapcsolat, sok házasság ilyen szempontból sokkal rosszabb, hiszen ha megromlik a viszony, borzasztó feszültségek lehetnek, aztán megcsalás, válás, bántalmazás. Az mivel jobb? Én hiszek a szövetségünkben, a közös gyerekvállalásban, alig várom, hogy megadhassam a feltétel nélküli szeretetet.

Úgy érzem, a mi kis családunktól mindannyian megkapjuk majd az érzelmi biztonságot, amire olyan régóta vágyunk.